A
tegnap – a mának
Krúdy
Gyula halálának 25. évfordulóján
Életének, munkásságának, írásművészetének alapja, forrása,
iránytűje: az emlékezés. Félmúltban, múltban, a távol múltban él, s onnan a
régi udvarházak levendula-illatos, lefüggönyözött ablakú szobáiból ragadja ki
alakjait. Csodálatosképpen éppoly otthonos a kiskocsmák, vendéglők, színésznők,
pincérek és hordárok világában is. Nem a cselekmény, az esemény fontos számára,
hanem a légkör, melyet furcsa, vonzó történetei árasztanak. A szereplők is
ilyenek. Noha álomszerűek, Krúdy írásművészete mégis élőkké varázsolja
valamennyit, s az olvasó érzi, hogy ezek az emberek pontosan olyanok voltak,
mint amilyeneknek megrajzolta őket a gazdag fantáziájú író. Sokan próbálták
Krúdy Gyula írástechnikáját, stílusának különös ízét, álmodó hangját utánozni,
de sikertelenül.
Krúdy Gyula 1878-ban született Nyíregyházán. Nagyváradon
kezdte újságírói pályáját. Tizennyolc éves korában, 1896-ban Budapestre jött.
Itt alig volt olyan heti vagy napilap, amelynek ne dolgozott volna. Jókai, de
még inkább Mikszáth irodalmi, nyomain indult, azonban hamarosan megtalálta a
saját, külön hangját. Ez az út; az emlékek és az anekdoták útja volt. Míg
Jókai és Mikszáth nemzedékében az emlék s főleg az anekdota még a valóság
látszatával hathatott, a századfordulóra már semmisülőben voltak e szálak,
elmosódtak az anekdota éles vonalai.
Ifjúságának emlékei, élményei; a Nyírség különcködő
emberei, a podolini szép napok, a századvégi
Debrecen, ahol újságírói pályáját kezdte. Ott ismerkedett meg a színház
világával is és általában a nagyobb város légkörével. Ezeket a felvidéki
figurákat rajzolgatta, amíg végül is Budapest írójává nem lett. Sokszor
idézte e kisvárosok különös alakjait, a régi dzsentri büszkeségét és alkonyát.
Kedvelt hőse Szinbád — saját bevallása szerint —
több száz éves. Ezzel a ki nem dolgozott, csak éppen felemlegetett
szimbólummal fejezi ki Krúdy, hogy minden, ami történet, tegnap történt. A
regényben a közel és távoli múlt összemosódik. Az emberek élete
meghatározhatatlan átmenetekkel folyt át izzásaiban az álomba és halálba.
Noha az író a múltban él, mégis a jövőbe lát... Ezért nem sírja vissza 1919-ben, a „régi jó világ”-ot, az elsüllyedt rendet, mert tudja, hogy nem vesztett
semmit. A jövő e megérzését igazolta is, hiszen, amikor 1933. május 12-én
meghalt, kortársai feljegyezték róla, hogy Fagyosszentek napján jött érte a
halál Óbudára, ahol szegényen, magányosan élt.
Ekkor már valóban remeteségben teltek napjai. Csend és
lemondás, lengte körül, ahogy egyiket az írói munka, a másikat a megélhetés
szűnni nem akaró gondjai elrendelték. Utoljára már villanyra sem telt szerény
lakásában. Kora legtermékenyebb írója, minden idők egyik legnagyobb magyar
elbeszélője, pislákoló gyertyafény mellett vett örök búcsút a világtól, az
élettől, amelyet halhatatlan művekkel gazdagított.
V. J.
(Néphadsereg, 1958/111. /május 13./ 4.
p.)