Varga Károly - Nyíri tájak, emberek, legendák

NYÍRI TÁJAK, EMBEREK, LEGENDÁK1

Krúdy Gyula, mint köztudomású, Nyíregyházán született, de már tízesztendős korában elkerült a nyírségi tájról s a gimnázium első osztályát Szatmáron járta, a következő hármat Podolinban. Haza csak a felső gimnáziumi osztályok elvégzésére hozzák majd a szülei. Azok a nyíri táj– és emberképek, amelyek írásaira oly jellemzőek, az első gyermekévek hangulatai, éppúgy mint a felvidéki típusrajzok a podolini tartózkodás eredményei. Mert hazakerülve, mint serdülő fiút sokkal inkább elfoglalják majd a kamaszkor szerelmei, a sarjadó színes ábrándok, hogysem a környéket, a látszólag ismét feltalált nyíri tájakat és embereket jól megfigyelhetné. Különben is általánosan elfogadott lélektani megállapítás, hogy abban a korban sokkal inkább elfoglalja az egyéni lelki fejlődés izgalmas önszemlélete a fejlődő embert, semhogy másra is kiterjedhetne a megfigyelése.

Természetesen a feldolgozás idején már nem kapjuk érintetlenül a primer gyermeki hangulatot. Csiszolva, akaratlanul megszépítve az emlékezeti optimizmus által, nem annyira közvetlenül, üdén, rafináltabban feltálalva kerülnek elénk. Az élményeknek és érdekes hallomásoknak sokszor csak a csontváza maradt meg, ebből rekonstruálja többször őszintén, de ha kell pénzszerzési kényszerűségből is az üde hangulatokat, százrétű babonákat, komor legendákat.

Sejtelmesen zúgnak a tiszai füzesek, ahová el lehet rejteni az elátkozott pénzt, el lehet ásni a meggyilkolt vetélytársat. Titkok őrzői ezek a csendes, szomorú fák, ki tudja, mit mesélnek egymásnak, meg a zúgó szélnek. A sovány akácok valóságos bölcs remeték, ismerik a törtető élet hiábavalóságát, az emberi célok ürességét s szinte gúnyosan néznek a töltésen elfutó vicinális után. Náddal födött, zsindelyes ereszű tanyaházak örök nyugalmát ősi jegenyék sora őrzi, mint valami titokzatos testőrgárda.

Itt húzódtak el azok a titokzatos, híres nádasok, amelyekben a monda szerint Béla király is bujdosott, amíg az unokák föld éhsége el nem törölte a föld színéről ezeket a kedves, soktitkú jelképeit a régi világnak. Kiszárították a vadvizeket, kiirtották az ingoványokat. Eltűnésükben a romantika halálát gyászolja majd az életben is csalódott Krúdy. Hogy azonban egyáltalán rájön a romantika halálának tényére, hogy ilyen gondolat vetődik fel benne, ez már másodlagos dolog, annak a következménye, hogy csalódott, kiábrándult, kifáradt az életben. Ő nem tudott már romantikát találni és ekkor nem tudott már bízni az élet érdekességében. Mert az ilyesmi mindig momentán és szubjektív meghatározottság, bővebben : nem mindenkire vonatkozik ugyanegy időben és egyazon embernek is egészen ellentétes lehet más és más időben az idevonatkozó véleménye.

