KRÚDY GYULA

(I. közlemény.)

Ennek a munkának nem célja a filológiailag értelmezett eszményi életrajzírás, nem adatoknak hiánytalanul aprólékos sora szeretne lenni, egyéni vélemények szaltómortáléja még kevésbé; egyszerű tükörkép arról, amit átélt és amit leírt a szürke betű, a jelentéktelen acéltoll katonája. Egyetlen becsvágya, ha lehet: kerek, logikus, következetes képet nyújtani élete és művei közös hangulatáról.

I. Ősei, rokonai, szülei.

A nyírségi hétszilvafások krónikása, a saját nyilatkozatai és a kutatások bizonyítékai szerint, nem is szabolcsi származás. Nemesi levelet és címert a tizenhetedik században nyert a Krúdy-család, s ekkor a nógrádmegyei Szécsény-Kovácsiban közbirtokos. A legrégibb ős, akiről közelebbit tudunk, Krúdy Judit, egy oklevél szerint 1671-ben Steffanides János evangelikus lelkipásztor hitvese. A családot különben már korábban is említik reánk maradt oklevelek, Crudi-rak írva a nevüket. Címerük pajzsának kék mezőjében fészkén ülő pelikán melle vérével táplálja fiait, fölötte pedig a paizs két szögletében egy-egy arany csillag ragyog, mintha ezzel is kifejezésre juttatná a Krúdyak anakronisztikus sorsát és előre megjövendőlné annak a késő utódnak az életútját, aki egész életében kettős eszmények ködképei után fog bolyongani a vidék és a fényes nagyvilág, a ködös, borongós félmúlt és a modern jelen, kényelmes megnyugvás meg a hajszolt bohémélet, eldobált aranyak és praktikus körmöléssel összeszedett fillérek útjain. A sisak koronáján, a paizs fölött, könyöklő férfikar kivont kardot tart, a foszladék balról ezüst-vörös, jobbról arany-kék.

Az említett Krúdy Juditot mellőzve, családjuk fája1 Györggyel kezdhető. Ennek fia, Pál, a prókátor költözött Zólyomból, ahol a család legősibb fészke volt, 1775 előtt Nógrádba, dédunokája, II. János pedig már nógrádmegyei várnagy volt 1832-től 1846-ig. Íme a nemzetség fája:

Ezen az ágon kívül, amely végig katolikus maradt, van még egy másik is, amely – úgy látszik – még a nemesség elnyerése előtt különvált a főtörzstől. Ebből származott 1735. október 26-án Zólyomban2 Crudi Dániel, Crudi János szabómester és Búrián Zsuzsanna fia. Tudjuk róla, hogy 1763-ban besztercei, 1872-től kezdődőleg pedig pozsonyi evangélikus lelkész, sőt 1802-ben már a dunáninneni kerület szuperitendense. 1815. december 18-án halt meg.

A szécsénykovácsi katolikus ág több kiváló embert adott, akik a tudomány iránt érdeklődést mutattak akár közvetlenül, akár közvetve. Krúdy Jenő dr. például luzerni csillagdája egész berendezését hazája iránti szeretetből a magyar államnak ajándékozta, s ezért az önzetlen és ritka hazafias cselekedetéért a kormányzótól a magyar kir. kormányfőtanácsosi címet kapta. Míg a korábban elkülönült ág a lelkészi pálya iránt mutatott hajlandóságot, addig a katolikus Krúdyak között a prókátorok vannak túlnyomó számban. Mindjárt az első Krúdy Pállal kezdődik a sor, György fiával; az író nagyatyja és atyja hírneves ügyvéd volt, ő maga is hallgatott jogot, szülei legőszintébb óhaja lévén, hogy megmaradjon ezen a pályán, ami azonban – mint tudjuk – nem teljesült.

Ismertebb történetük tele van kalandokkal, ősi nemesi katonavirtussal és hétszilvafás pörlékedéssel. Az író nagyatyja, a legöregebb Krúdy Gyula, a nagyindulatú honvédkapitány feleségestől került várfogságba, s ugyancsak feleségével együtt szökött meg lóháton. Ez a választékos megjelenésű, délceg férfi még nógrádi kiejtéssel beszélt, büszke volt a pléhtáblára festett címerre, sőt levelezést is folytatott e tárgyban Nagy Ivánnal, a híres nógrádmegyei levéltárossal. De ápolta a családi pört is (a legtöbb magyar familiának volt ilyen akkoriban), a Babics-féle milliókat akarta visszaperelni Arad városától. Ugyanazt a szenvedélyt keretezi be az író a bűvöserszénybeli Baracskai bácsi esetében, akinek megrajzolásánál nagyon valószínű, hogy a nagyatyja volt a mintakép. Idevonatkozik a megjegyzése is: „Ezért lett nagyatyám s atyám is ügyvéd, ugyancsak fiskálist szándékoztak nevelni belőlem is. Téli estéken szél és tűz zúgása mellett megjelentek a Babics-milliók, amelyek után a grófnak csak a kezét kellett kinyújtani. De a gróf még vár a perrel, Nagy Ivánnal levelez. S egyik esztendő múlt a másik után.”3 A „gróf”a nagyatyjával azonos, így nevezte őt családja elvei és megjelenése iránti tiszteletből. Megható az a csodálat és kedves az az enyhe, hamiskás pajzánság, ahogy az unoka, az író megemlékszik erről az öreg emberről: „Nagyapám negyven szivart szívott el napjában, meg is halt csaknem százesztendős korában. De korcsmába nem járt, inkább a cselédszobák körül settenkedett.”4 Katonás, nyalka, keménytekintetű úriemberként jelenik meg előttünk. Szerelmes volt a múlt század asszonyaiba; összegyűjtötte képeiket a Hölgyfutárból, divatlapokból és medalionokból. Öregségében is mindig választékos külsejű volt, trombita alakú kézelői, fehér mellényei, karcsú kabátjai, gombos cipői, struflis nadrágjai kellő hatással voltak a nőkre. A hölgyeknek, akár valami kedves rokokó figura, szép szavakat, ritka bókokat, fínom udvarlásokat súgott. Csak akkor vált komorrá, ráncolta össze bozontos szemöldökét, nézett haragtartóan, ha temető került eléje gondolatban, szóban vagy éppen valóságban. Bizony ez a rokokó-lovag nem is volt mindig annyira franciásan fínom. Vadmagyar sörtés, kerek, törökös fejét leszegve rosszkedvében, öregesen krákogott, köhintgetett, dohogva káromkodott, talán titokban kissé azért is, hogy annál katonásabbnak lássék. Ilyenkor szeret eldicsekedni honvédkapitányi mivoltával és dicső múltjával, amikor a komáromi sáncokon a menyecskéket táncoltatta, az ellenség meg ágyúzott. Talán maga is elhitte, hogy egyebet sem tett a negyvennyolcas időkben; mint darázsderekú leányzókat táncoltatott. Különben a szabadságharc katonai részéről nem sokat beszélt.

