VAJDA SÁNDOR

EMLÉKALBUM

Ady, Krúdy, Laczkó...

A hetilap szerkesztőségében, ahol Laczkó Gézával együtt dol­goztam, a meghitt órák azok vol­tak, amikor lapzárta után, min­denfajta penzum elvégzésével va­lamelyikünk szájából felhangzott a biztató: nó Géza bácsi, hogy is volt az, amikor...

Hogy hiteles karcolatot rajzol­jak, tudni kell, – Laczkó cikk­írói tevékenységét úgy végezte, hogy közben járt-kelt a piciny szobáikban szikáran, nyakában óri­ási acélkarikán kulcsaival. Az idős korában is dali alak nyakában a kulcsok csilingeltek, csengtek-bongtak. – Csak vessétek a be­tűt, én harangozok hozzá, – szólt Andersenünk. Mindannyian úgy járultunk elébe, mint a szellem doktorához. Mondom, a tengernyi kézirat, korrektúra, vers, íróasz­talokba való elzárása után, fel­hangzott az előbb említett biztató. (Volt itt pl. egy elfogadott mese az ítéletet mondó falról, mikszáthi derűvel írva, de a vége valahogy elkallódott. Nagy kínunkban Lacz­kó rögtönzött befejezést, s milyen sikere volt! Igaz, a szerzőt többé nem láttuk.)

Így esett meg ama krónikába illő, nevezetes, híres éjszaka tör­ténetének elbeszélése. A nevezetes éjszakán Ady Endre, Krúdy Gyula és Laczkó Géza konflis lovon ülve, poroszkáltak végig az Andrássy úton. Történt időszámítá­sunk szerint az 1913. év szeptem­ber hava utolsó vasárnapján.

De ne kapjunk a dolgok elébe, mondjuk el sorjába a történetet, ahogy Laczkó Géza elmesélte.

– Az úgy történt azon a va­sárnapon – fűzte a szót Laczkó –, amikor összetalálkoztunk a Liszt Ferenc téren, hogy Krúdy valahogy csöndes volt, baja-bánata összefutott, mint a felhők az égen. Semmi pénzmag, még csak remény sem. A szerkesztők alud­tak, vasárnap lévén, de szomba­ton délután is nyilván aludtak, szombat lévén. Magyarán mondva, nem akaródzott senkinek, hogy Krúdyt nagy bajából kirántsa.

– Hej ezek a kutya szerkesztő­ségek közöny országhoz tartoz­nak – fakadt ki Krúdy, a szí­nes ábrándok, mozaikok költője.

– És nehogy azt higgyétek, hogy szürkebetűs hétköznapon jobb sora volt – emlékeztetett Laczkó. – A fiákeres még hitele­zett, a suszter már nem. A kiadók, a redaktorok – bánták is ők, hogy ennek a Krúdynak, aki világiro­dalmi kincs, nincs egy ija koro­nája sem és „felíromra” ebédezik, vagy vacsorái. De az is volt, hogy nem vacsoráit, pedig a szemét ki­nézte – kesergett Laczkó.

No de ezt máskor, most ne fe­csegjünk erről. Maradjunk a té­mánál. Rakjuk csak le az arany dénárokat, vagyis hagyjuk be­szélni Laczkó Gézát: (Jobb is lesz, ha nem én pusztítom a szót, mi­kor a szézám bűvszóra perdülni kezd az arany, ahogy azt Laczkó ontotta.)

Bűvös patak félhalk mormolásaként folyt Laczkó ajkán a szó:

– A szeptembervégi lomb hul­lott, az ősz aranyszüretje. A híres elégiára kellett gondolnom és mégsem voltam szomorú. Hogyis­ne, még szomorúnak lenni! Hiszen a Pesti Naplótól pénzt kaptam re­gényemre. Az aranyborjú, a zse­bemben – ez volt a gondolatom. Hát ahogy csak megyek az orrom után, látom a Liszt Ferenc téren malaclopóban, de hajadonfőt Krú­dy Gyulát. Ahogy illik, köszön­töttem, de csak észrevettem, mi­lyen árva, szomorú ez az ember. Itt valahogy vidítani kell. – Hát tekegyelmed Krúdy Gyula úr, nem szeretsz engem?