Későbbi utazásai alkalmával hányszor gondol – míg a vonat kattogva futja át a tájat – a régi pompás ősi nádasok beláthatatlan tavaszi szépségére. Lengett, hajladozott a szélben a náderdő s közben-közben vakító zöld tavacskák villantak elő. Ha valami megriasztotta, mint a régi kedves romantika királynője röppent fel a remek kócsagmadár. „Lenn a ragyogó zöld tavacskák, fenn a hófehér madár, közbül a rengő, virágzó nádrengeteg”.2 Az ősi magyar élet sok utolsó jele maradt itt meg okulásul és ámulására a késői modern századoknak : vezérhalmok, amelyeken a monda szerint hajdan a honfoglalók pihentek meg, cölöpsírok, pogány temetők. Valahányszor sajnálkozással gondol vissza e gazdagképzeletű tájék elfakulására, egyszersmind büszke is reá. Az egyszerű pesti kispolgárrá kopott nemesivadék boldog és ártatlan gőgje szinte megható Viczky Gáborban éppúgy, mint Krúdy Gyulában, mert – jól figyeljük meg – ebben az irányban is sok egyező vonás tűnik fel a Bűvös Erszény tragikus hőse és alkotója között. Ahogy ez a Viczky Gábor hazatértében elrobog az ősök nádasbeli cölöpsírja mellett, büszkébb mint Eszterházy, aki gyorsvonaton is alig éri át két óra alatt a birtokát – s megemeli kalapját a vezérhalom előtt, köszön az ősöknek. Van ebben valami megható, még mai szemmel nézve is a dolgot. A nemesivadék elment a világba tanulni, tapasztalni, vagy mert homályos predestinációja lökte ki a világ piacára, mindegy! – most hazatér és áldozik az ősöknek; az kalaplevéve, ez írással; és – ami még magasztosabbá teszi a dolgot – mindkét esetben különben határozottan hitét vesztett pesszimistává lett, látószemű, az életben, sajnos, sokat tapasztalt férfi áldozik. Nagy dolog ez, hiszen közben mindkettő, a regényhős és az alkotója is a budai svábok reális világában élt, és mégis: hazatérnek s megemelik kalapjukat az ősök sírja előtt.

Egy helyen nádasbeli temetés alkalmával csodálatos pogány hangulat részeseivé teszi olvasóit. Sejtelmesen suhannak fatörzsből vájt csónakjaikon a pákászok, a ködös estében kálvinista zsoltárok hangja zeng, ami hangulatilag éppen nem túlságosan elütő a pogányos szertartástól, mellyel a különös életű vén nemest, Viczky Eduárdot temetik. A vadmadár őrzi ezt a földet és a vadkacsák, vadludak sohasem árulják el titkukat.

Öreg emberek meséltek neki, hogy milyen tündérszépek voltak a tavaszok abban az időben, amikor a mérnökök még nem ölték meg teljesen az ősmocsarakat. A lankás és álmos Nyíren, vad vizek mentén halkan suhant vadmadár, mint az emlékezet, „a húsvéti fák oly halkan rügyeztek, mint a gyermekszerelem”. Varázslatosabbak voltak a júniusi éjszakák; amikor a tavasz ölelkezett a nyárral. A nádasban megszólalt a búshangú bölömbika és a nádtenger holdfényes lagúnáinak is éppúgy megvoltak a maguk titokzatos gondolásai, mint akár a büszke, szép Velencének; sóhajtó faderékból vájt csónakjaikon úgy suhannak a nád között, mint az ősemberek, vagy titokzatos szellemek s hosszú csáklyáikkal ügyesen kormányozzák a durva csónakot. A zsombékok között vadászok ballagnak kacsahúzásra, az augusztusi mezőket megülte a hajnali pára, az ég tejszínű s a homokos országúton verebek fürdenek a porban, kis parasztházak udvarán most fejik az eperfához kötött tehenet s a korán kelő zsellérek illemtudóan köszönnek mindenkinek.