Mint híres asszonycsábító gavallér is mintakép maradt a gyermek emlékezetében az a választékos férfiú „Úgy sohasem láttam mosolyogni nőket – írja -, mint nagyatyámra ragyogtak fel ... s irígyen gondoltam nagyatyámra ... Általában minden nővel úgy bánt, mintha legalább is a szeretője lett volna... (Be sokszor lestem messziről...) Vajjon hova lettek azok a különös varázslószavak, amelyeket ez a dohogó, portorikószagú, káromkodó öreg honvéd a nőknek osztogatott, hogy elbűvölve hallgatták? Legalább ezeket a csodatevő szavakat hagyta volna nekem örökségbe.”5 Felesége is, Radics Mária, aki körülbelül negyven esztendős korában vált el tőle felháborodásában és féltékenységből, élete végéig bolond szerelmes rajongója maradt e férfiúnak. A családi körben különben csapodársága miatt sokat nehezteltek rá. „Edényt tört még hetven esztendős korában is; egy csésze törött darabkáival volt telve a szobája, mikor unokái tisztelgését fogadta.”6 Mindig egyedül sétált, egyformán, nyugodtan, hidegen, lenézően. Ez a viselkedés különben végig öröklődik férfi ágon a Krúdyaknál, ilyen volt az író, ilyen az atyja is, mint később látni fogjuk. Nem igen volt bizalmas barátja, s otthon a házában arcán valami mélységes unalom, sőt undor ült. A büszkesége egy pillanatra sem enyhült, bort ivott mindig, szivarozott és újságolvasáskor meggyőződéssel állította, hogy mindenki gazember. Halála egyszerű, csendes távozás volt a nagyorosi-utcai nádfedeles, bádogcímeres házból nagy bánatára legkedvesebb unokájának, aki benne sokszor csodált kedves történetek kedves mesemondóját vesztette el, s aki majd a melankólia könnyű szálaival szövi körül gyermekkori eszményképének ezt a különc alakját.

Nagyanyjáról, erről a mindig nyugodt asszonyról már nem emlékezhetik meg ilyen melegen. Egyénisége inkább a romantikus nagyapa felé vonzotta, annak a felesége túlságosan józan és kissé rideg is volt. Tisztelni is később főként az önuralmát tudta ennek az asszonynak, mert elvált a férjétől, akit halálosan szeretett; meghalt egy fia, éppen az, akiért mindenét feláldozta volna, Béla, meghalt korán, mint délceg, fiatal katonatiszt, sokaknak szemefénye; utolsó gyermeke, egyetlen leánya, Ilonka pedig egészen fiatalon került a nyíregyházi temetőbe. Mindenkit elvesztett, akit szeretett; élete egyike volt azoknak az apró, néma, hétköznapi, éppen névtelenségük miatt megható tragédiáknak, amelyek oly misztikus szépséggel ötlenek majd fel az unoka egyhangú regényeiben, mint mosolygó lemondás és az elzárt balladai szenvedés képei. Egyedül volt ez az asszony és mosolytalan arccal kötözgetett az ablaknál, kerülte az embereket, úgy mutatta, hogy senkit sem szeret. Temetőlátogató lett és mindig a családi sírboltot javítgatta, amikor unokájával kiballagott a temetőkertbe. Ez nyitott szemmel, ámuló lélekkel nézte a kriptát, hol nem látott és nem ismert rokonok aludtak már. Párizsból hozatta hajdan ruháit, de közömbös volt neki a világ. A múltból is csak az érdekelte, ami a negyvennyolcas időkig történt, s ami elvált férjével volt kapcsolatos, azon túl és ettől függetlenül megállt számára az idő. Csendes tekintettele szemlélte a világot, melyen szerinte semmi sem változik. Krúdy Gyula késői öregségében is sajnálta, de a kényelmet lenség bizonyos érzésével gondolt vissza erre a szótlan, büszke; boldogtalan asszonyra.

Ennek a házaspárnak a fia, az író édesatyjának az öccse volt a szomorú emlékezetű Krúdy Kálmán, akiről Mikszáth „Krúdy Kálmán csínytevései” c. könyve szól, és akiről Krúdy Gyula „Álmok hőse” címen írt. Ő is végigharcolta a szabadságharcot, de amikor Görgey letette a fegyvert, kisded csapatával továbbra is folytatta csatározásait a Felvidéken az osztrák csendőrökkel szemben. Az osztrák főurakat többször megdézsmálta, mígnem unokatestvére, Paczolay, a vadkert-erdőben tőrbecsalta, és keresztüllőtte.

Az író édesatyja, Krúdy Gyula a pesti jurátusi évek után ügyvédi oklevelet szerezvén, Nyíregyházán ügyvédi irodát nyitott. Népszerű, gazdag, komoly, szép, gavallér ember volt. Keveset és ritkán beszélt, szerette a lovat, az agarat, a vörös frakkot és az asszonyokat, vendégszeretőháza mindig készen állott a vendégeskedésre. Rengeteg összegeket nyert és vesztett kártyán, sűrű vendég volt, mint híres kártyás a debreceni Arany Bikában a környékbeli urak társaságában. Bizonyos mértékben cinikus modorát, kártya- és lóversenyszeretetét fia is örökölte, mindketten igazi bohémek, a pénzzel egyik sem tud bánni. „Az apámra, az úrra, gavallérra, a nagyszerűre olyan büszke voltam lányos házaknál, – írja -, mintha az apámon kívül több férfi nem is lett volna a világon. Minden nő előbb volt szerelmes belé, minden férfi-barátom neki köszönhettem... Jobb és drágább ember nem volt nála” ...7 Súlyos szívbaj gyötörte sokáig, és a három megtermett, életerős Krúdy Gyula közül éppen ő, a legkomolyabb, legderekabb, legcsendesebb és legvigyázatosabb ment el elsőnek az akácos Morgó-temetőbe.

