KRUDY GYULA ÍRÓI ARCA
Régen és ma. E
körül csapong minden variációja. Ez az értékmérője: Időben és térben egyaránt
két dimenziót ismer: régen – ma, vidéken – Pesten!
És
mi nevelte azzá, ami emberileg és íróilag volt? Íme a felelete: „A Nyírség,
ahol a gyermekkori őszök és az ifjúkori tavaszok elrepültek felettem, telve volt magányos tücskökkel. Ez az álmos,
álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmatos arra, hogy magányos
embereket neveljen... A Nyírség az a hely; ahol... mindig-mindig emlékeztek
a régi uraságra, elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fennhéjázó
nemességre. Itt mindenki a múltjából akart megélni. Furcsa, hetyke, legénykedő,
virtuskodó Magyarország itt hortyogott, ásítozott, unatkozott, dologtalankodott, nyomorgott legtovább. Máshol már
beletörődtek az emberek, hogy vége a régi világnak dolgozni; tanulni, igyekezni
kell, hogy megélhessünk. A Nyírségben még mindig követválasztást vártak, a
takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal, az öregek a fiúk
házasságától remélték sorsuk jobbrafordulását, vagy egy százesztendős családi
pör eldőltétől. A fantasztikus tervek, légvárak, szépen kicirkalmazott
remények, édesded ábrándok jól
kifejlődtek ezen a mocsaras, ködös, szegényes, kidőlt-bedőlt tájon.”1 Ez tehát
1. a születésbeli környezet meghatározása.
Tudjuk,
hogy nagyon szeretett a külső szobákban, a lacikonyhákban üldögélni s az
emberek beszélgetését hallgatni. Egy vándorral mondatja önmagáról: „Jegyzőféle
ember, aki mindenféle papírdarabokra irkált, szomorú volt és lehajtott fejjel
mendegélt az országúton. Azt akarta megtudni, mit beszélgetnek a sárgarigók a
kertben: Az útszéli feszületektől megkérdezte, hogy mit gyóntak nála az
emberek. A jegenyefák alatt megkérdezte a lenyomott avart, hogy mit álmodtak
itt éjjel az utasok.”2 Ez a másik tényező: 2. a vándorlások és utazások tapasztalatai, a szándékos feljegyzések és
megfigyelések. Az anyaggyűjtésre és a hangulatok megragadására ugyanegy
célt szolgál a vidéki csárda, kiskocsma és a fényes pesti fogadó; ha nem voltak
eléggé romantikusak a hallott és feljegyzett történet vagy a szereplői, azon
könnyen segített az író fantáziája, amely még a szülőföldi hangulatok szerint
van beállítva. Így szerepelnek novelláiban akasztófa-zsírral megkent asztalok,
amelyek mellett zsoldos katona rabvallató bort iszik, így halljuk beszélni a
csavargó komédiást a nőkről, képzeletbeli titkokról.
3. Harmadfokon régi irodalmi figurákat
elevenít fel, némi egyéni ízzel látva el a jellemüket. Így több alkalommal
ráismerünk Vas Gereben alakjaira.
Azután
jönnek 4. az objektív visszaemlékezések
főképpen kisvárosi polgári személyekről, gigerli-gavallérokról, elhízott
polgárasszonykákról és a két típusnak a kombinációjáról a szerelem irányában.
Szerepkörük közelebb áll a múltjához és emberi elmúlt egyéniségéhez, éppen
ezért együtt érez velük, rajzolásuknál nem ritka az érzelmes hang, vagy a
szelíd pajkosság, sőt néha egyéni élet történetébe is beleszövi a rajzukat.
5. Az emlékezés és az új jövő határán a
vármegyei s általában a múltbeli magyar társadalmi élet kritikája következik
nem éppen kedvező színben, s a haladás dicsérete. Sajnálkozás a régi,
elmaradott s éppen azért életképtelen szokások és emberek felett s ugyanilyen
mértékben lelkesítés az új, gyakorlati nemzeti és egyéni életideálok felé.