Őszidőben viszont, az első havak megérkezése előtt beköszönt a ködvilág, a hallgatag, méla délutánok. A lankáson hosszú, hideg eső hull, a vadvizek pedig olyanok őszi némaságukban, mozdulatlan csöndességükben, mint valami holt világ. A tavaszi és nyári élet elmúlt, messzire vándoroltak a kényes darvak, a piros lábú gólyák délre költöztek, a vadvizeken néhány magányos kacsa lakik csupán. És a nádas körül is kihalt a táj: „az őszi alkonyatban megannyi fázékony vénleányok a látóhatáron a jegenyefák..., a holdvilág kidugja nagy bolond fejét az eperfák mögött”.3 A kis erdőben magányosan lakik a harkály, megkopogtatja a fákat és a törpéknek, kik odabenn laknak, elmondja itt a tél, itt a tél! Mint megszürkült fejű emberek állanak novemberben folyóparton a füzek, lábuknál törtet a jeges hullám és egyszer csak valamelyik kivájja és elragadja őket a partról, majd leesnek a nagy havak, amiből – ha útra kél – a nemesnek csak a tajtékpipája látszik ki. A téli vihar farkas járta vidékké változtatja a falvakat, betemeti az országutakat, madárijesztőket és vándorlegényeket.

A májusi akácok, nyári homok s a téli dühöngő fergetegek világa ez, a régi lápoké s a pócsi Mária csodatetteié. Azt hiszem, nem szorul hosszas elemzésre, miért ragadta meg képzeletét ez a táj a maga ezer különös varázsával, mikor maga is így nyilatkozik a Kánaán Könyvében: „Érzem, hogy titkos természetimádó vagyok... A kóborló cigányleány szoknyája csak azért tetszik, mert a pipacshoz hasonlít. A nők dús haja csupán azért érdemel figyelmet, mert a vadfüvek, hosszúszárú parti növények bőségét vonja az emlékezetbe. Carmen észvesztő szemében a pusztaságban lobogó lidércláng vonz, míg Tatjana tekintete szőke, mint a korai nyári hajnal, amikor kocsin utazunk a harmattól nedves homokos országúton és a falu tornya úgy eltünedezik, mint a hátrahagyott élet... Sokat csavarogtam szabad mezőkön, magányos rekettyésben, bozóttal benőtt határárkok mélyében, erdőkben megkerestem a pázsitot, hol ember nem hagyott nyomot, ligetben a legsűrűbb bokrot és így pontosan tudtam a természet életét, a falomb lehullását, az ér vizének színeváltozását, a legszebb virágok elhervadását... Örvendeztem a szélnek, amely oly szűzen, tisztán, üdén zúgott, mint a forrás ... a nyíri holt vizek között”.4 Csoda-e hát, ha a budai svábok között is örök ábrándja marad a nádas, lápos, ingoványos világ, pákászokkal, kócsagokkal.

És a gyermeki lelket mennyire izgathatta a lápos, titokzatos Nyír, ahol emberhangtalan magányban ritka madarak fészkelnek ezek a csodás rengetegek, amelyek láppal, zsombékkal, ingovánnyal, vad vizek feneketlen mélységével, örök csendben, emberfiától nem látott szigetek pázsitjainál, kiismerhetetlen utak labirintusával védelmet nyújtanak minden kitagadottnak. A farkas, a betyár, a róka s a vándormadár csak addig volt bizonytalanságban, amíg el nem érte a nádak világát, ha már egyszer bemenekülhetett az öles, buzogányfejes, nyughatatlan erdőségbe: mentve volt az élete. És ezeknek a rejtelmes nádasoknak ilyen körülmények között titokzatosak voltak a lakói is. Ha valahonnan a messzi terjedő rengeteg kellős, közepéből szőkén szállott a füst, biztosra lehetett venni, hogy ott a tűz körül szegénylegények melegszenek.

