Televízió
SZABÓ LŐRINC ÉS KRÚDY GYULA PETŐFI-DRÁMÁI
A sas meg a sasfiók
|
Lukács
Sándor – Petőfi maszkjában |
Hajdúfy Miklós érdekes vállalkozásba fogott: egyidejűleg rendez tévéjátékot Szabó
Lőrinc: A szökevény című egyfelvonásosából és Krúdy Gyula: Zoltánka című színművéből. Az elsőnek Petőfi Sándor
a hőse, a másodiknak a költő fia, Petőfi Zoltán. Mindkét szerepet Lukács
Sándor játssza. Az egy műsorban képernyőre kerülő két tévéjáték közös
összefoglaló címe: A sas meg a sasfiók.
1. A
pazarul kivilágított sminkszobában Tolnai András maszkmester közel két
óra hosszat dolgozott Lukács Sándor arcán. Ezt a két órát már kétszer félnapos
maszkpróba előzte meg.
A
sminkasztalon, a festőművészével vetekedő festékhalmaz mellett két fénykép. Az
egyik Petőfi Sándor egyetlen hiteles képe, daugerrotipiája,
amely esendő kezdetlegességgel ugyan, de megőrizte arcvonásait A másik
ugyanabban a pózban Lukács Sándor képe, Petőfi maszkban. A maszkpróbák
eredményeképpen készült felvétel.
Az arcra
háromféle alapozó kerül: a legsötétebb Lukács állkapocs-csontja fölé, mert ez
az a pont, ahol a legtöbbet kell változtatni. Petőfi gyér, különleges formában
nőtt kis szakálla, gyenge, lefelé kanyarodó bajusza az eredeti leírásokból
ismert színű, vörösesbarna levágott hajból készül. Szinte minden egyes szál
külön eligazítást igényel. A szemöldök kemény és egyenes vonalú, a haj tömött,
göndör és magas.
Vékony,
derékra szabott fekete ruha, fehér ing – és megdöbbentő hűséggel áll előttünk
Petőfi Sándor. De még ez sem elég. Most Czabarka
György vezetőoperatőr dolga következik: úgy irányítja és adagoltatja a
fényeket, hogy a színészt mindig csak fél megvilágításba helyezze, valósággal
lecsiszolja arcáról a nem Petőfit idéző vonásokat.
A
maszkpróbák végén, a felvételt megelőzően fénykép is készült Lukács-Petőfiről.
Ez a felvétel, mint olajportré jelenik meg majd a későbbi díszletben, Petőfi
Zoltán kopott diákszobájában.
Szabó
Lőrinc A szökevény-ének tévéváltozata a legendák Petőfijét állítja elénk. Az
író, mintha a nép ajkáról leste volna el a mesét: a vesztett csatából érkező,
halálba induló költő egy ember alig lakta zord vidékien, három öreg kezdetleges
kunyhójában talál menedéket. A legidősebb vendéglátó, a világtalan férfi
megérzi benne az igaz embert, a mindent feláldozni tudó hőst. Kérlelik,
maradjon. De ő tudja, indulnia kell...
|
|
A vak öreg és a szökevény |
Jeleset A sas meg a sasfiókból |
2. 1850. Szendrey Júlia lakása. Az özvegy még
olyannak őrzi külsejét, amilyennek Petőfi szerette: rövid haj, fekete szoknya,
török fez.
1870.
Ugyanott. Zoltánka, Petőfi fia érkezik anyja
lakására. Kopottan, betegen. Júlia éppen bálba készül; már nem a forradalmár
múzsája ő, hanem a tanár felesége, divatos dáma. Zoltán – talán anyja ellenében
– konokul őrzi apja emlékét.
Vagy
legalábbis megőrizni véli. Krúdy Gyula drámájában, amely a tévéjáték alapjául
szolgált, így védi igazát, így vitatkozik Balászsal,
anyja hódolójával:
Zoltánka: Apám sem vetette meg a bort, a szerelmet.
Dalai egy egész világot jelképeznek a bor és a szerelem történetében.
Balás: A
költészetbeli korhelyt és a lantos leánybolondítót külön kell választani
atyádtól, az embertől… nem volt soha korhely, soha sem volt szoknyahős. Atyád
szorgalmas, dolgos, vasakaratú férfiú volt.
Zoltánka: Az apám nem éhezett, nem járt a hófúvásos
országúton?
Balás:
Olyan céltalanul, mint te, nem kóborolt, Te idáig keresve kerested a
nyomorúságot...
|
|
Szendrey Júlia és Zoltánka – Szakács Eszter és
Lukács Sándor |
Szakács Eszter és Soós Lajos |
3. A
két tévéjáték két, egymástól távolálló világban játszódik. Zoltánka
követni akarja apját még a nyomorúságban is, de ez már csak látszat, a fényűzés
erőltetett tagadása. Petőfi útja az egyetlen lehetséges út volt; Zoltánkáé csak szomorú utánzat.
|
Hajdúfy Miklós rendező beállít egy kézmozdulatot Zoltánka
betegágyánál. (Kiss Júlia felv.) |
Hajdúfy Miklós a két művet azért viszi párba állítva a képernyőre, hogy
az ellentétek tragikus egysége az apa és fiú alakjában váljék folyamattá. A sas
meg a sasfiók. A Krúdy-műben ezt mondja Zoltánka:
„Ott áll a
mellszobra a színház előcsarnokában és a szobor mögött a falban van egy kis
fülke, jó hely arra, hogy kevés garasaim ott elrejtve tartsam. Azt mondta, hogy
elég már a korcsmázásból, könyvet vegyek a kezembe. Így jutottam Napóleon
fiának a történetéhez. A szegény kis reichstadti
herceg bús története könnyekre fakasztott. És magamat ismertem föl benne. Most
is szinte hallom száraz köhécselését az őszi kertben, és orcáján a vész piros
rózsái úgy nyílnak, mint az én arcomon. Most bizonyos, hogy van lélekvándorlás.
A kis Napóleon-fiú lelke vajon hol talált volna méltóbb hüvelyt a föld kerekén,
ha nem az enyémet? Testvérek vagyunk mi a végtelenségben. Az ő szenvedései az
én szenvedéseim. Szomja, vágyódása a dicsőség után, az is én vagyok”.
Torday Aliz
(Film Színház Muzsika,
1976/2. /január 10./ 28-29. p.)