Édesanyjáról így emlékezik: „Anyám szegény pórleány volt. De a legszebb nő, akit valaha láttam. Hollófekete haja volt, igen fehér arca és könnyes, barna szeme. A lényéből valami csodálatos melegség áradott... Napsugár és humor jött vele, bár mindig csöndes és kevésszavú volt”.8 Mint jó gazdasszony és gondos anya örökké emlegetett mintaképe. Gyakran mondja, hogy pihenni sohasem látta őt. Hajnalban kelt, példaadással elsőnek a munkában, s mindenkihez csak jó szava volt. Igyekezett beleilleszkedni férje társadalmi életébe, s unalmas óráiban szorgalmasan tanulmányozta az illemtanító könyvecskét. Sokat adott a társadalmi szokásokra, de az élet kemény küzdelmeiben is megállta a helyét. 1900 óta, amikor férje elköltözött az élők sorából, bizony gondok között éli életét özvegy Krúdy Gyuláné, s Nyíregyházán a Közép-utca egy kis házában könnyes szemekkel emlékezik daliás férjéről, nagy hírre vergődött anakronisztikus sorsú fiáról.

Íme, ez a sor összegezi azt a vérbeli predesztinációt, amely Krúdy Gyulában, a hétszilvafás nemesemberek anakronisztikus fiában érvényesült, állandóan kettős célok felé rángatva élete hajóját. A férfiak gavallérsága, szótlan bölcsessége, gőgös, nagyúri elszigeteltsége, vágyaik a nagyvilágba, kártyaszenvedélyes, véletlenre vadászó merész életük a vér forró áramlásával állandó útra, az új, a szokatlan keresésére hajszolta, az asszonyok adta szeretete az egyhangú, békességes életnek, az élet maradandó értékeinek pedig a pihenést, a hétköznapi nyugalmat mutatta meg időnként csábító színekben. A kettős végzet élénk példáit látta ősei, rokonai életében, a szülői házban. Minthogy a gyermeknél inkább az anyai nevelés hatása a döntő, gyermeksége idején jobban is vonzódik a múlt régi alakjaihoz, az élet nyugalmához. Az asszonyi ráhatások, melegének lankadásával hajlandósága átalakul a bohém keresés, a tragikus célkitűzések láza felé, kibontakoznak belőle a Krúdyak kényszerű kérdései az élet értelme hiányában. Ezek az ellentétek férfikorában érnek a delelőre, attól kezdve, amint öregedek, visszatér a nyugalom, a csendességhez való vonzódás, mind kevesebb az óhajtása és mindig hevesebben csatáznak vele a bohém hajlamok, hogy végül mégis csak pihenésvágya diadalmaskodjék. Amint a küzdelem hullámzását munkái és cselekedetei tükrében figyelem, a szülői házbeli emlékek, vágyak, eszmények mindig összekapcsalódnak benne a múlt, a csendes megelégedés, a régi idők, emberek szeretetével és ábrázolásával.

II. Régi idők, emberek.

A magas töltésen kávédarálónak csúfolt vicinális küszködik a mérföldekkel, a piac közepén régi torony áll. A sötét utcákon csak itt-ott lobog egy-két olajmécses, a sár viszont jó mély ősszel és tavasszal, nyáron pedig hosszúak és porosak az utcák. Zsalugáteres, sárgafalú földszintes házakra parádéból sokszor tornyot épít a hétszilvafás, hogy kastélynak lássék. Köröskörül akácok, benn az üveges tornácon virágcserepek és kalitkák. A régi tárgyak, emlékek között, a sarokban kakukkos órák alatt üldögélnek a szótlan vén emberek, és bámulják a füstkarikákat, melyeket a lámpa a mennyezetre vet. Hosszú téli alkonyatokon, amikor még nem érdemes lámpát gyújtani, a kandallóból nagy fénykévék törnek elő. Sötét, rezgő hajnalokon a vén toronyból a róráté hívogat, és jó cselédek, jóságos öregasszonyok indulnak téli kendők védelmében a hajnali misére, topognak a hóban, vagy az alvó kertek fekete sövénye mentén. Kézi lámpással keresik az utat az aludni már nem tudó öreg emberek és áhítatos szűzek. Elmennek örömeikkel és bánataikkal az egyszerű emberek,

elmennek megszokásból, unalomból és babonából az extrátóik és ambóik kedvéért. Bűnösök és jámborok ülnek össze a félhomályos templomokban.

Úgy élték ezek az emberek az életet, ahogy jön, a maga valóságában, de nem annyi hazugsággal, gonoszsággal, nyomorúsággal, mint a maiak. S ahányszor Krúdy emlékeibe és elképzeléseibe téved a régi időkről, szeme elfátyolozódik, füle csak a nyárfák romantikus zizegését hallja, és az esti sétákra gondol a kivágott liget helyén. Akkor falusi templomok szilveszteri miséin mindenki kedvére sirathatta elmúlt kedveseit, nappal meg a vándormuzsikusok rikatták meg a lányok szívét.

Régi számlák és hervadt virágcserepek, elsárgult névjegyek, meghívók, régolvasott levelek, színházjegyek és fotográfiák nagyhajú, játékpuskás fiúkról és fehérharisnyás leányokról egész sereg emléket ébresztenek majd az unoka szívében és számos való vagy kigondolt történetet fog regélni róluk. Ebből a szempontból elegendő neki egy fából faragott emlékszipka, valami színes kő, mint levélnehezék, dohányszita, megzöldült kalamáris, régi báli kesztyű, vénségtől elgörbült bútorok, lepréselt virág, pezsgősüveg dugója, amelynek hátára megtüzesített hajtűvel dátumot égetett valaki. Vajjon ki volt egykor a keretben? Kérdezi az arckép néküli rámától. Rég elhalt asszonyok ruháiból visszaállítja az asszonyokat, szeretteti, beszélteti, mosolyogtatja őket. Évek óta lezárt ládák és dobozok titkait ellesni a legnagyobb vágya, az ezüst gyertyakoppantó a nagyatyjára, az elefántcsontamulett pedig a nagyanyjára emlékezteti.