Vándorlás idején „jönnek a gyönyörű vadmadarak, a királyi kócsagok Magyarország felé, mint a május tündöklő szerelmei”5 s „a fecskék, ezek a fehér asztalkendős zárdanövendékek, kik a nyárra szabadságot kaptak. A gólyák nagy köröket írnak le, ... a vadludak leguggolnak a nádasban, mint rokonaik, a vándorcigánylányok az erdőcske szélén, midőn fűszálakkal babonáznak, jeleket hagynak hátra a szeretőjüknek, vagy a csendlegényeknek”.6 A vadkacsákra mindig bizonyos babonával gondol: „ezek a zöldfejű, hideg madarak mindig csak a vadvizeket, a hűvös tavat keresik.” A vándormadarakkal megjönnek az úton járók is, hogy fáradhatatlanul róják ismét az országutakat, nyakukba vegyék a világot az egyik oldaláról a másikra. Ahogy később a mindent megszépítő emlékezet ködéből elővarázsolja a látott és hallomásbeli tájakat: eljönnek hozzánk a lidércfényes, ökörnyálas őszi ingoványok, amelyek fölött a vadászó héja úgy húz el, mint valami szürke csendbiztos, végtelenbe kanyargó utak, égő pipacsok vérfoltja, nap verte nyári homok, piros őszi reggelek. Szikár akácfákon varjak nyugtalankodnak, a hangjuk, a baljóslatú fekete figurájuk, amint fészkestől, mindenestől lengenek a szélben a fatetőn: nincs minden szimbolikus jelentés nélkül. Valami különös vonzódás köti ezeket a gyászruhás madarakhoz. Nemcsak mint hatásos dekorációkat alkalmazza őket; célzatosan, belső önkénytelenséggel vetődik fel benne a képük. A kék téli este hókertjeivel, mozdulatlan öreg fatörzseivel, a faágak között rejtőzködő fehér fészkekkel, újholdas árnyékaival, mindentudó hallgatagságával éppen úgy nem zavarja meg kedvünket, vagy bánatunkat, mint a nyári éjszaka holdfénye, boszorkánysága”.7 Közel és távol nagy, fehér hómezők, a vasúti töltések mentén mint elgondolkozó fehérmentés testőrök, megtörve és bánatosan állanak a havas nyírfák. A kopár kertekben, zajtalan falvakban, hervadt réteken emberrel nem lehet találkozni. Mindez hasonlított egy mesebeli tájhoz, „ahonnan a mesék alakjai kipusztultak”,8 s amely tájra éppen azért képzeletben még csodásabb meséket, legendákat lehetett ültetni. Olyan ez a vidék télen; mint az Óperenciás tájék. A tiszai erek, kígyósok, fehér ruhába burkolóznak. „Állt a táj, mint egy álom – írja Krúdy – Magyarország aludt itt, a boldogok, az igénytelenek, a szegények csendességével. A telegráfpóznák a kihalt tájon legfeljebb útjelzőknek valók a magános vándorok számára. S vajon mire, minek törtetnek a hiábavaló cél felé a vonat utasai: idegenek, ismeretlenek, eszeveszettek a rohanó zúzmarás ablakok mögött.

De hogy milyen a nyírségi tél, azt csak azok a fekete akácok tudják igazán, ,amelyek a fák nemzetségének kitagadott gyermekei; kinn töltenek éjt és napot a reménytelen téli pusztaságban. A velőkigható fagyban, a derékig érő hóban, a halotti holdas éjben öngyilkos lesz az árva nyírfa. Az ő lányos természete nem állja a zord évszak viszontagságait”. De feltámad minden tavaszkor üdén, frissen, mint minden, ami pihent egyet a másvilágon, az akácnak viszont rendeltetése van ezen a tájon. „Hátha erre téved egy kósza varjú, amely kopott csőrét megfeni özvegy ágain, vagy egy hidegtől vörösre, kékre puffadt vándorlegény, aki fut, bár senkinek sincs kedve őt üldözni a másvilági tájon, aztán végül megpihenni és álmodozni akar, a legszebb álmot, amilyent megfagyott emberek álmodnak utolsó szendergésükben. Ezért kell az akácnak a helyén maradni, hogy legyen hol lehajtani fejét annak a szegénynek, aki kiérdemelte bús sorsától a legszebb álmot”.9 Jó barátságot tart a betyárcsapattal az özvegy téli akác, alája húzódik a szenvedélyes orrú csikasz is, odakuporodik és „soha nem hallott keserves üvöltését küldi az égi katonagomb felé”. Erős a hitem, hogy ez egyúttal szimbolikus utalás is a saját sorsára. Hányszor szeretett volna ő is utolsó pihenés végett, utolsó szép álom végigálmodására élete telén visszatérni a sovány nyíri akáchoz, amely özvegyen is, fagyottan is kitart a sorsa mellett, hogy a megtört régi sorstársnak, az élet kifáradt vándorának utolsó illuzórikus pihenést nyújtson.

