KRÚDY GYULA
(1878-1933)
Az író születésének hetvenötödik és
halálának huszadik évfordulójára.
Amikor Mikszáth Kálmán
megírta szívderítő elbeszélését Krúdy Kálmán csínytevéseiről, nem tudta még,
hogy ennek a szabadsághős gavallér-betyárnak a famíliája nemcsak az ő révén
kerül bele a magyar irodalomba. A novellahős Krúdy után jelentkezett az író
Krúdy.
Krúdy Gyula úgy kezdte írói pályáját, hogy megszökött
hazulról, Nyíregyházáról. Abbahagyta gimnáziumi tanulmányait és egy debreceni
napilaphoz szerződött munkatársnak. Azután Budapesten próbált szerencsét és
évekig tartó elszánt ostromlás után sikerült meghódítania az
olvasóközönséget.
Vidéki lapok már diákkorában szívesen közölték
elbeszéléseit, amelyeken Mikszáth és a modoros polgári novellaírás hatása
érződött. Ahhoz, hogy elismertesse magát, ki kellett alakítania egyéni írói
vonásait.
Ha szakított is a családi környezetével, nem fordult
szembe teljesen azzal a világnézettel, életstílussal, amelyet az otthoni
hagyományok sugalltak. Gyermekkori emlékeibe elválaszthatatlanul beleszövődtek
a régmúlt időkről fennmaradt családi legendák. Ezek pedig csodálatosan
összecsengtek legkedvesebb olvasmányaival: Jókai, Mikszáth és a nagy orosz
realisták írásaival. Családi históriákból, regényekből tanulta meg sajnálni
azt a világot, amelynek már az ő idejében is csak törmelékei voltak meg, s
amely azóta szinte nyomtalanul szétporladt.
Hősei olyan kispolgárok, akik a dzsentri módján szeretnék
életüket leélni. Szánalmas, szűkös életüket mesével, képzelődéssel vagy éppen
hazugsággal teszik elviselhetővé.
Krúdy részvéttel nézi kallódó, beteg. álmodozó
regényhőseit, de nincsenek róluk illúziói. Nem írja róluk, hogy erősek,
bátrak, hősök. Nem talál hősöket a maga korában: szép jellemekért, követésre
méltó férfiakért a múltba utazik vissza, Kossuth vagy Rákóczi korába.
Regényei, elbeszélései nem bírálják olyan módon a
kispolgár-dzsentri társadalmat, mint Mikszáth írásai, mégis megvan a kritikai
vonásuk. Leghíresebb regénye, »A vörös postakocsi« előszavában így jellemzi
»a pesti vásárt«: »ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamispénzverők
gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több ékszerrel és
erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy.« Ennek a regényének egyik szereplője egy
»antik jellemű, nagyon katolikus gondolkodású gróf ... akiben a nemzet és a
bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette látni«. Ez a nemes
lovag, akiben az olvasók könnyen felismerhették Apponyi Albertet, erkölcsi
oktatást tart szeretőjének: »Louise, légy vallásos –
mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi
sebet, hogy a vallás meg ne gyógyíthatná. S bűnbocsánatra mindig számíthatsz.«
A kegyes frázisok mögé bújó romlottság ábrázolásában Krúdy
nem »krúdys«, egyáltalán nem kedvelteti meg a múltat.
Sohasem volt harcos egyéniség. Mégis félreérti és
méltatlanul magyarázza Krúdyt az, aki a pusztulásra ítélt feudálkapitalista
Magyarország mentegetőjét látja benne és ezért károsnak tartja műveit új
olvasóközönségünk számára.
Szembe kell szállnunk azzal a vélekedéssel, hogy Krúdy
művei az irodalmi ínyencek és a régi szép időkben elrévedező reakciósok olvasmányai.
Krúdy művészetének maradandó értékei vannak, s ezek nem múlnak el azzal a
világgal együtt, amelyet ő megénekelt.
Műveinek varázsa, hangulati gazdagsága nem mindig pozitív
érték. Sokszor felsejlik benne a dekadens polgári irodalomnak az a módszere,
hogy a valóságból vett részletek színpompájával rejti el a valóság lényeges
összefüggéseit. Krúdy összes műveinek százötven kötetre menő hatalmas sorában
vannak olyan lapok, amelyekben öncélúvá válik az ételekkel, ruhákkal,
bútorokkal, tájakkal összekapcsolódó hangulatok felidézése. De több az olyan
hely műveiben, ahol rendkívüli megelevenítő képessége csak eszköze az emberábrázolásnak.