Régi képeskönyvek, festmények, komortekintetű, szakállas bajuszos, régi divat szerint öltöző urak világa ez, pléhre festett címereké, arcképalbumoké a horgolt terítős asztalon. Kisvárosi, falusi vizitszobákba vezet bennünket, látjuk Kisfaludy Regéit arany papirosba kötve, Petőfit, kék vászonban és Barabás rajzaival, s az Eszter szerzőjének regényei sem hiányoznak. A képek a falon Damjanicsot, Kossuthot, Széchenyit ábrázolják, s régi fametszetek bámulnak le ránk. A franciás-rokokós fotőjökben szelíd asszonyok kötögetnek, a szabadsághősökre emlékeznek, míg az óra a falon a Klapka-indulót muzsikálja. A szabadságharc sírvirágainak, múzeumi zászlóinak, koszorúinak az illatát hozzák felénk nagyatyjától ellesett történetei. Romantikus kis nefelejtskoszorúk, guirlandok, kulccsal elzárható naplókönyvek s üveg alatt őrzött Garribaldi-ereklyék kerülnek ilyenkor érdeklődése középpontjába. A valcer hangulata,ódon kottafüzetek melódiái álomvilággá teszik a múltat, a kalitkában feketerigó fütyül, s a magasgallérú uraságok, főkötős asszonyok érzelmesen hallgatnak a félhomályban.

És a régi tárgyak, kedves emlékek mintha mindig ugyanazok volnának, nem öregednek. A hűvös és tágas szobákba visszatérnek a vén emberek és kedves öregasszonyok, rajtuk sem látszik meg az idő nyoma. A hatalmas bútorok, termetes szekrények mintha örök időre készültek volna. Képük mindenhová elkíséri az anakronisztikus Krúdyt, és midőn a vi1ág ezer csillogása után fut, akkor is élnek benne tudat alatt, míg a körülmények kedvező alakulásával azonnal előtérbe lépnek.

A régi férfiak óraláncaikon szíveket, kereszteket, lyukas pénzeket hordtak, az avult órák egész sor történetet zenéltek el az idők folyamán reájuk tapadt sok kétségbeesett pillantásról. Megkoptak és megszíntelenedtek a régi tárgyak, de a gyermek színes fantáziája annál romantikusabb mázzal vonja be és a mesék, a csodák világába iktatja őket. Különösen kedvelte nagykállói-utcai kuriájukban azt a zenélő órát, amely – ha zsinórját meghúztak, – eljátszotta a nagyanyja kedvenc nótáját. Emlékeiben is jóismerőseinek tekinti atyja régiművű ingaórájának rézből készült katonáit, mintha csak zsoldosokat látna hanyagul odatámaszkodni valami ódon város kapujához.

Az öreg emberek ajkáról sokszor hallott régi meséket a régi tárgyak között a csillogószemű, élénk szellemi képességeket mutató unoka paposkülsejű, veresarcú ősapákról, kardos ősanyákról, akik erélyesség és megjelenés dolgában is nem nagyon különböztek a férfiaktól. E mozdulatlan, hangtalan és szigorú vének tiszteletet neveltek belé a múlt, a régi idők, tárgyak és emberek iránt, fogadalmat és titkos örök hűséget, hogy ha naggyá nő, sem fog elfeledkezni ezekről a dolgokról.

Hogy is volt csak a régi időkben? Lutrin játszottak, s a számot széndarabbal írták fel a falra. Háromkirályok napján eljött az egyházfi, felírta az ajtóra C. M. B. Fotografiát csak fontos alkalmakkor csináltattak, de nagyon felkészültek hozzá. A megyei hivatalnokok vadászkalapban, a doktorok szemüveggel, az ügyvédek komoly redingotban ültek a kisvárosok fényképészi kirakataiban. Az emberek életében az evés volt a legfontosabb, fontosabb mindennél: betegségnél, leánynál; csizmánál vagy szép szeretőnél. Ettek-ittak, ameddig a gyomruk bírta. Krúdy valósággal legendákat sző a régi jó kisvárosi ebédekről. Az öregedő emberek nem tartatták figyelemre méltónak a sovány vagabundokat, nekik csak az volt rendes ember, aki hasat eresztett; csakis ez lehetett ravasz ügyvéd, bölcs bíró. Az étkezés kultusza nem egyszer felülmúlta a nő és a szerelem jelentőségét. A férfiak hosszúszárnyas Ferenc József-kabátja kényelmes megyei hivatalt jelentett, csendes szívelzsírosodást, esetleg úri gutaütéses kimúlást. A keszegtermetűek még a nőknek sem tetszettek, különösen nem a gazdag özvegyeknek. Nem volt tekintélye az agárhátú fiskálisnak, s ezért nem becsülték sokra a heptikás írói nemzedéket, a bánatos tintanyalókat. Ha a koszorús költőt megbecsülték, mindig azt remélték, titokban, hogy majd megtér, és oly jó termetes magyar lesz egykor, mint Arany vagy Vörösmarty volt. Krúdy azt hiszi, hogy éppen ezért nem volt része osztatlan népszerűségben Virág Benedeknek és Tompa Mihálynak. Gyakran hallott lesajnáló véleményt róluk, természetesen nem költészetük színvonala, hanem fogyó-holdszerű arcképük miatt. Ez kiábrándította a régieket a verseikből is. A soványság a betegek, a mihasznák, az elvetemült lumpok öröksége ebben az időben. A pajkos Krúdy gyermekes csúfondárossággal méltatja ezt a divatot: „Milyen szép hasak voltak! A főtisztelendő klérus körében a kerek, cipó hasak voltak föltalálhatók, míg a bíráknak, ügyvédeknek, hatósági embereknek hegyes hasuk volt... Mint tömlők lógtak a mamelukok hasai.”9