Valami rejtelmes és szomorú harmónia van a táj és az emberek között. A fákon érdektelenül hintáznak a fekete madarak, a táj néma, mint a sír. S az emberek, akik a nyurga, kopasz fák alatt elhaladnak? Éppoly csendesek, mint maga a táj s éppoly szomorúak, mint a gyászoló varjak, egykedvűek, mint a favágók monoton fejszecsapásai a távoli erdőből. Pókhálósan csillogó szemek, őszi szél és köd meg a csimbókos üstökű vándor egy hangulatképpé olvad.

Általában röviden megállapítható azoknak a tárgyaknak és élőlényeknek a sora, amelyek krúdy gyulai szemmel nézve, jellemzők a nyírségi tájra: magános kutak, pusztai vadmadarak, sudár akácok, elhagyott tanyaházak, kidőlt-bedőlt nemesi kúriák, vizek és nádasok. Természetleírás szempontjából a napnak három szakasza ihleti írásra: a hajnal a pírjával, a dél a fényességével és az alkony kékes álomfoszlánya az eltünedező bokrokon. De szereti a borús eget, a némaságot, a balladai hangulatot. A hangadó mellékletek is éppen ezért csak ideillő dekorációk lehetnek zúgó szél, susogó nádas, károgó varjak, a maguk titokzatos nyelvén beszélő, különös hangú vízimadarak. Ezért nem zavarja a néma nagy fák, hallgatag rétek, halk vizek együttesét „éjszaka a felhők alatt a vándormadár kiáltásai”.10 A hangok, színek, alakok világában előszeretettel keresi a sejtelmeset – vagy a másik végletet, a szándékosan szürkét.

Az országutakon mendegélő, keresztutaknál meg sem álló vándorok jellemzik azt a fásult közönyt, ami ebbe az irányba hangolja. Itt is vannak keresztutak, mint mindenütt a földön és mindenütt az életben, dehát mi célja válogatni közöttük, mikor valamennyien ugyanegy célhoz vezetnek, olyanhoz, amelyről előre tudott dolog, hogy üres kalász. Mennek de a menésükben nincs élet. És érdekes, lélektani megfigyelés, hogy a nyíri tájak és emberek e fásult hangulatképeit akkor rajzolta meg a legnagyobb tökéletességgel, amikor maga is céltalan mendegéléssel pergeti napjait. A saját maga fölötti elérzékenyülés teszi oly szimpatikussá ezeknek a vándoroknak az alakját. Egyhangú az élet, egyhangú a határ s a homokos, sáros, kerekmarasztaló mély utak, amelyek keresztül-kasul szelik a Nyírséget, mintha mindig maradásra késztetnének: szó szerint és az emberi élet általános értelmében is. Mintha azt mondanák: minek sietsz, bolond, az élet elrepül fölötted, hiába fáradsz, minden cél hiúság, legnagyobb öröm a pihenés. Természetesen ezek nála is elsősorban hangulatátvitelek, amint azt már föntebb is említettem, Ezért látja egyszer élénknek, varázsosnak, sok rejtett célúnak ugyanazt a vidéket, amelyből később a teljes lemondást olvassa ki.

