A tegnap – a mának

Krúdy Gyula halálának 25. évfordulóján

Életének, munkásságának, írásművészetének alapja, for­rása, iránytűje: az emlékezés. Félmúltban, múltban, a távol múltban él, s onnan a régi udvarházak levendula-illatos, lefüggönyözött ablakú szobái­ból ragadja ki alakjait. Csodá­latosképpen éppoly otthonos a kiskocsmák, vendéglők, színésznők, pincérek és hordárok világában is. Nem a cselek­mény, az esemény fontos szá­mára, hanem a légkör, melyet furcsa, vonzó történetei árasz­tanak. A szereplők is ilyenek. Noha álomszerűek, Krúdy írásművészete mégis élőkké varázsolja valamennyit, s az olvasó érzi, hogy ezek az em­berek pontosan olyanok vol­tak, mint amilyeneknek meg­rajzolta őket a gazdag fantá­ziájú író. Sokan próbálták Krúdy Gyula írástechnikáját, stílusának különös ízét, álmodó hangját utánozni, de sikertele­nül.

Krúdy Gyula 1878-ban szü­letett Nyíregyházán. Nagyvá­radon kezdte újságírói pályá­ját. Tizennyolc éves korában, 1896-ban Budapestre jött. Itt alig volt olyan heti vagy napi­lap, amelynek ne dolgozott volna. Jókai, de még inkább Mikszáth irodalmi, nyomain indult, azonban hamarosan megtalálta a saját, külön hang­ját. Ez az út; az emlékek és az anekdoták útja volt. Míg Jókai és Mikszáth nemzedékében az emlék s főleg az anekdota még a valóság látszatával hathatott, a századfordulóra már semmi­sülőben voltak e szálak, elmo­sódtak az anekdota éles vona­lai.

Ifjúságának emlékei, élmé­nyei; a Nyírség különcködő emberei, a podolini szép na­pok, a századvégi Debrecen, ahol újságírói pályáját kezdte. Ott ismerkedett meg a szín­ház világával is és általában a nagyobb város légkörével. Ezeket a felvidéki figurákat rajzolgatta, amíg végül is Bu­dapest írójává nem lett. Sok­szor idézte e kisvárosok külö­nös alakjait, a régi dzsentri büszkeségét és alkonyát. Ked­velt hőse Szinbád — saját be­vallása szerint — több száz éves. Ezzel a ki nem dolgo­zott, csak éppen felemlegetett szimbólummal fejezi ki Krúdy, hogy minden, ami történet, tegnap történt. A regényben a közel és távoli múlt össze­mosódik. Az emberek élete meghatározhatatlan átmene­tekkel folyt át izzásaiban az álomba és halálba.

Noha az író a múltban él, mégis a jövőbe lát... Ezért nem sírja vissza 1919-ben, a „régi jó világ”-ot, az elsüllyedt rendet, mert tudja, hogy nem vesztett semmit. A jövő e meg­érzését igazolta is, hiszen, ami­kor 1933. május 12-én meghalt, kortársai feljegyezték róla, hogy Fagyosszentek napján jött érte a halál Óbudára, ahol szegényen, magányosan élt.

Ekkor már valóban remete­ségben teltek napjai. Csend és lemondás, lengte körül, ahogy egyiket az írói munka, a má­sikat a megélhetés szűnni nem akaró gondjai elrendelték. Utoljára már villanyra sem telt szerény lakásában. Kora legtermékenyebb írója, min­den idők egyik legnagyobb magyar elbeszélője, pislákoló gyertyafény mellett vett örök búcsút a világtól, az élettől, amelyet halhatatlan művekkel gazdagított.

V. J.

 

(Néphadsereg, 1958/111. /május 13./ 4. p.)