Kedvenc szokása volt a magyar uraknak a szakállnövesztés bizonyos korban. Ősi dolog volt ez, és nem lehetett volna elképzelni táblabírót vagy alispánt szakáll nélkül. Csak a vándorénekesek meg a pincérek borotválták az arcukat. A parkettáncosok magassarkú cipőben jártak, a pénztelen szélhámosok színes nyakkendőt viseltek, s a pesti csepűrágón krémszínű nadrágot láthatott az ember. Az öregek minden komoly intelme ellenére, akkor is ábrándoztak a kerti holdvilágnál ifjú leányok hozzájuk illő ficsurak karján. A nők hajlékonyak, üdék, illatosak voltak és a férfiak boldogan meghaltak értük. Fittyet hánytak minden olyan jóslásnak, hogy aki az éjszakát álmatlanul tölti, annak előbb-utóbb rossz vége lesz. A Duka Máté által írott „Szerelmesek könyvéből” leveleztek a nők és a szerelmes férfiak. Pedig az öregek már akkor se szerették a szerelmet, futóbolondnak tartották, aki elérhetetlen csók után áhítozott, s úgy vélekedtek, hogy a nőknek való udvarlás nem egyéb céltalan semmittevésnél. Nemcsak szerelemből élt az ember, bor, búza, egészség volt a fontos, az asszonyoknak pedig úgy kell a verés, mint az orvosság a beteg embernek, tanácsolták a vén korhelyek. Amikor későbbi élete folyamán az öregeknek ez a vélekedése eszébe jut, el is határozza annál is inkább, mert ezekhez az ősi, szülői, atyafiságos emlékekhez visszatérvén, mindig vanitatum vanitatos hangulatban volt, – hogy nem törődik többé a nők csacsogásával, emlékbe adott hajával, elcsent zsebkendőjével, kézszorításával, hangjával, felejthetetlennek hitt pillantásával, hanem az élet vaskosabb, józanabb, nyugodtabb és reálisabb javaival fog törődni, ahogy régen, gyermekkorában, a „magyar hasak” világában látta. Mert ha gúnyolódik is felette, nem egyszer valósággal meghatónak tartja a testi pihenés és nyugalom e régi Magyarországát. Ekkor talán senki sem volt beteg, mindenkinek volt ennivalója, bora és kényelmes ágya. Nyáron nem volt elég zsák a terménynek, ősszel nem volt elég hordó, s a bort gödrökbe engedték, az embereket gyakran meglátogatta a harmadnapos hideglelés, a gyomortágulás; kenőasszonyra, piócára volt szükség s szívelzsírosodásban haltak meg az emberek. Századokon át részeg volt Magyarországon mindenki, mert a hegyek bőven eresztették az áldást. Bort ittak a régi magyarok reggel és késő éjszaka, duhajon vagy rezignáltan folytatták életüket. Még az öngyilkosság sem jutott eszébe senkinek, mert a bor mindenért kárpótolt. A régi házak gondtalan levegőjében, pompásan terített asztalok mellet sehogy sem lehetett végképpen megöregedni. Krúdy különösen akkor tudta igazán értékelni ezt az oldalát a régi magyar életnek, amikor az élet küzdelmek megviselték, a magyar író száraz kenyerét kellett ennie, szántani a tollal rosszagú szerkesztőségek bicegőlábú asztalai mellett. Ilyenkor igazán meg tudta becsülni a gyermekkorában látott és hallott méhesekbeli nyugalmat, ahol a jó vidéki hétszilvafás a szomorú romantikáról, boldogtalan szerelemről kizárólag régi divatlapokból, élces újságokból, a Vasárnapi Ujságból és egyéb megsárgult lapok tárcarovataiból értesült ebédutáni csendes emésztései alkalmával, s utána fejcsóválva tette le a bolondos füzeteket. A jóságos hosszadalmasság volt a fontos. Nem a változatosság boldogított, hanem a jóltevő egyformaság. Bizonyos munkáknak, kötelességeknek meghatározott ideje volt. Az álmoskönyvben keresték álmaik magyarázatát, s a pozsonyi zsidók újévkor hízott ludakat vittek Ferenc Józsefnek. Az asszonyok gondja egész életükben: az ebédfőzés és ez a gondolatvilág nem alkalmas a léhaság és könnyelműség ébredezésére. Hűségük zálogai a spájzok, kamarák, konyhák, gondosan megfoltozott fehérneműek voltak. Mindez valóban kitöltötte az asszonyok lelkét és fizikai idejét. A legszélsőségesebb mulatságaik voltak: a kártyavetés, a tánc, esetleg az ólomöntés. Férfikorában gyakran elgondolkozott Krúdy: Vajjon milyen lehetett a régi, múlt századbeli nőknek csókja, szerelme, ölelése?

Általában mindent tudtak, ami mulatságos és érdemleges az életben. A férfiak időtöltése, a politizálás otthon, a borbélynál, vagy a serházban egészségi szempontból is szükséges volt, mert különben talán valamennyiüket megütötte volna a guta a jóléttől. A régi világban mindenki kapitány volt negyvennyolcból vagy későbbről. A politizáláson kívül első sorban a gazdasággal törődtek, József napján fogadták a cselédeket, s megújították velük a régi megállapodásokat, bejegyezték a fontosabb eseményeket a szegen függő kalendáriumba. Az öreg asszonyok és öreg embereik, akik már elfelejtették kiégett ifjúságukat, nevelték a fiatalságot az örömre és a bánatra, noha ők már csak az élet hiábavalóságát, értelmetlenségét látták. Nem voltak nagyigényűek, a csendes élet romantikája volt az örömük, az élet legnagyobb kellemetlenségei ellen is vigasztalást tudtak találni. Szerettek hosszadalmasan elbeszélgetni, szerették a verset, a vitézi hazugságokat, de az adott szó szent volt, s főbelőtték magukat, ha tisztességtelen dologba keveredtek, mert a társadalom egy nagy család volt, ítélete megfelebbezhetetlen. Bizalommal várták öregségüket, mikor visszavonultak a hivataltól, elhordták a régi ruhákat, ünnepelték függetlenségüket. Függetlenség és szabadság volt minden napjuk, esetleg valami rendjelre is szert tettek, ha nagyon fűtötte őket a hiúság, s elnökök lettek valami asztaltársaságban. Kedélyes butaságokkal telt az idő, és egy kaszinóelnökség nagy elégtétel, hatalom és tekintély volt ebben az időben. Tudtak örülni a szép időnek, a borongó ősznek és a hamiskodó tavasznak. Nem siettek, pedig öregségük sokszor belenyúlt már a kapkodva siető, rohanva élő új világba. Fényesre kefélt cipőben, vasalt nadrágban élvezték az utolsó napokat, s hosszú életkort értek el. Vagyon, gazdagság, jóság közepette ment-mendegélt az emberi élet, az öregek mintha sohasem akartak volna meghalni; a dáridókat, ünnepeket mindenki igyekezett megtartani, bármilyen vallás szerint dícsérte is az Istent. A végzetes szenvedélyek, csodabogarak, babonák is csak amolyan szükséges bolondságok voltak, nélkülük nem lett volna teljes az élet. Nem lehetett beléjük halni, s az álmodozások is bizonyos józan programmszerűséggel következtek egymás után.