Tény, hogy az élet szomorú küzdelmei a nyíri tájakról elébe idézik a vadvizek felé búsan szálló vadkacsákat s ebből az alkalomból hogy jelenik meg a nyírségi hangulat? „Cinkefüttyel, az első fagyban megdermedt országúttal, rőt mezőkön csaholó ebekkel ..., egy nyárfával, amely alatt majd koporsónk fekszik”. Hogy mennyire az egyéni és pillanatnyi hangulatot viszi át a tárgyakra, arra nézve jellemző, hogy a holdfényt is egyszer romantikusan meghatónak látja, máskor meg „a hideg hold józanul néz szét a tájon”.11 Hát amikor tréfás kedvében idézi ezt a népszerű és sokat emlegetett égitestet: „A nyírségi holdvilág lopakodva mendegélt az égboltozaton, mint a juhász, subája alatt a bürgével”.12 Máskor viszont a titokzatosság kifejezője : „A hold, mint egy pávaszem virrasztott a halott világ felett”.13

Az élet itt és ilyen beállításban csupa hétköznapokból áll. Az országutak lomhán, rezignáltan kanyarognak mindig ugyanazon akácok alatt, kétoldalt „óraszámra napraforgót és kukoricát látni, néha felugrik egy nyúl, miután elunta hosszú füleit billegetni a kukoricásban”.14

De ha derültebb a kedve: észreveszi, hogy vidám füttyös sárgarigók is vannak ezen a tájon és hangulatos szőlők is, nemcsak sovány akácok. Frissen pörgő kerekű bicskákat vesz észre az országúton, amelyek mentén immár kéklő, jószágokkal teli gyümölcsösök húzódnak. Vidámabb a képe a nagyfejű bámész napraforgóknak s egy seregélycsapat a tavasz örömét jelenti. „Az árkok felett szarkamadár lappangott ingujjban. A határkorcsma környékén rengeteg veréb csipogva beszélte el, amit az utasoktól hallott... Őrgébics kiáltott ránk éles hangon egy száraz fáról... És a napraforgók nagy bolond fejüket csóválni látszottak”.15 Nem látszik már hétköznapinak az élet, nevetnek a kidőlt-bedőlt udvarházak s az élet sója a víg muzsikaszó. A régi szélmalom romjai boldogan sütkéreztek a fölkelő napban, miután elfelejtették az éj kísérteteit, a baglyokat, denevéreket”.16 Ugyanilyen módon és mértékben változik meg a Krúdy hangulata is, előzőleg természetesen, mielőtt ezek a békülékeny képek létrejönnének. Ilyenkor mindent szebbnek lát és valóban sajnálkozva jegyzi meg: „Kár, hogy az ősz esős és komor vidékünkön: ... az ereszről locsog a víz, a kerten köd, a bánat a messziségben, a kocsiúton térdig ér a sár és lámpát kell gyújtani reggel”.17 A hosszan elnyúló mezők ilyenkor előlépnek dús búzaföldekké, renyheségük nem renyheség többé, hanem álmodozás a pacsirta hangjaira, a napraforgó cifrálkodva tetszeleg a napsütésben, a dűlőúton cigányleány piroslik, fiatal nők csengve énekelnek, a kaszát fenik a szomszédban. Szóval minden az élet, a megelégedés, a csendes boldogság felé mutat. A táj és az emberek ridegsége eloszlott, helyét a családiasság foglalja el és a csendes béke: a szilvásban sárgarigók ebédelnek, a kerti házakban vén nemesek laknak. A vendégek hintón utaznak, az udvarokon lompos komondorok, lomposabb falusi cselédek fogadják őket. A baromfi legeli a virágos kertet, de az ócska, düledező filagória asztala mindig kész a fehérabroszos vendégfogadásra. A pavilonok rozsdavert vadszőlőindái fesztelenségre biztatnak, a dércsípte, őszi eső verte nyárfalevelek pirossága a soha el nem múló falusi egészség szimbóliumaisic!, mert itt még a hervadásban is az élet színei uralkodnak. Esténként a távolból hangzó fogyatékos flótahang szomorúsága is azt mondja, hogy ilyen szép nyugodt élet után békességes nyugvás, csendes elpihenés a halál is.