Rám nézett és csak úgy felmor­dult, mint az oroszlán. Én foly­tattam: – Nézd csak a csodát – előszedtem a bankókat s mint valamiféle bűvész, a levegőbe do­báltam az aranyakat, vajsárgán csillogtak, mint a csibék, S aztán egyik kezemből a másikba, vagyis a tenyerembe hullajtottam az ara­nyakat, mondván, – »nézd Gyu­lám, valóságos ménes!« Néhány ezüst csikót is megvillantottam, de arról nem szólt a hencegésem, hogy két esztendei írói munkám bére volt ez az aranyborjú. – »Aranyborjú!« – kacagott harsá­nyan Krúdy, – ki volt a bolond?

– Az igazgató a lapomnál – kér­kedtem,– megkergült szegény.

– A szegény ember aranyborjú­ra lelt, tehát gazdag vala és már nem járt gyalog, de szomjas sem marada – archaizált, s sustorgott a kacagás Krúdy szájából. – De nem ám! tódítottam.

És hogy volt, hogy nem, hát ba­tárban jártunk, (rozzant konflis volt az) és egyik-másik korcsma ablakán is be-bekopogtunk. Nem ingyenben, mértékkel iddogáltunk és meg-megmutattuk magunkat.

Azon az éjszakán Krúdy és Lacz­kó jártukban-keltükben fölszed­tek írót, színészt, volt költőt is ott. Különös menet alakult ki. Krúdy és Laczkó! Egyik kezükben az ustort pattintva... A lobogó fekete­hajú, olajbarna arcú cigányok or­gonasíp-szerűen vették körül a két embert. Valami angyalszerű volt a tekintetekben, ahogy az éjszaká­ban szerenádot adtak. Kinek? – Minden lánynak és asszonynak, minden csillagnak az égen és a honnak, melynek sorsát köd borí­totta. Szaporodott, nőtt a menet. Konflis után konflis. Már feltűnt a menet a rendőröknek, sőt néhány lovasrendőr kíséretül szegődött. Kitől féltek? – a magyar költők­től? – Félhettek tőlük, a nemzet ébresztőitől! Karddal őrizték az írókat, a költőket, akik közül so­kan – Laczkóék vendégszereteté­ből – aznap egyszerre megebédel­tek és meg is vacsoráztak. Már együtt volt az egész írósereg: Bródy Sándor, Szini Gyula, Török Gyula, Kosztolányi Dezső, Ke­mény Simon, Szép Ernő.

A hangulatos nevű Ezüst róka korcsma udvarából a kocsisor elé toppant Ady Endre testőrével, Ré­vész Bélával. Hely már nem volt a kocsikon, de Ady Endre minden­áron részt akart venni a csillagok alatt vonuló különös menetben. Ekkor gondoltak egyet a vezérek és lóra kaptak. Lovon Krúdy, Ady, Laczkó! És így kocogtak végig az utcákon, a gázlámpák sárga fényfoltjaitól kísérve. Átjutottak az alagúton, keresztüllovagoltak az öreg Lánchídon. Hajnalodott, mikor a menet az Andrássy úti Japán kávéház elé ért. Hárman, magyar költők. Mögöttük a hívők serege. Lovon ült Ady, a nemzedék legnagyobb költője, aki sötét, grandiózus verssoraival fenyegette a magyar éjszakát, balján Krúdy, a vörös postakocsi tűnődő, elmé­lázó utasa, a harmadik társ, Laczkó is idézte nagy regényében az áfiumot és a maszlagot, – ami a népet sorvasztotta...

 

(Új Hang, 1956/1. 52. p.)