ÍRÓI ARCKÉPEK

Krúdy Gyula írásai

KRÚDY GYULA könyveiről tulajdonképpen csak az ő modorában volna szabad, mert csak úgy lehetne igazán, hitelesen írni. Azon a csodálatos álmodozó, álmokat, hangulatokat idéző nyelven, mely oly feledhetetlenekké teszi e nagy író alkotásait. Igen, a betett Krúdy-könyv felett el kell merengnünk nekünk is, mint azoknak az általa kedvelt, az Aurórát vagy a Vachott szerkesztette Divatlapot olvasgató kisasszonyoknak s milyen gazdagok is vagyunk mi: itt van egy nagy író, olyan gazdag, hogy be se tudjuk látni gazdagságát: nincs könyvtár, amely minden művével rendelkezne s nincs író, nincs tudós, aki akárcsak cím szerint is számot tudna adni nagyobb műveiről, a kisebb írások őszi levélhullásáról nem is beszélve. — Van egy nagy kincsünk és még senki se szedte szerbe-számba, nem leltározta, nem rakta helyére a magyar irodalom kincsesházában. — Éppen ezért nagy öröm irodalmunk minden barátja számára, ha a szétszórt művekből, kallódó írásokból valami felszínre kerül, felbukkan a feledés örvényéből.

Nagyon jó szolgálatot tett tehát Kozocsa Sándor is ennek a két kötetet kitevő írásnak az összegyűjtésével mind a magyar irodalom mind Krúdy, mind az olvasok szempontjából.

IGEN HASZNOS könyv ez. Nekem, mint az irodalommal foglalkozó embernek, az a tapasztalatom, hogy nálunk az igazi írók, az igazi irodalom ügye inkább csak egy aránylag szűk köré, íróké, tudósoké, kritikusoké, a tömegek még meglehetősen elszakadva követik ezt az élcsapatot. A Krúdy-féle írások természetüknél fogva igen alkalmasak arra, hogy ezt a rést betöltsék. Több mint 150 év magyar írói bukkannak fel a lapokon, de itt nem találkozunk a tudós nehézkességével, hidegségével, a kritikus okosságával, preceptori szigorával. A régi időkben egy álmodozó író kalauzol bennünket, az újabbakban pedig egy bölcs cimbora, aki kortársaival együtt vesz részt az élet szeszélyes lakomáján, ő az a bizonyos csendes valaki, aki mintha szunyókálna, de mindenkinél élesebben lát mindent, a gyengeségeket úgy, mint a lángész villanásait mindenről valami gyöngéd megértéssel ad számot, mint olyan ember, aki minden emberit megért, mert maga is sok mindent megélt.

Kármán Józseffel kezdődik az ábrázolt írók sora s Kosztolányival, Móricz Zsigmonddal fejeződik be, s közben alig van számottevő, sőt számot nem tevő író is, akiről ne szórna. Vannak, akikről szinte külön könyvet is kitevő írások rajzolnak feledhetetlen képeket, mint pl. az ifjúkori kedvencről, Petőfiről és családjáról, az öreg Petrovicsékról, Júliáról, s a szerencsétlen sorsú árváról, a lángész apa terhét gyönge vállakon hordozó Zoltánkáról, Jókairól, Adyról, Bródy Sándorról. (Adyról 163, Bródy Sándorról pl. 218 oldalnyi írás beszél a szemtanú észrevételeiről a regényíró modorában.)

VALÓJÁBAN REGÉNYEK és elbeszélések ezek az írások. Németh László valamikor Móriczot a par exellence novellaszemű írónak nevezte. Krúdyt viszont joggal nevezhetnénk a legregényesebb látású magyar írónak. Emberekben, viszonyokban az érdekli, ami regényes, románcos, „romántos”, ahogy a múlt század elején mondták volna. — „Ki volt Kisfaludy Károly?” — teszi fel a kérdést az író. — „A magyar regényesség mestere” — felel rá. S minden íróban, régiben s kortársban ezt a regényességet rajzolja meg. Ezért rajong úgy Petőfiért, ezért tud annyit írni Adyról, Bródyról, akik színes, regényes jellemű és életű emberek voltak. — S mellettük felvonul a lapokon a múlt századvég minden írói alakja, olyanok is, akiknek a nevét a mai olvasó már nem is hallotta, de életük, jellemük romantikus sajátságaik révén megragadták Krúdy képzeletét: Bulcsú Károly költő, aki elfelejtettségében megrendezteti s végignézi saját temetését, Benedek Aladár a „bankócsináló” és a „királyné költője”, a „legdaliásabb magyar költő”, aki lóháton járta be az országot, hogy verseskönyvére előfizetőket gyűjtsön. Gáspár Imre, a különös hajlamú, tehetséges újságíró, Pongrácz Béla, akit nyomora Japánig kerget és buddhistává tesz, Cholnoky László, Zuboly stb., stb., de az ismertek is, Nagy Miklós, a híres vasárnapi Újság szerkesztője, Mikes Lajos, a hivatalnok pontosságú, tanári műveltségű szerkesztő is, aki először hord „végrehajtó táskát” az újságírók közül, regényes színben, Krúdy-regények hőseként jelenik meg e lapokon. Némelyik írás valóságos kis elbeszélő remekké kerekedik, mint pl. a „Zsigmond utolsó szava.”

AZ ALAKOK mögött ott a miliő. Krúdy a környezetrajznak talán nagyobb mestere, mint az alakokénak, vagyis jobban mondva a kettőt csodálatos összhangban, hangulati egységben tudja életre kelteni. Három korszak képe bontakozik itt ki: az 1830-as évek Pest-Budájáé, az Aurorás, Pesti Divatlapos koré, amikor érzelmes kisasszonyok s fejcsóváló vagy áldozni kész polgárok környezik az írókat. Aztán a kiegyezéskori idők, amikor józsefvárosi vagy budai kiskocsmákban hazafias asztaltársaságok verbuválódnak egy költő és a rebellis érzelmű vendéglős köré, s ahol az író még akkor is élvezi a hír nimbuszát, amikor az irodalom rég elfeledte, ha másképp nem, úgy, hogy kispörköltet neveznek el róla, mint Komócsy Józsefről. Végül megjelennek a századforduló nagyvárosiaskodó Pestjének éjjeli világa, a Nagykörúton, a Nagy-mező utca környékén, a Rákóczi úton kialakuló éjszakai intéztek, Krúdy, Bródy, Ady, Révész Béla, Zuboly éjszakáinak szétfoszlott díszletei. Egy elsüllyedt világ akváriuma, egy nagy író borostyánkő művészetébe öröködve.

A KÖNYV értékét gazdag és friss, érdekes képanyaga is emeli. Némelyik képe még az irodalom ismerőjének is meglepetés és ajándék. Kozocsa Sándor hasznos utószava és jegyzetei zárják be a mindenképpen érdekes és értékes művet, amely azonban eszünkbe kell hogy juttassa: nekünk is vannak kötelességeink Krúdyval és Gáspár Imrével szemben. Mindkettő nem jelentéktelen szerepet játszott a. századvég debreceni író életében. Krúdy itt indult el az újságírói pályán, a nagy műveltségű, sokoldalú Gáspár Imre pedig modern szellemű folyóiratot is indított itt Délibáb címmel. Munkásságuk itteni értékeinek szellemi életünk vérkeringésébe való bejuttatása a mi feladatunk lenne.

TÓTH BÉLA

(Hajdú-Bihari Napló /Debrecen/, 1957/259. /november 3./ 7.)