Alig érthetnők meg, hogy lehet ugyanazon a tájon virágzó, termő mezőket látni egyszer, terméketlen diófákat .és savanyú gyümölcsöt termő almafákat máskor, ha nem volna rá magyarázat a szekundér hangulat. Így lesz ugyanaz a vidék egyszer dús Kánaán, máskor a savanyú vinkó bús hazája.

De hát elegendő magyarázat-e az lélektanilag a nyíri tájakról és emberekről adott kettős képre, hogy pillanatnyilag jó hangulatban volt, vagy esetleg, a csüggedés szállotta meg? Nem! Határozottan kellett valami mélyebb, állandóbb okának is lenni ennek a különös jelenségnek, ez nem más, mint Krúdy Gyula anakronisztikus lelki összetétele Amikor a hangok, színek, alakok világában a sejtelmeset keresi, akkor nagyúri, vagy inkább kalandorhajlamára hallgat, amely ellenállhatatlan erővel lökte ki a vidéki kis nemes házból a nagyvilág, a fény, a korlátlan mozgások érdekességei felé ; ha pedig szándékosan szürkére mázol mindent a nyíri tájon, ilyenkor a vidéki kispolgári ősök évszázados beidegzettsége kerekedik benne fölül.

A családi kúriákat nem látja már ugyan kastélyoknak, sok mindent reálisabban ítél meg az életet megjárt férfi; észreveszi, hogy az omladozó kőcímer a kapu felett minden pillanatban lehullani készül, de az élet vásáros forgatagából visszapillantva mégis értékeli a vidéki kúriák tisztaságát, nemességét.

De bármelyik hangulat hatása alá kerül, ha komornak, vagy ha vidámnak látja is a honi tájat ; elsődlegesen, vagy visszaemlékezéseiben mikor tolla alá kerül, mindig bizonyos meghatottsággal ír róla. Ez a meghatottság sokszor egész a szentimentalizmusig fokozódik. Amikor eszébe jutnak a kis, fehérre meszelt tanyaházak, amelynek ablakából a gyenge fénysugár messzire elkíséri a síkságon az utazót.” Nagyvilági útjára őt is elkísérte szimbolikusan a kedves, csendes vidéki otthonok békéje, halk búcsúztató fénye. S ez a halk búcsúztató fény már csak azért is kedves marad neki élete végéig, mert bár hívogatta, nem volt önző, nem élezte ki különben is súlyos, anakronisztikus harcát. Székben a visszaemlékezésekben meghatott üdvözleteket küld – ne nevessünk! – még a háztetőn heverő macska s az ismerős láncos komondor felé is. És miért oly kedves ez a vidék? Csak azért, mert szülőföldje? Nem! Hanem főképpen azért, mert a maga anakronisztikus természetének szeszélyes pendantját ismeri fel benne. „A mi vidékünkön rövid a tél, de sűrű a tavaszi hó – írja. A hóesésben gyakran hallani fecskecsicsergést és a barackvirágon csillog a hópehely”.18 Bizonyos nosztalgiával töpreng majd a távolból, hogy ezen a jellegzetes tájon az érdekes emberek érdekes beszédei „elrepültek a széllel.” Szereti a futótüzet az őszi nádason s a lidércfény lobogását. És a szárazság eljövetelét hogy fejezi ki? Halkan, mint a szél indul meg az erdőn, vagy a hegyoldalban legelésző nyáj között harapózik a rémület a közelgő veszedelem elől, a tűz lovasa nyargal végig; a szalmás tető gerincén: így következtek az esőtlen napok”.19 Nyáron a felhőtlen égről izzóan süt a napkorong az aszályos, megkérgesült földekre, az öreg emberek kedvetlen jóslásokba bocsátkoznak. A forró levegőn elsatnyulnak a termő mezőségek, a kopasz keresztutaknál bágyadtan állnak a feszületek. A tikkasztó forróságban népi dal helyet a cserebogár is alig zümmög.” Néha átsuhan a láthatáron egy gyorsan tovatűnő felhő, mint a kalózhajó a messziségben.20 Valami titkos bánat, rejtett tragédia üli meg ezt a tájat, az alvó tavakat s a szikes kopár síkságokat, ahol a vad szelek és a téli viharok nagyszerű versenyeket rendeznek s a hópelyhek úgy hullanak, mint a vonuló vadmadarak tollai.

