Irodalom

Andráscsik öröksége. Regény. Írta Krudy Gyula. Singer és Wolfner. Ára 3 kor.

— Krudy Gyula írói pályája hasonlatos annak a gavallérnak a sorsához, ki első megjelenésével meghódítja a társaságot s akit azután élete végéig dédelgetnek. Az ilyen embernek nincs ellensége, mert mindenkinek tud valami szépet, kacagtatót vagy megható dolgot mondani. Krudyt is jó tíz évvel ezelőtt megszerette a magyar irodalom közönsége s azóta is szíves figyelemmel hallgatja; egy-egy újabb írása megjelenése után vendégéül fogadja. Krudy minden ember nyelvén ért. Ha a gyermekvilággal áll szóba: mesét mond, csacsog, bolondozik. A kis emberkék megtapsolják. A leányok számára is akad bőven szivárványos mondanivalója. A nagy közönséget pedig elmésen kezeli, valami huncutkás zsiványsággal, akár csak Zathurecky. (az idősebbik.) Ez a Zathurecky a Krudy kabinet alakja. Élt is, nem is. A maga valóságában sohasem létezett, de a nyírségi urak ellesett sajátságaiból Krudy teremtette s mutatta be a nagy Magyarországnak, mint nyírségi typust. Még így sem teljes az igazság. Ez a Zathurecky tulajdonképpen Krudy írói mivoltának hűséges fotográfiája, Csak tessék megfigyelni ezt az írót, amint pl. ezt a regényét megcsinálta. Felvesz egy pert. A perhez hozzágondolja a történetet. A történet végigcsinálóivá kigondol egy pár különös, talán torz — de jószívű alakot. Ezek a figurák esznek, isznak, epéskednek, szeretnek, mosolyognak vagy duzzognak, de végül is kibékülnek, mert hisz Zathureczky «a bolondos» megint valami viccet csinált. Amit e regényben Zathureczky a dologból — a többi írásaiban is. Összeakasztja vagy szétválasztja az embereket sunnyogó tréfával — melyet eleinte nem vesz észre az olvasó, de a végén elmosolyodik s derűs kedvvel élvezi a tréfa csattanóját.

Az ilyen regények, novellák írásához egy jó, eléggé nyújtható, bogozható, a végén csattanó ötlet kell. E mellé friss kedély és olyan mesélési kedv, aminő a magyar nép lelkéből a fonók s pásztortüzes éjszakák világában árad kifelé. Ez mind meg van Krudyban.

Az ilyen természethű regényekben nem szabad a jellemzés művészetét, a lelkifolyamatok bourget-i elemzését keresni. A valószerűség az az üveg, melyet az író szemünk s a rajzolt világ közzé tart. Ha átnézünk az üvegen világot látunk emberekkel, akik élnek. Kissé másképen mint mi, de végtére is — nem mi rólunk kópiázták az életet!

Ilyen értelemben kell a Krudy írásait nézni.

Ha így olvassuk az Andráscsik örökségét, bizony, hogy elfárad az arcunk izma a derűs mosolygásba, mire az a bolondos Zathureczky az örökösnét s ügyvédjét sok vidám kalandon át egymáshoz vezeti.

Toma István.

(Egyházi Közlöny, 1910/3. 40. p.)