„Szemügyre veszem – írja Krúdy – bánatos, vagy víg tekintetüket, amellyel a múltak kertjeiből, a lugasokból, borházakból, báli termekből és hallgatag sétányokból visszanézegetnek... A férfiak mind úgy tűnnek fel nekem, mint a szabadságharci nemzetgyűlés képviselői a debreceni nagytemplomban, ... mint a régi arcképalbumok magyarruhás, fürtös-frizurás, álmatag-szemű férfiai mind a hazáért éltek, szenvedtek, haltak volna – a vértanú Batthyány arcvonásai derengenek e néma férfiarcok mélyében, a Kossuth szemei... Petőfi büszkesége ... és a hetyke fejvetés ... Széchenyi fiatalkori arcképeiről való. Mintha egy nagy család lett volna az egész magyar nemzet a múlt század derekán.”10 Az asszonyok az ágyútűzben is bátran táncoltak a nemzetőrökkel, a Laborfalvy Rózák, akik felkeresik a költőket bújdosásukban, a nagyasszonyok epekedve várják férjük szabadulását Kufstein felől. A bújdosó szent fogalom volt ebben a korszakban, az elhagyottnak látszó vidéki kúriákba reményt, titkos lelkesedést, halk ébredezést vitt, mert eltitkolta az üldözött vad csüggedését, nem akart rossz hírek hordozója lenni. Szép álmodozásokat mondott a hajnalodó jövőről, pedig a fejére vérdíj volt kitűzve. Ebben az időben rejtegették Rózsa Sándort, a Bakony szegénylegényeit és a kapcabetyárokat a regényes, színészkedő, kedves Magyarországon, a rossz komédiások, híres cigányprímások és álmodozó honfiak hazájában. Azután jönnek a hatvanas évek furcsa vigalma redut-bálok, szívlövés a városerdőben. Mintha csupa regényhős lett volna az, akinek a fotografiáit a gyermek Krúdy az ősi házban végignézegeti. A ruhájuk, a hajuk, a fejtartásuk egy messzi, szépséges ábrándvilágba való. Az asszonyok rajongtak a vándorszínészekért s a velük csaknem egy csapáson járó Lisznyaiért, Tóth Kálmánért, Náray Ivánért, Bartók Lajosért és Komócsy Józsefért. A férfiak a nőkről Vörösmarty könyveiből merítettek maradandó véleményt. Nemesi kúriákon és fogadókban: mindenütt tárt karokkal fogadták a poétákat. A csizmájukon két ország pora, szájukon mesemondás, hízelkedés, furfang; tréfa, csábítás és teletüdejű kacagás. Az unalom egyik ellenszere volt a kúriákban a poétázgató ember, és bizvást tölthette egész életét utazgatással együk nemesi háztól a másikig. A női szívek értük dobogtak, egy-egy híresebb vándorpoéta jöttére a vidéki urak összegyűltek a környékről és a legegyszerűbb fűzfapoéta láttán a vénasszonyok Petőfiről álmodtak. Igen tisztelték Kármán Józsefet is. Bár éjtszaka duhaj danolásuktól visszhangzottak a szobák, nappal mégis szomorú, sápadt emberek voltak, behorpadt kalappal, téli széltől panaszkodó :malaclopó köpenyegben. Borostás arccal vonult át az életen a fűzfapoéták szomorú karavánja.

A nemesek Aranyt és különösen Petőfit olvasták, Arról mindenki tudott, hogyan viselkedett Kisfaludy Sándor szerelmében Szegedy Róza iránt. Az öregeik csóválták is eléggé a fejüket, hogy mikép hozhatta hírbe annyira ezt a nemes kisasszonyt. A hanvai kálvinista pap viszont inkább csak az érzelgősöket: asszonyokat és fiatalokat hatotta meg, mivel Virágregéiben egykor szép szerelmeknek és törékeny virágoknak volt betegszívű lantosa. Az érzelmes nők régi költők verseiből, régi írók regényeiből meg a holdas éjtől kértek tanácsot, kertekben, ligetekben merengtek. Valóban, mintha a múlt században sokkal ifjabbak lettek volna az emberek: szerelmesek, ábrándosak voltak ifjúságukban, de nagyon bölcsek és nyugodtak, ha már megöregedtek. A költészetet pártoló emberek külsejükkel, Petőfi-szakállukkal, bozontos nagy hajukkal is kifejezésre juttatták rokonszenvüket. Kemény Zsigmond báró a komoly hazafiak eszményképe; mivel végzete oly tragikus volt; ő lett a mintája a szenvedő magyar írónak is. A dühös Tolnai Lajos, a vén regényíró csak akkor békült meg, ha kiírthatta ellenségeit a regényeiben, Nagy Ignác viszont azzal gyógyította meg csúf arcát, sántaságát, hogy regényeit önmagáról írta és bennük Pest legszebb férfiaként szerepelt. Jósika Miklós volt a régi házak finom szakértője, s Eötvös Károly halálával az utolsó táblabíró eltávozását siratták a múltszázadbeliek az ősök által kitaposott országúton. Az úri házakban soha nem fognak többé annyit unatkozni az emberek és az agarak.