Mind
több teret nyernek 6. az egyéni bajok és
örömek, saját életfelfogásának a szellőztetése és a kalandok leírása. Itt
először a jelen az uralkodó tónus. Amint csökken az öröm fellángolása és kerül
előtérbe a szomorkás hang, ugyanolyan mértékben szaporodnak 7. az egyéni visszaemlékezések, először a
súlyos életuntság aláfestésével, majd a megnyugvás derűs megvilágításában.
Végül
eljut oda, hogy 8. tiszta képet,
összefoglaló magyarázatot ad egyéni magáról és életéről.
A
gondolatok és élmények formába öntése alkalmából méltán lep meg bennünket a
leírás aprólékos gondja. A dologi leírásra gondolunk itt, mert a cselekvésbeli
aprólékos megjelenítéshez talán nincs elég ereje, se türelme. Éppúgy nem tud
jellemet aprólékosan kidolgozni s ha olykor ebben az irányban mégis sikert
arat, az inkább egy-két jól sikerült vonással történik és ritka ihletett
időben. Az aprólékos dologi megfigyelés
műveit porlepetté, kopottassá, unalmassá, de egyben nagyon jellegzetessé teszi.
A felsorolások, az egyhangú leírások fárasztanak. Szereti a groteszket szóban és
emberekben, valahogy kissé nyomorékok az alakjai; ezért van, hogy amikor
nevetünk rajtuk, ebben a nevetésben több a sajnálkozás, mint a káröröm.
Legsikerültebb alakjai a képzelet szülöttei, vagy amikor saját magát formálja
ki - rendesen valami jelképes alakban, mint például a vándorlegényében.
Legsikerültebb képek, hangulatok, alakok azok, amelyek az árny és fény, a
valóság és képzelet, a tragikum és a szimbolikus jelentés határán mozognak.
Általában minden cselekmény, ami az élet hétköznapjához tartozik, krudygyulai előadásban szürkévé, érdektelenné válik, de ha
a képzelet világába juthat, érdekes megfejtéseket ad. Akkor van igazi elemében,
ha a megmagyarázhatatlan, a titokteljes jelenések nyomába eredhet.
A
megmutatás sikeressége sokszor attól is függ, milyen hangulatban született meg.
Annak, hogy oly sok az elnagyolt, jelentéktelen írása, elsősorban ott találom
magyarázatát, hogy ezeket mesterségszerűen ;,készítette”. Mert az ilyen irányú
produktivitásban nála nem volt hiány: mint valami gyári üzemet, kénytelenségből
be tudta állítani kezét, az ujjait ilyen tömegtermelésre. Valóban csak a kezét,
az ujjait, mert egyéb köze ezekhez neki nem igen volt.
Egyéni
kedve szerint szereti figyelni a mások életét, mintha kényelmes páholyból nézné
ezt a komédiát. Az őszintéség és komédia, a meggondoltság és az élet sietős
leélése önmagában és másokban is érdekes elgondolkozásokra adott neki alkalmat.
Volt raktára témákból, amiket a kiadóknak tartogatott, ez volt a tömegáru, de
voltak olyan rekeszek is, ahova féltve őrzött kincseit rejtette.
Műveiben
sok-sok szürkeség: a külvilág, a megfigyelés visszaadása szavakban, leírás,
üres beszéd, szavak halmozása; egy csomó kedves hangulat: a képzelet belső
játéka, amelyhez alakokat csak néha választ a reális életből. Tud ő írni
mindenről, mint mesterember: emberek, időjárás, falu, város, hegyek, síkok,
mind lehetőség arra, hogy lapokat töltsön meg a lélektelenül suhanó acéltoll.
Az érdekességek? Kevésbé testes dolgok: az évek múlása, formához már alig
köthető múltbeli alakok, harangok szava, mesék, amelyek soha nem is történtek
meg; éppen azért el sem szürkülhettek, tudatalatti sejtelmek, érzelmek, a lélek
titkai. Az egyik a sivár és száraz objektivitás, a másik a tiszta líra, az
egyén teremtése. Ő pedig nagyon egyén, ilyenkor csillan meg a tehetsége igazán,
csak az a kár, hogy ritkán jön meg hozzá a kedve.
