Krúdy asztalánál

A MŰFAJ, amelyet elhanyagolt az irodalomtörténet és mellőzött a kritika: a csevegés. Sorsa mostoha, mint a színészeké, énekeseké volt, mielőtt a fonográf, majd a gramofon és a magnó átmentette művészetüket az utókornak. Olykor művészetté avatja a mondatszerkezetek ritmusa, a szavak dekoratív sora, a hangok dallamossága, máskor csak szuggesztivitása, fordulatossága kelt hatást. Dehát Beethoven is zene, a sláger is. S a csevegés művészei abban különböznek a jó mesélőtől, anekdotázótól. hogy az előbbiek olyanok, mint a hegedűverseny szólistája, akinek domináns szerepe van az előadásban, de nem nélkülözheti a zenekart – míg az utóbbiak olyan szólisták, akik nem szorulnak kíséretre. Beszélnek, és nem beszélgetnek. Előszeretettel olyan közönséget választanak, amely ámulattal, némán hallgat – mint Darabcsik, az óbudai halász ült a Kéhliné vendéglőjében, mialatt Szinbád, a hajós, beszélt.

Írók, újságírók társaságában Krúdy nem tartozott a lenyűgöző csevegők közzé. De öntötte a szót, ha olyan hallgatója volt, aki moccanni sem mert, míg ő beszélt, és rajongással csüggött az ajkán. Ilyen volt „Oszkár bácsi”, az Újság gyermekrovatának szerkesztője, a nevezetes Állatkerti mesélő, aki a Rudas-fürdő medencéjében Krúdy lábai elé ült és szenvedélyesen hallgatott. Vagy Krausz Poldi, a tabáni Mélypince jó öreg korcsmárosa, írók és újságírók barátja, aki török korabeli pincéjének elrejtett kincseit tálalta kedvencei elé. Bálványa Bródy Sándor volt, akinek szavaira évtizedek múlva is emlékezett – az ő elmaradása után Krúdy került imádásának fehér abrosszal terített oltárára. Ha Krúdy jött, Poldi bácsi feleségére bízta a korcsma profán vendégeit, leült szembe az íróval és némán, csillogó szemekkel várta, hogy a bevezető poharak lehajtása után Krúdy beszélni kezdjen. Ha olyankor hangosabban csendültek a poharak, vagy éppen kurjongatni kezdtek a jobbkedvűek, Poldi bácsi erélyesen leintette a zajongókat, akik megzavarták illusztris barátját. Krúdy szavait valósággal falta, mint egykor Bródyét, utóbb Máraiét, jobban ismerte a pesti irodalmi élet titkait, mint bárki, és szóról szóra idézte bálványait író és újságíró vendégei újabb nemzedékének.

DARABCSIK, a halász nem volt olyan fogékony lelkű, mint Oszkár bácsi, a mesemondó, vagy Krausz Poldi, a jó öreg korcsmáros. Egyszerű, tudatlan ember volt, írók és irodalom nem tartoztak érdeklődési körébe, s egyetlen olyan jellemvonása, amely téli délelőttönként Krúdy asztalának bűvköréhez vonzotta a Kéhliné vendéglőjében, türelmes áhítata volt abban a hangulatban, amelybe a Krúdy által fizetett literek kellemes illata ringatta. Ennyit mondhatok Darabcsikról, a halászról, míg Szinbád, a hajós oldaláról találgatva e különös asztaltársak tartós barátságát, úgy gondolom, szerepe volt abban annak is, hogy a téli korai délelőttökön rajtuk kívül senki sem üldögélt Kéhliné vendéglátó asztalainál.

Téli barátság volt ez, mert Darabcsik kétéltű életet folytatott: nyáron a Dunát járta halászbárkáján, csak télen taposta a szárazföldet, amikor fa és szénhordással kereste az italra valót. De hogy mikor jutott ideje erre is, arra is, az rejtély maradt, mert általában Krúdy úrral üldögélt Kéhlinénél.

Ő volt a mi családi fa- és szénhordónk is, sok éven át. Úgy jelent meg a pince torkolatában, a lépcsők ormán szenes kosárral vállain és kormos arccal, mintha egyenesen a Hadesből emelkedett volna fel a napfényre. Ingatag léptekkel rótta a lépcsőket, amit jóindulattal a hullámzó Dunán ringó bárka ritmusának beidegezettségével is lehetett volna magyarázni, ha kopaszodó homloka alatt a sápadt arcból kivirító vörös orr és a csonka fogsorból áramló borgőz nem inkább Kéhliné borát idézte volna, mint a Duna vizét. De így is a ház bizalmas, hűséges, ha nem is nagyon hasznos barátjának tekintettük. Hasznossága ugyanis vitatható volt, mert általában borközi állapotban jelent meg, hogy néhány kosár fát, szenet felcipeljen, de olyan bizonytalanul lépdelt a pince szűk lépcsőin, hogy kettőnknek kellett támogatni. Rosszmájú háziak és a busás keresetre irigy környékbeli dologtalanok szerint Darabcsik tulajdonképpen teljesen felesleges volt, könnyebb lett volna a fát, szenet nélküle felcipelnünk, mint megtetézve a kosarak súlyát az ő hetven-nyolcvan kilójával. De akkoriban a fúrás még nem tartozott a tiszteletreméltó iparok sorába és nem ingathatta meg Darabcsik bizalmi állását.

EGY NAPON, amikor Darabcsik a tőle telhető udvariassággal újra bejelentette, hogy siet, mert Krúdy úr várja őt, nem tudtam tovább rejtegetni régen lappangó kíváncsiságomat. Tizenöt-tizenhat éves lehettem akkor, és Szindbád, a hajós alakja úgy élt képzeletemben, mint valami mitikus félisten. Valahányszor Darabcsik bejelentette, hogy siet, mert várja őt Krúdy úr, gyötört a rejtély, mit keres a mi derék fa- és szénhordónk Krúdy asztalánál? De most már nem tudtam elfojtani kíváncsiságomat és megkérdeztem:

– Darabcsik bácsi, szereti maga hallgatni Krúdy urat?

A vén dunai halász egyszerű, de határozott szóval válaszolt:

– Nem.

Ez a „nem” úgy hatott rám, a rajongóra, mint egy durva ökölcsapás. Valaki, aki ott ülhet Krúdy asztalánál, egy törpe az óriás mellett, egy vén csavargó szemtől szembe Szinbáddal, a hajóssal, akit százak, ezrek megirigyeltek volna ezért a kiváltságért – nem szereti hallgatni a nagy mesemondót! Elkeseredetten hördültem fel:

– Hát mondja, Darabcsik bácsi, maga csak azért a boritalért jár Krúdy úr asztalához?

De a vén dunai halász, aki alig állt a lábán, egykedvűen válaszolt:

– Már hogy! Nem iszom én, kérem. Halász ember nem iszik, mert a halak finnyásak –, ha megérzik a bor szagát, elillannak!

Azzal hátat fordított, és elindult a Kéhlinéhez. – Mert nem volt finnyás, mint a halak. Őt vonzotta a bor szaga.

Varannai Aurél

(Magyar Hírlap, 1973/345. /december 15./ II. p.)