Így jönnek visszafelé a múltból, hozza őket a delizsánc, a furmányos szekér, a falusi bricska, jönnek a rége furcsa vendégek, öreg urak széles csizmaszárban. Szűzdohányt szívnak, otthoni bort, kisüstönfőttet isznak, szalonnát esznek. Utazáskor valóságos éléskamrákat pakkolnak fel a tekintetes asszonyok. Járják a sáros vidéki utakat, és betérnek a vendégfogadókba, útszéli csárdákba, sokszor egyedül, sokszor egész „udvartartással”. Megelevenednek előttünk a régi; tisztújításkorabeli szállodák cigánymuzsikával és pohárcsengéssel; benn híres mulatozók, a színes függönyökön Kossuth és Rákóczi képe. Ilyenkor mindig visszatér Krúdy Gyula emlékezetébe a legúribb-cigányprímás, Benczi Gyula alakja. Ahogy a róla szóló történetekből hallotta, és maga is látta még: valóságos cigányprímás. Földjei, házai voltak, három aranyórát hordott mindig a mellényében, s dehogy is fogadott volna el pénzt a régi világbeli tönkrement gavalléroktól. Összekerültek a messze földön híres korhely urak és az ország legjobb cigányai. Ezek vitték dáridóval a nemes urakat a könnyelműségekbe, váltókhoz, csődökhöz, anyagi és erkölcsi bajokba, tévedésekbe, és ezek fogják kezébe adni a vándorbotot a nyolcvanas évek hétszilvafásainak. Mert ebben az időben nem a hazafias bánat a részese az eltűnéseknek, mint a szabadságharc idején volt, hanem inkább a fedezetlen váltók és a tönkremenés szégyene. De azért, amíg tehették, ezerforintost ragasztottak a cigány homlokára. Ezek a régi jó vendégfogadók szinte nem is voltak bérszállások és korcsmák, annyira otthonosan érezték magukat benne a nemesemberek. A jólét bősége itt látszott a legjobban meg. Mindenkinek meg volt a törzshelye a kisvárosi kedvelt vendégfogadóban, megyei és városi urak gyűltek egybe, de külön asztala volt a színészeknek, hírlapíróknak s a széplelkű polgároknak, külön ülnek a tanárok s a feszes és ünnepélyes katonatisztek. A vidéki vendégfogadók életét hasonlónak találja Krúdy azokhoz a postaállomásokhoz, amelyekről a nagy orosz író, Turgenyev tesz említést regényeiben, vagy amelyekről Tolsztojnál olvashatunk. Az utasok lármásan, csendbontó, életteljes kedvvel érkeznek meg, leszállnak a lomhán döcögő omnibuszról. Egyszerű, vidám emberek, miközben az elkészített nyúlból esznek, az eltűnt kandúrral ugratják a fogadóst. Jól érzik magukat a homályos szobákban, melyek a sör- és pörköltszagú folyosókra nyílnak, jól alusznak a nyikorgó ágyakban, a rosszul záródó ajtók mögött. A sötét ebédlőkben krákogó, köpködő elbizakodott öreg törzsvendégek ülnek.

Valami különös elérzékenyüléssel nézi a múltszázadbeli öregeket, szerelmeiket hűebbnek tartja a Rómeóénál, tisztelettel emlegeti a kenőasszonyokat, a kedves babonákat, a kártyavetőnőket, akik állítólag kezükben tartják az emberi jövendőt, a felcsert, aki madárfejjel ül, és hallgat az életéért kétségbeesetten könyörgő beteg mellett. Az élet csendben múlott, az évszakok fordulása nem hozott rendkívüliségeket, sohasem történt olyan, ami váratlan lett volna. Az élet jól körülrajzolt, kész feladat, amelyet el kell viselni, teher is kissé, de nem túlságosan igyekeznek tőle idő előtt megszabadulni. Úgy élik végig az emberek az életüket, mint az esztendő szakaszai következnek egymás után, tökéletes pontossággal. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Az életük pontosan igazodik a kalendáriumhoz. A körszakállak, a fodorított nagy bajuszok, sarkantyús csizmák, divatját múlott asszonyságok, krinolinos szoknyák, családi ünnepek, divatos kávézások idejében nem siettek élni. Mindennek megvolt a maga ideje, nem kellett elhamarkodni semmit, a házasodás époly pontosan bekövetkezett, mint a váltófizetés napja. A farsang? Egy nappal sem tartott tovább, mint ahogy a kalendárium előírta. Mindenki zúgolódás nélkül ment haza a feleségéhez a kúriába vagy akár a családi sírboltba, ha az ideje elkövetkezett. Dehogy is dolgozták agyon magukat a férfiak, alig volt kopasz ember vagy ideje előtt megfehéredett hajú, korán rokkant, fáradt, öreg. A régi táblabírói világ utolsói voltak ők, a szabadságharc fejlesztette, és színezte ki jellemüket. Sok gyermek volt minden háznál, sok megtartani való ünnep volt minden ember életében. Nem igen fűtötték őket nagy ambíciók, nagy tettek, tervek, vágyak, igazán dolgozni talán eszükbe sem jutott, agarászbálokat tartottak, ittak, kártyáztak, s ilyesmiben vetélkedtek. Mindezt Krúdy megértéssel állapítja meg, sohasem rosszalólag, hiszen véreiről van szó és gyakran bizonyos vágyakozással, mint ahogy mindenki vágyik az olyasmi után, ami az övé lehetett volna egyszer, de vétkes könnyelműséggel elszalasztotta a lehetőséget, s tudja, hogy többé vissza nem tér. E letűnő aranyvilágban is tovább jártak cifra kocsin, hajdút tartottak, párbajoztak, barátkoztak, kaszinótagok voltak, bizalmas konferenciákat, becsületbírói ítéleteket tartottak, duhajkodtak, és kegyetlen szigorúsággal vették a párbajtörvényeket. Hangosak voltak a kurjantásaik, de már mindnyájan tudták, hogy vége a kedves jó régi világnak, a magyar vidék és múlt romantikája lassan halódik. Mindenki bizonyos vérbeli kollektivitással élt a nemesi rendnek, amely ezek fölött az emberek fölött, mint valami szent eszme lebegett. Már beköszöntött az új idők szele, ők mégis úgy őriztek mindenféle okmányokat királyok aláírásaival és pecsétjével, végrendeleteket, okleveleket, bírói ítéleteket, évszázados és végeláthatatlan pörök iratait. Lassanként zsidókézre kerül a vagyon, és a nemesség sajátmaga juttatja magát tönkre. A magyar nemesi házak azonban még ma is tele vannak álmodozásokkal a dicső múlt feltámadását illetőleg, és minden útat-módot megpróbálnak, hogy a tisztelt családnevet megóvják a pusztulástól. Mindnyájan a múltnak élnek, s nem akarják észrevenni, hogy az új emberek kiszorítják őket az életből.

