Televízió

SZABÓ LŐRINC ÉS KRÚDY GYULA PETŐFI-DRÁMÁI

A sas meg a sasfiók

Lukács Sándor – Petőfi maszkjában

Hajdúfy Miklós érdekes vállalkozásba fogott: egyidejűleg rendez tévéjátékot Szabó Lőrinc: A szökevény című egyfelvonásosából és Krúdy Gyula: Zoltánka című színművéből. Az elsőnek Petőfi Sándor a hőse, a másodiknak a költő fia, Petőfi Zoltán. Mindkét szerepet Lukács Sándor játssza. Az egy műsorban képernyőre kerülő két tévéjáték közös összefoglaló címe: A sas meg a sasfiók.

1. A pazarul kivilágított sminkszobában Tolnai András maszkmester közel két óra hosszat dolgozott Lukács Sándor arcán. Ezt a két órát már kétszer félnapos maszkpróba előzte meg.

A sminkasztalon, a festőművészével vetekedő festékhalmaz mellett két fénykép. Az egyik Petőfi Sándor egyetlen hiteles képe, daugerrotipiája, amely esendő kezdetlegességgel ugyan, de megőrizte arcvonásait A másik ugyanabban a pózban Lukács Sándor képe, Petőfi maszkban. A maszkpróbák eredményeképpen készült felvétel.

Az arcra háromféle alapozó kerül: a legsötétebb Lukács állkapocs-csontja fölé, mert ez az a pont, ahol a legtöbbet kell változtatni. Petőfi gyér, különleges formában nőtt kis szakálla, gyenge, lefelé kanyarodó bajusza az eredeti leírásokból ismert színű, vörösesbarna levágott hajból készül. Szinte minden egyes szál külön eligazítást igényel. A szemöldök kemény és egyenes vonalú, a haj tömött, göndör és magas.

Vékony, derékra szabott fekete ruha, fehér ing – és megdöbbentő hűséggel áll előttünk Petőfi Sándor. De még ez sem elég. Most Czabarka György vezetőoperatőr dolga következik: úgy irányítja és adagoltatja a fényeket, hogy a színészt mindig csak fél megvilágításba helyezze, valósággal lecsiszolja arcáról a nem Petőfit idéző vonásokat.

A maszkpróbák végén, a felvételt megelőzően fénykép is készült Lukács-Petőfiről. Ez a felvétel, mint olajportré jelenik meg majd a későbbi díszletben, Petőfi Zoltán kopott diákszobájában.

Szabó Lőrinc A szökevény-ének tévéváltozata a legendák Petőfijét állítja elénk. Az író, mintha a nép ajkáról leste volna el a mesét: a vesztett csatából érkező, halálba induló költő egy ember alig lakta zord vidékien, három öreg kezdetleges kunyhójában talál menedéket. A legidősebb vendéglátó, a világtalan férfi megérzi benne az igaz embert, a mindent feláldozni tudó hőst. Kérlelik, maradjon. De ő tudja, indulnia kell...

 

A vak öreg és a szökevény
(Kőmíves Sándor és Lukács Sándor)

Jeleset A sas meg a sasfiókból

 

2. 1850. Szendrey Júlia lakása. Az özvegy még olyannak őrzi külsejét, amilyennek Petőfi szerette: rövid haj, fekete szoknya, török fez.

1870. Ugyanott. Zoltánka, Petőfi fia érkezik anyja lakására. Kopottan, betegen. Júlia éppen bálba készül; már nem a forradalmár múzsája ő, hanem a tanár felesége, divatos dáma. Zoltán – talán anyja ellenében – konokul őrzi apja emlékét.

Vagy legalábbis megőrizni véli. Krúdy Gyula drámájában, amely a tévéjáték alapjául szolgált, így védi igazát, így vitatkozik Balászsal, anyja hódolójával:

Zoltánka: Apám sem vetette meg a bort, a szerelmet. Dalai egy egész világot jelképeznek a bor és a szerelem történetében.

Balás: A költészetbeli korhelyt és a lantos leánybolondítót külön kell választani atyádtól, az embertől… nem volt soha korhely, soha sem volt szoknyahős. Atyád szorgalmas, dolgos, vasakaratú férfiú volt.

Zoltánka: Az apám nem éhezett, nem járt a hófúvásos országúton?

Balás: Olyan céltalanul, mint te, nem kóborolt, Te idáig keresve kerested a nyomorúságot...

 

Szendrey Júlia és Zoltánka – Szakács Eszter és Lukács Sándor

Szakács Eszter és Soós Lajos

 

3. A két tévéjáték két, egymástól távolálló világban játszódik. Zoltánka követni akarja apját még a nyomorúságban is, de ez már csak látszat, a fényűzés erőltetett tagadása. Petőfi útja az egyetlen lehetséges út volt; Zoltánkáé csak szomorú utánzat.

 

Hajdúfy Miklós rendező beállít egy kézmozdulatot Zoltánka betegágyánál.
Háttérben Petőfi Sándor portréja (Lukács Sándor, Bordás Irén fh., Hajdúfy Miklós, Zách János és Szakács Eszter)

(Kiss Júlia felv.)

 

Hajdúfy Miklós a két művet azért viszi párba állítva a képernyőre, hogy az ellentétek tragikus egysége az apa és fiú alakjában váljék folyamattá. A sas meg a sasfiók. A Krúdy-műben ezt mondja Zoltánka:

„Ott áll a mellszobra a színház előcsarnokában és a szobor mögött a falban van egy kis fülke, jó hely arra, hogy kevés garasaim ott elrejtve tartsam. Azt mondta, hogy elég már a korcsmázásból, könyvet vegyek a kezembe. Így jutottam Napóleon fiának a történetéhez. A szegény kis reichstadti herceg bús története könnyekre fakasztott. És magamat ismertem föl benne. Most is szinte hallom száraz köhécselését az őszi kertben, és orcáján a vész piros rózsái úgy nyílnak, mint az én arcomon. Most bizonyos, hogy van lélekvándorlás. A kis Napóleon-fiú lelke vajon hol talált volna méltóbb hüvelyt a föld kerekén, ha nem az enyémet? Testvérek vagyunk mi a végtelenségben. Az ő szenvedései az én szenvedéseim. Szomja, vágyódása a dicsőség után, az is én vagyok”.

Torday Aliz

 

(Film Színház Muzsika, 1976/2. /január 10./ 28-29. p.)