KRUDY GYULA ÍRÓI ARCA

 

Régen és ma. E körül csapong minden variációja. Ez az értékmérője: Időben és térben egyaránt két dimenziót ismer: régen – ma, vidéken – Pesten!

És mi nevelte azzá, ami emberileg és íróilag volt? Íme a felelete: „A Nyírség, ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, telve volt magányos tücskökkel. Ez az álmos, álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos arra, hogy magányos embereket neveljen. A Nyírség az a hely; ahol... mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó nemességre. Itt mindenki a múltjából akart megélni. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország itt hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott legtovább. Máshol már beletörődtek az emberek, hogy vége a régi világnak dolgozni; tanulni, igyekezni kell, hogy megélhessünk. A Nyírségben még mindig követválasztást vártak, a takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiúk házasságától remélték sorsuk jobbrafordulását, vagy egy százesztendős családi pör eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott remények, édesded ábrándok jól kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös, szegényes, kidőlt-bedőlt tájon.”¹

 Ez tehát 1. a születésbeli környezet meghatározása.

Tudjuk, hogy nagyon szeretett a külső szobákban, a lacikonyhákban üldögélni s az emberek beszélgetését hallgatni. Egy vándorral mondatja önmagáról: „Jegyzőféle ember, aki mindenféle papírdarabokra irkált, szomorú volt és lehajtott fejjel mendegélt az országúton. Azt akarta megtudni, mit beszélgetnek a sárgarigók a kertben: Az útszéli feszületektől megkérdezte, hogy mit gyóntak nála az emberek. A jegenyefák alatt megkérdezte a lenyomott avart, hogy mit álmodtak itt éjjel az utasok.”² Ez a másik tényező: 2. a vándorlások és utazások tapasztalatai, a szándékos feljegyzések és megfigyelések. Az anyaggyűjtésre és a hangulatok megragadására ugyanegy célt szolgál a vidéki csárda, kiskocsma és a fényes pesti fogadó; ha nem voltak eléggé romantikusak a hallott és feljegyzett történet vagy a szereplői, azon könnyen segített az író fantáziája, amely még a szülőföldi hangulatok szerint van beállítva. Így szerepelnek novelláiban akasztófa-zsírral megkent asztalok, amelyek mellett zsoldos katona rabvallató bort iszik, így halljuk beszélni a csavargó komédiást a nőkről, képzeletbeli titkokról.

3. Harmadfokon régi irodalmi figurákat elevenít fel, némi egyéni ízzel látva el a jellemüket. Így több alkalommal ráismerünk Vas Gereben alakjaira. Azután jönnek 4. az objektív visszaemlékezések főképpen kisvárosi polgári személyekről, gigerli-gavallérokról, elhízott polgárasszonykákról és a két típusnak a kombinációjáról a szerelem irányában. Szerepkörük közelebb áll a múltjához és emberi elmúlt egyéniségéhez, éppen ezért együtt érez velük, rajzolásuknál nem ritka az érzelmes hang, vagy a szelíd pajkosság, sőt néha egyéni élet történetébe is beleszövi a rajzukat.

5. Az emlékezés és az új jövő határán a vármegyei s általában a múltbeli magyar társadalmi élet kritikája következik nem éppen kedvező színben, s a haladás dicsérete. Sajnálkozás a régi, elmaradott s éppen azért életképtelen szokások és emberek felett s ugyanilyen mértékben lelkesítés az új, gyakorlati nemzeti és egyéni életideálok felé.

Mind több teret nyernek 6. az egyéni bajok és örömek, saját életfelfogásának a szellőztetése és a kalandok leírása. Itt először a jelen az uralkodó tónus. Amint csökken az öröm fellángolása és kerül előtérbe a szomorkás hang, ugyanolyan mértékben szaporodnak 7. az egyéni visszaemlékezések, először a súlyos életuntság aláfestésével, majd a megnyugvás derűs megvilágításában.

Végül eljut oda, hogy 8. tiszta képet, összefoglaló magyarázatot ad egyéni magáról és életéről.