Azt
már említettem, hogy az írói fejlődés egy fokán felhasználta egy-két régebbi
magyar író „készletét”. Sokat és sokfélét olvasott már diákkorában, de még
élete utolsó napjaiban is. Saját megemlékezéséből tudjuk, hogy amikor
hozzájutott Eugéne Sue
francia író tizenhat kötetes nagy művéhez, A
bolygó zsidóhoz, két nap alatt - pihenés nélkül - végzett vele. Ilyenkor
félretett mindent: tollát, iskolakönyvet, sőt képzeletét is az olvasottak
irányába feszítette. Catulle Mendés elbeszélései, a
halhatatlan Turgenyev regényei, Reviczky versei, Kant filozófiai művei, Walter
Scott Ivanhoeja
mellett maga is megemlíti, hogy különös szeretettel olvasta ifjúkorában Jókai Arany emberét, amelynek hősével Szindbád
lelki rokonságot érzett. Gogoly, Csehov, valamint Lermontoff világhírű műve a Kaukázusról szintén kedvence volt. Szerette Jacobsent,
Lagerlöf Zelmát, Cherbuliez-t, Dickenst és Andersent,
aki „megszólaltatta a mogorva szélkakasokat”.3 A magyar
mese- és mondavilág épúgy utat talált a lelkéhez,
mint az Ezeregyéjszaka, vagy H. G.
Wells és Rudyard Kipling.
A
közvetlen rugó regényei, novellái megírásához, mint már említettem, gyakrabban
volt a célszerűség, az anyagi kényszer, mint az igazi ihlet. Első
gyermekkorában a nagyravágyás vezette s egy kis gyerekes hiuság.
Már hetedikes gimnazista korában írt cikkeket az Ország-Világba;
ugyanebben az évben az önképzőkörben felolvasta egyik novelláját: Liza menyasszonyt. Első irodalmi
mintaképe ebben a korban tanára, Porubszky Pál volt.
Állítólag azonban már ötödik gimnazista korában állandó munkatársa az Orsova c. hetilapnak. Hétről-hétre küldte rövidlélegzetű
elbeszéléseit; amelyek a „Tárca”, vagy a „Csarnok” rovatban láttak napvilágot.
Itt még nem kapott írói tiszteletdíjat, hacsak azt a névjegyet nem tekintjük
honoráriumnak, amit a kiadóhivatal küldött s amivel írónk sokat büszkélkedett:
„Legifjabb Krudy Gyula, az Orsova
című hetilap szépirodalmi munkatársa.” Iskolai újságot is szerkesztett „A nagy dob”
címmel, de ennek csak egy kézzel írott példánya látott napvilágot. A címlapot
Imre János rajzolta: dobot verő hajdút ábrázol, ahogy ennek alakja a Vas
Gereben füzetes regényein látható. Ez a sikertelenség nem vette el a kisdiák
lapszerkesztő kedvét, „sajtóirodája” közvetítésével újabb lapot szerkeszt, sőt
tudósítja a pesti újságokat is. Hogy milyen eredménnyel és kísérő körülmények
között, arról már beszámoltunk. Ezt a lapot már nyomtatott betűkkel adta ki.
Szemben a gimnáziummal volt egy kis nyomda, talán egyéb munkája sem volt, mint
a Krudy Gyula lapja. S maga ez a lap sem volt valami
világvárosi vállalkozás. Krudy Gyula volt az ügynöke,
szerkesztője, kiadója, néha egyedüli olvasója is. Legértékesebb segítőtársa a
szerkesztésben Géczy Géza volt. Ők ketten alkották a sajtóiroda magvát,
amelyhez hasonló még nem működött középiskola falai között Magyarországon. A
vállalkozó szellemű diák már ekkor pénzt szerzett az irodalmi működésből.