De tavaszkor napról-napra többen jönnek vissza erre a sejtelmes földre azok a láthatatlan lények messze vándorútjukról, „akik danolgatásra tanítják a hosszúszárú füveket az árokszélen, játszanak a föld alól előmászó bogarakkal, hintáznak a nyírfák puszta gallyain és rárikoltanak az országúti emberekre”.21 Májuskor életteljesnek és célirányosnak látszik minden – de ennek a jókedvnek, ismételten hangsúlyozom, nemcsak a múltban kell meglenni, hanem inkább pillanatnyilag, a leírás, a visszaemlékezés időpontjában. Semmi és senki sem kíván meghalni az aranyporos tájon. A békák élén egy-egy rotyogó hangú karnagy vezényli a nótákat s a világ négy tája felé diadalmasan hangzik fel az ősi koncert. A májusi nap egyformán csókot ad útonállónak, akasztott embereknek, barna, mély árkoknak, fátyolos mennyasszonyoknak s kihűlt szívű öreg nőknek. Mindenkié és senkié. A tavaszi eső suhog a mezőknek, titkokat susog a virágzó fáknak, gyorsít és lassít, önmagával is játszik. A napsugár a fák hegyén csúszkál, mint valami pajkos gyermek, az országút minden tavaszi reggel megmosakszik és frissen terül el a tájon, az éjszaka tele van békés szellemekkel és vidám manókkal. A gazda viszont előveszi áldott járású ekéjét, boronáját s kimerészkedik a mezőre. „Szűz Mária leánya, a magyar menyecske.” Szólnak a harangok, zengenek a zsoltárok, másnapi szép időt jósol az esti felhő, holló száll el a Tisza fölött. A fiatalokból mátkák, jegyben járók válnak, mire eljön a mézeskalácsos tavaszi vásár, az énekes madarak nászdalokat énekelnek, a falu végén gyantáz a cigány; tündéri furulyás búsongása vidámítja a szíveket. Mert a tavasz felszabadulást jelent még a rejtőzködők, virrasztók, álmatlanok, sötétkedvű emberek táján, hajnali ködbe, vízi párába borult mezőség is. Felserkennek a tétlenségre ítélt kocsikerekek, fellobog az utazási kedv, természetesen csak egyik kúriától, egyik falutól a másikig. Minden nagyot nyújtózkodva ébred a gonosz varázslatból. Éjfélkor mikor a hold merőlegesen áll a táj felett, „a mélázó szabolcsi földvárban megmozdulnak a föld alatt rejtőzködő honfoglaló sarkantyúk, kardok, régi vasak.” A meggyfák és a barackfák alig várják, hogy megmutathassák gyönyörű hajadonságukat a napsugárnak, az esti köd napról napra később és erőtlenebbül száll le a nedves mezőkre. A kútágas ismét fontos szerepet nyer a messzi legelőkön, hetykén durran a nyájőrző ostora, a faluvégi kovács műhelyből messzire cseng a kalapács vidám hangja, amint patkót vernek az utasok lovaira, a falusi bakter is meggyőzőbben kiálltja százesztendős mondanivalóját az éjszaka csendjében, az útmester pedig hegyesre pödört bajusszal tart szemlét a lerongálódott megyei utak fölött. Előkerülnek a zugolyba húzódott emberek, felcsendülnek a félig elfelejtett nóták.

DR. VARGA KÁROLY