A gondolatok és élmények formába öntése alkalmából méltán lep meg bennünket a leírás aprólékos gondja. A dologi leírásra gondolunk itt, mert a cselekvésbeli aprólékos megjelenítéshez talán nincs elég ereje, se türelme. Éppúgy nem tud jellemet aprólékosan kidolgozni s ha olykor ebben az irányban mégis sikert arat, az inkább egy-két jól sikerült vonással történik és ritka ihletett időben. Az aprólékos dologi megfigyelés műveit porlepetté, kopottassá, unalmassá, de egyben nagyon jellegzetessé teszi. A felsorolások, az egyhangú leírások fárasztanak. Szereti a groteszket szóban és emberekben, valahogy kissé nyomorékok az alakjai; ezért van, hogy amikor nevetünk rajtuk, ebben a nevetésben több a sajnálkozás, mint a káröröm. Legsikerültebb alakjai a képzelet szülöttei, vagy amikor saját magát formálja ki - rendesen valami jelképes alakban, mint például a vándorlegényében. Legsikerültebb képek, hangulatok, alakok azok, amelyek az árny és fény, a valóság és képzelet, a tragikum és a szimbolikus jelentés határán mozognak. Általában minden cselekmény, ami az élet hétköznapjához tartozik, krudygyulai előadásban szürkévé, érdektelenné válik, de ha a képzelet világába juthat, érdekes megfejtéseket ad. Akkor van igazi elemében, ha a megmagyarázhatatlan, a titokteljes jelenések nyomába eredhet.

A megmutatás sikeressége sokszor attól is függ, milyen hangulatban született meg. Annak, hogy oly sok az elnagyolt, jelentéktelen írása, elsősorban ott találom magyarázatát, hogy ezeket mesterségszerűen ;,készítette”. Mert az ilyen irányú produktivitásban nála nem volt hiány: mint valami gyári üzemet, kénytelenségből be tudta állítani kezét, az ujjait ilyen tömegtermelésre. Valóban csak a kezét, az ujjait, mert egyéb köze ezekhez neki nem igen volt.

Egyéni kedve szerint szereti figyelni a mások életét, mintha kényelmes páholyból nézné ezt a komédiát. Az őszintéség és komédia, a meggondoltság és az élet sietős leélése önmagában és másokban is érdekes elgondolkozásokra adott neki alkalmat. Volt raktára témákból, amiket a kiadóknak tartogatott, ez volt a tömegáru, de voltak olyan rekeszek is, ahova féltve őrzött kincseit rejtette.

Műveiben sok-sok szürkeség: a külvilág, a megfigyelés visszaadása szavakban, leírás, üres beszéd, szavak halmozása; egy csomó kedves hangulat: a képzelet belső játéka, amelyhez alakokat csak néha választ a reális életből. Tud ő írni mindenről, mint mesterember: emberek, időjárás, falu, város, hegyek, síkok, mind lehetőség arra, hogy lapokat töltsön meg a lélektelenül suhanó acéltoll. Az érdekességek? Kevésbé testes dolgok: az évek múlása, formához már alig köthető múltbeli alakok, harangok szava, mesék, amelyek soha nem is történtek meg; éppen azért el sem szürkülhettek, tudatalatti sejtelmek, érzelmek, a lélek titkai. Az egyik a sivár és száraz objektivitás, a másik a tiszta líra, az egyén teremtése. Ő pedig nagyon egyén, ilyenkor csillan meg a tehetsége igazán, csak az a kár, hogy ritkán jön meg hozzá a kedve.

Azt már említettem, hogy az írói fejlődés egy fokán felhasználta egy-két régebbi magyar író „készletét”. Sokat és sokfélét olvasott már diákkorában, de még élete utolsó napjaiban is. Saját megemlékezéséből tudjuk, hogy amikor hozzájutott Eugéne Sue francia író tizenhat kötetes nagy művéhez, A bolygó zsidóhoz, két nap alatt - pihenés nélkül - végzett vele. Ilyenkor félretett mindent: tollát, iskolakönyvet, sőt képzeletét is az olvasottak irányába feszítette. Catulle Mendés elbeszélései, a halhatatlan Turgenyev regényei, Reviczky versei, Kant filozófiai művei, Walter Scott Ivanhoeja mellett maga is megemlíti, hogy különös szeretettel olvasta ifjúkorában Jókai Arany emberét, amelynek hősével Szindbád lelki rokonságot érzett. Gogoly, Csehov, valamint Lermontoff világhírű műve a Kaukázusról szintén kedvence volt. Szerette Jacobsent, Lagerlöf Zelmát, Cherbuliez-t, Dickenst és Andersent, aki „megszólaltatta a mogorva szélkakasokat”.³ A magyar mese- és mondavilág épúgy utat talált a lelkéhez, mint az Ezeregyéjszaka, vagy H. G. Wells és Rudyard Kipling.