Hárman, illetve négyen készítették a tudósításokat Géczy Gézával, Szlaboczky Ernővel és Krecsák
Lajossal. A Pesti Hírlap és Pesti Napló akkoriban öt krajcárt fizetett
soronként a vidéki tudósítóknak. A honoráriumból három krajcárt Krudy, kettőt pedig a csatlósok kaptak.
Édesanyja
kísérte el és ment eléje a gimnáziumhoz, de egyszer, ötödikes korában már
délelőtt tizenegy órakor megszökött előle. Tuzsérra utazott; akkor történt ott
ugyanis a Salamon Ella híres esete Neukommal, a
hipnotizáló kútfúróval. Nyomban cikket is írt róla és beküldte a fővárosi
Egyetértésnek.
Tanulás
helyett gyakran verseket írt, vagy elbeszéléseket fabrikált. Írt a Kálnay László szerkesztette Szabolcsi Híradóba is. Az 1892.
évi nagy tiszai árvíz alkalmával előleget kért és kapott írónk a Pesti Naplótól
s a sajtóiroda kiköltözött Rakamazra, hogy a helyszínről küldözgesse a színes
riportokat. Gyalog rótta az utat a kis karaván s három napig kiskocsmák
savanyúillatú ivószobáiban körmöltek. Az ilyen kirándulások azonban nem
maradhattak titokban s magukra vonták az iskola figyelmét is. A tanárok
felfedezték a sajtóirodát, elvették a pecsétjét s a tagokat szigorú
büntetésekkel kényszerítenék az iskolai rendbe. Később Debrecenbe szökött
újságírónak s mikor nagy nehezen visszahozták, itthon is folytatta szépirodalmi
munkásságát. Igazi mentora itthon töltött éveiben Kálnay
László volt, akinek a történeteit a serdülő ifjak szívesen hallgatták. Pestre
kerülve; munkatársa volt több lapnak, főként a Magyarország és Az Újság közölt
a tollából sok tárcát: Ezek közül a legjobbaknak tartjuk a következőket: Hajnali mise, Souvenir, A felvidéki utas,
Lucza széke, Virágrege és Márciusi
vecsernye.
Írt
egy színdarabot is, a címe: Zoltánka. Először a Magyar Színházban mutatták be 1913
november 15-én. A magyar biedermeier világát hozza elénk ez is, mint majdnem
minden írása, a negyvennyolc körüli időket. Igyekszik enyhén tragikus,
hangulatos lenni. Az író láthatólag szereti hősét, ismeri korát s köti a múlt,
de a hős kissé holdkóros, túl sok benne a rajongás. Petőfi Zoltán a kőszáli sas
gyenge, vézna utóda. Lázár Miklós bírálata szerint a darab négy novella
összetétele. Az első, a legszebb, Szendrey Júliáról
szól, akit még tömjénfüst leng körül, mert ő a meghalt költő szerelme. A
darabnak különben alig volt valami sikere.
Van
egy komolysúlyú nemzet-, illetve fajpolitikai tanulmánya a „Pesti Album” c.
kötetben: Nemzeti ideál Pesten. Ez is
novellának indul ugyan, de aztán a tanulmány felé tér el. Regényei és nagyobb
novellái közül ki kell emelni a legjobbat: A
bűvös erszényt. Jobb kötetei közé tartoznak még: Kánaán Könyve, Az élet álom, Az utitárs, N.
N., Szindbád ifjúsága, A betyár álma, Bukfenc, A vörös postakocsi, A hét
bagoly, Magyar tükör, Pesti Album, Napraforgó.