A nagy hallgatások, hosszú, kényelmes elgondolkozások és szélsőséges, félországra szóló mulatozások ideje volt ez. Mai szemmel nézve, furcsák voltak a hatvanas-hetvenes évekbeli emberek. Külsejükben méltóságteljesek, sohasem sietők. Nyugodtak, meggondoltak voltak az arcok, a léptek, lassú a beszéd, alapos, talán nehézkes, de mély elhatározású emberek ülték körül az asztalokat. A házakban kopott úri bútorok, vagy paraszti alkotmányok. A múlt vasfoga kikezdte őket, és az enyészet állandó tanúságtételei voltak a fakó, kopott, széltépte kúriák. A pipatórium nem igen hiányozhatott a nemesi házból, s ezeken a halk helyeken gonosz szavaknak és indulatoknak nem igen lehetett nyomát találni. Jó emberek laktak itt, talán azért, mert nem tartották érdemesnek a fáradságra, hogy gonoszak legyenek. Születtek és éltek egy álmos, kimerült, szenvedélyeit kiélt korban, mikor minden ember bölcs, megalkuvó, innyes, lelkiismeretlen és kényelmes volt. Miután Ferenc Józsefet megkoronázták, nem ismerték tovább a fájdalmat és a nyugtalanságokat. A férfiak megbocsátottak mindenkinek, hogy nyugodtan szívhassák tajtékpipáikat az udvarházakban, vagy csendesen csibukozhassank a pesti társaskörben. Az ellenségek luteránus-csókot váltottak egymással, a királyi kegy csodálatos ragyogással sugárzott végig Magyarországon. A sovány bujdosóknak, az egykori honvédeknek, a megmaradt táblabíráknak már csak az volt a gondjuk, hogy szép hasat eresszenek. Önző és realista világ volt ez. Azért még mindig maradtak olyanok, akiknek a régi csízióskönyv és kártyacsomag közös szövetségben mutatta a jövendőt, és az öreg Biblia minden vigasztalást megadott a nehéz órákban. Társadalmi tanácsokat az Illik; nem illik? könyvecske adott, s mindenben az egyszerű, a kényelmes, a kézzel fogható volt a fontos. Sok melankólikus elbeszélés, tűnődő regény, öregemberek sok keserű visszaemlékezése maradt fenn ebből a korból. S ahogy az élet később megviselte az írót, egy másik ország, egy messze eltávolodott tartomány alakjainak látja ezeket a régi barátságos házakat, ahol mindenki jól érezte magát, krinolinos asszonyokat, fátermörderes gavallérokat. Boldogok voltak, mert nem lehettek tanúi a virtusok hanyatlásának, agarak pusztulásának, a régi kedves mulatságok elmúlásának, ásítozó éjszakáknak, a régi duhaj uraságok tönkremenésének. Boldogabban élték az életüket, mint az utódok az övéket, s ezért ilyen hangulatai idején az írónak minden vágya, hogy felújítsa a gyönyörű múltat, felidézze a halottakat a neki napról-napra tündéribbnek látszó tizenkilencedik századból, akik békében és megerőltetés nélkül, agyvelőjüket, energiájukat, munkakedvüket takarékosan beosztva éltek, s akik piros arccal, izmosan jártak el késő öregségükben is a kuglizóba. Ha szegényebbek is voltak tudományokban, dicsőségekben, emberi jogokban, politikai szabadságokban, volt mit enniök, volt meleg tűzhelyük és erős tölgyfakoporsójuk. Krúdy szelíd majálisnak látja az életüket, tündérországbeli múldogálásnak. A nemesek felesége csupa fejedelemasszony volt és a komorhangulatú ősi magyar házak ebédlőiben ezüst hangon játszott bécsi valcereket a verkli. Esténkint, vacsora után, az egész társaság sétára kerekedett a bokrok között, a virágos fák alatt a messzi liget felé. Ők voltak a képzeletvárakat építgető, a múlthoz ragaszkodó és a rokokó-álmokért rajongó ember és író számára az utolsó hiteles források az elmúlt kedves idők felidézésére. Olyan dolgokat láttak ezek az emberek, amelyekről az ifjúság legfeljebb memoárokból olvas. Látták Napóleont, Petőfit, Kossuthot. Megbámulta őket mint kivételes lényeket; mesemondásaikat vég nélkül elhallgatta volna. Hányszor emlegette például nagyatyja Szemere Miklóst, aki fiatalon Rómában, a nemesek kaszinójában egy este tízezer forintot eljátszott. Ezek a modern ember szemében már legendák és valószínűtlenül ködlő történetek. Mert, sajnos, az idők megromlottak. Hova lettek a vadszőlős verandáról a vendégek, akik piros borral üdvözölték a nyári hajnalokat? A cigány mégegyszer tust húzott, és ők elindultak pörgő kocsikerekeken. Ami megmaradt belőlük az már csak fájdalmas, nevetséges paródiája a régi kedves időknek, szokásoknak. Az agarászatokat esernyőben nézi végig a közönség, alig akad egy-két jókedvű ember a bálokon, akinek a tréfáinál fel lehetne melegedni. „Szakállak, vértek, szívek elvonultak... Elhangzottak a történelmi lépések, új lépések közelegtek, tavasz lett, tél lett, betegségek, szerelmek jöttek-mentek, a nők megértek, majd megöregedtek, a férfiak köhögtek, kiáltoztak, koporsóba feküdtek.”11 Íme az elmúlás csendes balladája: az öreg asszonyoké, tavaszamúlt gavalléroké, elmúlt barátságos vidéki vendéglátásoké.

(Folytatjuk.)

Varga Károly dr.

(Szabolcsi Szemle /Nyíregyháza/, 1940/1-2. 53-66. p.)