A közvetlen rugó regényei, novellái megírásához, mint már említettem, gyakrabban volt a célszerűség, az anyagi kényszer, mint az igazi ihlet. Első gyermekkorában a nagyravágyás vezette s egy kis gyerekes hiuság. Már hetedikes gimnazista korában írt cikkeket az Ország-Világba; ugyanebben az évben az önképzőkörben felolvasta egyik novelláját: Liza menyasszonyt. Első irodalmi mintaképe ebben a korban tanára, Porubszky Pál volt. Állítólag azonban már ötödik gimnazista korában állandó munkatársa az Orsova c. hetilapnak. Hétről-hétre küldte rövidlélegzetű elbeszéléseit; amelyek a „Tárca”, vagy a „Csarnok” rovatban láttak napvilágot. Itt még nem kapott írói tiszteletdíjat, hacsak azt a névjegyet nem tekintjük honoráriumnak, amit a kiadóhivatal küldött s amivel írónk sokat büszkélkedett: „Legifjabb Krudy Gyula, az Orsova című hetilap szépirodalmi munkatársa.” Iskolai újságot is szerkesztett „A nagy dob” címmel, de ennek csak egy kézzel írott példánya látott napvilágot. A címlapot Imre János rajzolta: dobot verő hajdút ábrázol, ahogy ennek alakja a Vas Gereben füzetes regényein látható. Ez a sikertelenség nem vette el a kisdiák lapszerkesztő kedvét, „sajtóirodája” közvetítésével újabb lapot szerkeszt, sőt tudósítja a pesti újságokat is. Hogy milyen eredménnyel és kísérő körülmények között, arról már beszámoltunk. Ezt a lapot már nyomtatott betűkkel adta ki. Szemben a gimnáziummal volt egy kis nyomda, talán egyéb munkája sem volt, mint a Krudy Gyula lapja. S maga ez a lap sem volt valami világvárosi vállalkozás. Krudy Gyula volt az ügynöke, szerkesztője, kiadója, néha egyedüli olvasója is. Legértékesebb segítőtársa a szerkesztésben Géczy Géza volt. Ők ketten alkották a sajtóiroda magvát, amelyhez hasonló még nem működött középiskola falai között Magyarországon. A vállalkozó szellemű diák már ekkor pénzt szerzett az irodalmi működésből. Hárman, illetve négyen készítették a tudósításokat Géczy Gézával, Szlaboczky Ernővel és Krecsák Lajossal. A Pesti Hírlap és Pesti Napló akkoriban öt krajcárt fizetett soronként a vidéki tudósítóknak. A honoráriumból három krajcárt Krudy, kettőt pedig a csatlósok kaptak.

Édesanyja kísérte el és ment eléje a gimnáziumhoz, de egyszer, ötödikes korában már délelőtt tizenegy órakor megszökött előle. Tuzsérra utazott; akkor történt ott ugyanis a Salamon Ella híres esete Neukommal, a hipnotizáló kútfúróval. Nyomban cikket is írt róla és beküldte a fővárosi Egyetértésnek.

Tanulás helyett gyakran verseket írt, vagy elbeszéléseket fabrikált. Írt a Kálnay László szerkesztette Szabolcsi Híradóba is. Az 1892. évi nagy tiszai árvíz alkalmával előleget kért és kapott írónk a Pesti Naplótól s a sajtóiroda kiköltözött Rakamazra, hogy a helyszínről küldözgesse a színes riportokat. Gyalog rótta az utat a kis karaván s három napig kiskocsmák savanyúillatú ivószobáiban körmöltek. Az ilyen kirándulások azonban nem maradhattak titokban s magukra vonták az iskola figyelmét is. A tanárok felfedezték a sajtóirodát, elvették a pecsétjét s a tagokat szigorú büntetésekkel kényszerítenék az iskolai rendbe. Később Debrecenbe szökött újságírónak s mikor nagy nehezen visszahozták, itthon is folytatta szépirodalmi munkásságát. Igazi mentora itthon töltött éveiben Kálnay László volt, akinek a történeteit a serdülő ifjak szívesen hallgatták. Pestre kerülve; munkatársa volt több lapnak, főként a Magyarország és Az Újság közölt a tollából sok tárcát: Ezek közül a legjobbaknak tartjuk a következőket: Hajnali mise, Souvénir, A felvidéki utas, Lucza széke, Virágrege és Márciusi vecsernye.

Írt egy színdarabot is, a címe: Zoltánka. Először a Magyar Színházban mutatták be 1913 november 15-én. A magyar biedermeier világát hozza elénk ez is, mint majdnem minden írása, a negyvennyolc körüli időket. Igyekszik enyhén tragikus, hangulatos lenni. Az író láthatólag szereti hősét, ismeri korát s köti a múlt, de a hős kissé holdkóros, túl sok benne a rajongás. Petőfi Zoltán a kőszáli sas gyenge, vézna utóda. Lázár Miklós bírálata szerint a darab négy novella összetétele. Az első, a legszebb, Szendrey Júliáról szól, akit még tömjénfüst leng körül, mert ő a meghalt költő szerelme. A darabnak különben alig volt valami sikere.