És ilyenkor méltán bámulhatjuk írásművészetét.
Pályakezdése, budapesti próbálkozásai Móricz Zsigmond első
írói éveire emlékeztetnek, ő is gyermekeknek szánt írásokkal kezdte, hogy fenn
tudja magát tartani és a vidékről jött író mellőztetésének minden keservét
végig kellett szenvednie, míg »befutott«. Regényei, elbeszélései gyors
egymásután jelentek meg, rengeteget kellett írnia, hogy kiadóit gazdagítsa és
családját fenntarthassa.
Ifjúkorának s későbbi éveinek élményeiről írta
Szindbád-sorozatát. Az »Ezeregyéjszaka meséinek« nyugtalanvérű hajósától vette
kölcsön ezt a nevet. Történetei mind igazak, mégis csupa mesék. A Szindbád
névvel jelzi, hogy a színhelyeket, embereket nem kívánja hitelesen rajzolni.
Ahogy az otthon gyermekkorában hallgatott történetek kiszínezték,
felékesítették az egykori tényeket, úgy érlelte ő is mesévé mindazt, ami a
valóságban megtörtént vele.
Bármennyit írt önmagáról, az az életrajza, amelyet műveiből
összeállíthatnánk, mégis feltűnően hézagos volna. Saját életéből csinált legendát
akkor is, amikor mesélt, de akkor is, amikor egyes eseményeket, sőt időszakokat
elhallgatott. Elutazott, eltűnt néha, még legbizalmasabb barátai sem tudták,
hogy hol van. És gyönyörködött benne, amikor újból előkerült, hogy micsoda
fantasztikus találgatások keltek szárnyra eltűnéséről. Szerette, ha olyan
titokzatos egyéniségnek tartják, amilyennek ő írta le némelyik múltbeli
regényhősét, a többi között Krúdy Kálmánt is.
Életében elért írói sikerének két oldala van. A haladó polgári
írók – élükön Adyval – szerették, barátságukba fogadták. Bár mindvégig magános
egyéniség maradt, odatartozott a Nyugat nagy nemzedékéhez. Ez az Írói kör
méltányolta művészi értékeit, s következetes elvi magatartását. Olyan szép
példái voltak írói bátorságának, mint a Bródy Sándorról mondott gyászbeszéde,
amelyben támadta a fehér terror barbárságát, kultúraellenességét.
A Nyugat íróinak elismerésén és barátságán kívül nem sok
megértő olvasót talált. Olvasóinak egy része a kispolgárságból verbuválódott,
amely a dzsentrihez próbált idomulni, hogy történelmi öntudatát erősítse. Ezek
az olvasók azonban éppúgy félreértették őt, mint Mikszáthot.
Az ellenforradalom éveiben ez a kispolgári réteg
fokozatosan elfordult Krúdytól, a jobboldali álirodalmat választotta a polgári
demokratikus eszményekhez ragaszkodó író helyett. Tábora megfogyatkozott,
utolsó éveiben már sokan divatjamúlt írónak tartották.
A felszabadulás előtti években újra beszélni kezdtek róla.
Ezt a Krúdy-reneszánszot az »értők«, a formalista polgári irodalom kritikusai
alakították ki, mert műveiben a francia dekadens regényírók hangját vélték
felfedezni. Azt dicsérték benne, ami sokszor már modorosság: a hangulatfestő
részletek halmozását.
Új irodalomtörténetírásunk egyik
adóssága, hogy még nem nézett szembe a Krúdy-problémával. Nem szállt szembe a
»dekadens Krúdy«-ról elterjedt vélekedésekkel és –
ami még nagyobb mulasztás – nem mutatott rá művei valódi értékeire: a
szabadsághagyomány ápolására, a századforduló Magyarországának kritikai képére
és az író ábrázolásának eleven erejére. Az irodalomtörténet és a könyvkiadás
közös hallgatása – állami könyvkiadóknál csak két ifjúsági műve jelent meg –
azt a felfogást látszott megerősíteni, hogy Krúdy nem a mi írónk.
A mostani kétszeres évforduló – halálának huszadik és
születésének hetvenötödik fordulója – bizonyára alkalmat ad arra, hogy a tanulóifjúság
és új olvasóközönségünk helyes megvilágításban ismerje meg a huszadik század
magyar prózairodalmának ezt a jelentős alakját.
Vargha
Balázs
(Népszava, 1953/247.
/október 21./ 2. p.)