Ami
a megvalósítás, a közvetlen szavakba öntés technikáját illeti: egy pohár bor és
cigarettázás közben szeretett írni. A rendszeres munkát nem bírta, sok mindenbe
belekezdett egyszerre, sokat soha nem fejezett be. Az a körülmény, hogy sokat
kell írnia pénzért, robotból rávitte, hogy ugyanegy témát többször
feldolgozzon, kisebb változtatásokat eszközölvén a lényegen. Mikor azonban
kiszabadul a pénzgondok taposómalmából, mély emberi kérdések fejtegetésére is
van kedve, meg ereje, Általában a mese, a csodálatos, a sorsszerű megjelenése
azt jelenti, hogy a téma közelebb áll a szívéhez, azt mutatja, hogy magának írt
ezekben a percekben.
S
hogy milyen a filozófiája? Inkább sztoikusnak mondhatnánk „predestinative”.
Felveti a nagy kérdéseket, az életben harcol is a cél eléréséért, amit végzete
eléje fest, de azután sok ellenmondáson, szürke munkán és romantikus
nekirugaszkodáson át hamar eljut arra a meggyőződésre, hogy a teljes külső és
belső béke a legfőbb jó a világon s nem az ember feladata, hogy a kezdet és vég
lényegét megfejtse.
Két
motívum jelenti az őszinte írást Krudynál: a töprengés, a nagy kérdések feszegetése
és a színes hangulatok. Színei
kedves, romantikus biedermeier-képeiben ragyognak, itt jelennek meg azok az
előkelő és vonzó tulajdonságok, amelyek külön íróvá avatják, árnyból,
ábrándból, holdsugárból szőtt történetek írójává. Ő, a jámbor krónikás
összeírja a nyíri csodákat (azaz: inkább összeképzeli, képzeletben romantikusan
átfesti!), folyók; szelek, fellegek dalát. Ő a késői utas „A régi világhoz”
címzett fogadóban, a kánaáni bőség, a könnyűvérű kalandok költője, bohócoké és
barátoké; borászoké és tollnokoké. Krónikás visszaemlékezéseiben végzetes
szenvedélyek, csodabogarak, babonás álmok korhelyek, kockázók, ördögtől
megszállott szerelmesek, mániákusok megszólaltatója.
Irodalma a bánaté, a szegénységé, a szenteké, a gazdag nyáré, garabonciásoké,
útszéli kopasz feszületeké, a halk ábrándozásoké, a vándormadaraké, a pompás
cimboráké. A céltalan bolyongások, a dajkamesék, az oktalan örök emberi
melankólia, a nedves mezők, a holdfényes rétek, a halkan elterülő temetők: az
élet, a halál; a mulatók, az elmentek költője. Gyönyörűséges ábrándok, csendes
délutánok, ódon fotográfiák, kolduló barátok, szabadságos katonák vonulnak el
előttünk. Fontos szerepet játszik a bujdosó holdvilág és a messzi szivárvány
éppúgy, mint Rózsa Sándor, a kapcabetyárok és az emberkerülő pákászok. Micsoda
tarka kép: alkonyati baglyok, vonuló vadludak, futó szürke országutak,
lehullott falevelek, imádságok; költemények, tompán döcögő omnibuszok,
seregélyek és mozdulatlan madárijesztők. Ő a kocsmabeli dudások, vásári
bolondok, tarka komédiások, piros arcú rablók, bor és vér, a kilenc holdtölte,
a baziliszkuszok, a babonák, a jó és rossz szerencse szószólója. Szerepek,
jellemek és képzelt figurák rajzanak fel, ha tollát-jókedv, álmodozás és
képzelet vezeti. Emberismerettel, tréfával, humorral ír a furcsa alakokról.
Tréfája annál kedvesebb, részvéte annál őszintébb, minél inkább a saját
képzeletének szülöttéről van szó. Költészete: csendes, rezgő, szomorkás humor,
lírai elborongás, a képzelet szivárványos játéka és poros, szürke hétköznapok.
Akik nem szeretik, homályosnak, érthetetlennek vagy unalmasnak mondják. Én azt
hiszem, Krudy eleve csak a hozzá nem értő, de lelkes és
érző emberek írója s nem is volt soha vágya ennél több lenni.
(Nyíregyháza.)
Varga Károly.