Van egy komolysúlyú nemzet-, illetve fajpolitikai tanulmánya a „Pesti Album” c. kötetben: Nemzeti ideál Pesten. Ez is novellának indul ugyan, de aztán a tanulmány felé tér el. Regényei és nagyobb novellái közül ki kell emelni a legjobbat: A bűvös erszényt. Jobb kötetei közé tartoznak még: Kánaán Könyve, Az élet álom, Az utitárs, N. N., Szindbád ifjúsága, A betyár álma, Bukfenc, A vörös postakocsi, A hét bagoly, Magyar tükör, Pesti Album, Napraforgó.

Ami a megvalósítás, a közvetlen szavakba öntés technikáját illeti: egy pohár bor és cigarettázás közben szeretett írni. A rendszeres munkát nem bírta, sok mindenbe belekezdett egyszerre, sokat soha nem fejezett be. Az a körülmény, hogy sokat kell írnia pénzért, robotból rávitte, hogy ugyanegy témát többször feldolgozzon, kisebb változtatásokat eszközölvén a lényegen. Mikor azonban kiszabadul a pénzgondok taposómalmából, mély emberi kérdések fejtegetésére is van kedve, meg ereje, Általában a mese, a csodálatos, a sorsszerű megjelenése azt jelenti, hogy a téma közelebb áll a szívéhez, azt mutatja, hogy magának írt ezekben a percekben.

S hogy milyen a filozófiája? Inkább sztoikusnak mondhatnánk „predestinative”. Felveti a nagy kérdéseket, az életben harcol is a cél eléréséért, amit végzete eléje fest, de azután sok ellenmondáson, szürke munkán és romantikus nekirugaszkodáson át hamar eljut arra a meggyőződésre, hogy a teljes külső és belső béke a legfőbb jó a világon s nem az ember feladata, hogy a kezdet és vég lényegét megfejtse.

Két motívum jelenti az őszinte írást Krudynál: a töprengés, a nagy kérdések feszegetése és a színes hangulatok. Színei kedves, romantikus biedermeier-képeiben ragyognak, itt jelennek meg azok az előkelő és vonzó tulajdonságok, amelyek külön íróvá avatják, árnyból, ábrándból, holdsugárból szőtt történetek írójává. Ő, a jámbor krónikás összeírja a nyíri csodákat (azaz: inkább összeképzeli, képzeletben romantikusan átfesti!), folyók; szelek, fellegek dalát. Ő a késői utas „A régi világhoz” címzett fogadóban, a kánaáni bőség, a könnyűvérű kalandok költője, bohócoké és barátoké; borászoké és tollnokoké. Krónikás visszaemlékezéseiben végzetes szenvedélyek, csodabogarak, babonás álmok korhelyek, kockázók, ördögtől megszállott szerelmesek, mániákusok megszólaltatója. Irodalma a bánaté, a szegénységé, a szenteké, a gazdag nyáré, garabonciásoké, útszéli kopasz feszületeké, a halk ábrándozásoké, a vándormadaraké, a pompás cimboráké. A céltalan bolyongások, a dajkamesék, az oktalan örök emberi melankólia, a nedves mezők, a holdfényes rétek, a halkan elterülő temetők: az élet, a halál; a mulatók, az elmentek költője. Gyönyörűséges ábrándok, csendes délutánok, ódon fotográfiák, kolduló barátok, szabadságos katonák vonulnak el előttünk. Fontos szerepet játszik a bujdosó holdvilág és a messzi szivárvány éppúgy, mint Rózsa Sándor, a kapcabetyárok és az emberkerülő pákászok. Micsoda tarka kép: alkonyati baglyok, vonuló vadludak, futó szürke országutak, lehullott falevelek, imádságok; költemények, tompán döcögő omnibuszok, seregélyek és mozdulatlan madárijesztők. Ő a kocsmabeli dudások, vásári bolondok, tarka komédiások, piros arcú rablók, bor és vér, a kilenc holdtölte, a baziliszkuszok, a babonák, a jó és rossz szerencse szószólója. Szerepek, jellemek és képzelt figurák rajzanak fel, ha tollát-jókedv, álmodozás és képzelet vezeti. Emberismerettel, tréfával, humorral ír a furcsa alakokról. Tréfája annál kedvesebb, részvéte annál őszintébb, minél inkább a saját képzeletének szülöttéről van szó. Költészete: csendes, rezgő, szomorkás humor, lírai elborongás, a képzelet szivárványos játéka és poros, szürke hétköznapok. Akik nem szeretik, homályosnak, érthetetlennek vagy unalmasnak mondják. Én azt hiszem, Krudy eleve csak a hozzá nem értő, de lelkes és érző emberek írója s nem is volt soha vágya ennél több lenni.

(Nyíregyháza.)

Varga Károly.

^{1 N. N., 15-16.
2 N. N., 90.
3 Pesti Album, 73.}

 

(Debreceni Szemle, 1937/9-10. /114-115. sz./ /október-november/ 243-246. p.)