KÖNYVEK
Krúdy
Gyula:
(SZÉPIRODALMI—MAGYAR HELIKON)
Ma már nem
tudok a Szindbádról személyes emlékeim nélkül beszélni.
Amikor
először olvastam, a verseim képeit, a nyelvét alakította át. Vízióim támadtak
tőle álmomban, láttam Szindbádot a kis alföldi állomáson, a nyárfák között vagy
a végtelen hóban futó szánon, bundában és szivarozva. Időnként éjfél tájban
megállt az ágyam mellett és így szólt: „Látod, így jár, aki meghal”. Ilyenkor
fehér ingben volt, arca sápadt, de azért jókedvűen, sőt ravaszul mosolygott.
Olyan volt, mint apám, amikor nagy ivások után hazajött és mindenkinek
vele kellett énekelni.
Mondom,
vízióim voltak tőle, mert a Szindbád nem novellafüzér vagy elbeszélésekben írt
regény, hanem kép, zene és költészet. Ezért lépi túl a műfaji határokat éppúgy,
mint az életét és a halálét. Krúdy a Szindbádban nem emlékezik. Nem a múltját
éli át újra, mint az Eltűnt időben Proust. A Szindbád ellenállhatatlan varázsa,
hogy az emberben élő, megélt és megélendő múlt, jelen és jövő mellé egy
negyedik idősíkot nyit meg az olvasó előtt: azt, ami csak Krúdyban élt, csak az
övé
volt és amely csak benne tágult ki tájakká, nőkké, halálokká, és
történetekké. Ez az oka is, hogy a történetek főhőse, Szindbád hol azonos
teremtőjével, Krúdyval, hol meg nem: mitikus alak inkább, mintsem egyetlen
élethelyzettel azonosítható ember.
Szindbád:
kísértet vagy legalább kísérleti ember.
Ezzel
akkor kellett szembenéznem, amikor Huszárik Zoltánnal forgatókönyvet írtunk a Szindbád-novellákból. Eleinte azt
gondoltam: eléggé ismerem a Szindbádot, hogy Krúdy látomásaiból, melyeknek se
kezdete, se vége, fölépítsük egy ember világát, aki örül, vétkezik, bűneinek
tudatára ébred, szenved, megtisztul és meghal, hogy belénk, élő emberekbe
költözve tovább élhessen. A munka menete és főleg a kész film azonban rácáfolt
magabiztosságomra.
Aki
először olvassa, azt hiheti, hogy Szindbád egyszerűen a magyar Don Juan. Ez
pedig olyan aránytévesztés, melyért én is sok félreértéssel fizettem. Szindbád
csak hasonló Don Juanhoz — ezért is vagyunk hajlandók az azonosításra —, de
Krúdy egészen más fölismeréseket bújtat alakjába szerelemről és halálról.
Figyeljük meg: Szindbád nem hajszolja a nőket mint Don Juan; ő megvárja, míg a
nők megkeresik. Mint nagy harcsa: kitátott szájjal csak les, mikor úszik
csapdájába a zsákmány a zöldes, víz alatti éjszakában. Szindbád már tud
valamit, amit Don Juan még nem tudott: azt, hogy az egy-egy nőhöz fűződő
szerelem föltétlenül múlandó, tehát csak a rajta túllátó, egyetemes szerelem
halhatatlan. Vagyis: Szindbád minden nőt szeret, aki szép. Az erkölcsi
szempontot fölcseréli az esztétikaival. Csakhogy ezt nem lehet büntetlenül
megtenni: az ember így olyan lesz, mint a természet, melyben közömbösen követi
egymást ősz, tavasz, nyár, tél. És Szindbád sorsa is ugyanez: tavaszi, nyári
virágzások után az őszi rothadás, téli fagyhalál. Szindbád egyetemes szerelme
tehát valóban elmúlhatatlan: Don Juannal ellentétben ő sose ábrándul ki, sose
csalódik. Ezért a biztonságért azonban személyisége halandóságával,
szétesésével fizet.
Az ember
nem lehet egyszerre önmaga és mindenki.
Választani
kell. Krúdy mindenki akar lenni; szétosztva magát, minden önzés nélkül, a nők
között, akik szeretik. Ezért mondtam, hogy Szindbád kísérleti ember.
A kísérlet
eredménye pedig egy könyv: kép, szín, zene, költészet és látomás.
A
Szindbádot olvasni annyi, mint átlépni a létezés és nemlétezés határán.
(Élet és Irodalom, 1973/27. /július 7./ 10. p.)