KRÚDY GYULA

(1878-1933)

Az író születésének hetvenötödik és halálának huszadik évfordulójára.

Amikor Mikszáth Kálmán megírta szívderítő elbeszélését Krúdy Kálmán csínytevéseiről, nem tudta még, hogy ennek a szabadsághős gavallér-betyárnak a famíliája nem­csak az ő révén kerül bele a magyar irodalomba. A novellahős Krúdy után jelentkezett az író Krúdy.

Krúdy Gyula úgy kezdte írói pá­lyáját, hogy megszökött hazulról, Nyíregyházáról. Abbahagyta gimná­ziumi tanulmányait és egy debre­ceni napilaphoz szerződött munka­társnak. Azután Budapesten pró­bált szerencsét és évekig tartó el­szánt ostromlás után sikerült meg­hódítania az olvasóközönséget.

Vidéki lapok már diákkorában szívesen közölték elbeszéléseit, ame­lyeken Mikszáth és a modoros pol­gári novellaírás hatása érződött. Ahhoz, hogy elismertesse magát, ki kellett alakítania egyéni írói voná­sait.

Ha szakított is a családi környeze­tével, nem fordult szembe teljesen azzal a világnézettel, életstílussal, amelyet az otthoni hagyományok sugalltak. Gyermekkori emlékeibe elválaszthatatlanul beleszövődtek a régmúlt időkről fennmaradt családi legendák. Ezek pedig csodálatosan összecsengtek legkedvesebb olvas­mányaival: Jókai, Mikszáth és a nagy orosz realisták írásaival. Csa­ládi históriákból, regényekből ta­nulta meg sajnálni azt a világot, amelynek már az ő idejében is csak törmelékei voltak meg, s amely az­óta szinte nyomtalanul szétporladt.

Hősei olyan kispolgárok, akik a dzsentri módján szeretnék életüket leélni. Szánalmas, szűkös életüket mesével, képzelődéssel vagy éppen hazugsággal teszik elviselhetővé.

Krúdy részvéttel nézi kallódó, be­teg. álmodozó regényhőseit, de nin­csenek róluk illúziói. Nem írja róluk, hogy erősek, bátrak, hősök. Nem ta­lál hősöket a maga korában: szép jellemekért, követésre méltó férfia­kért a múltba utazik vissza, Kossuth vagy Rákóczi korába.

Regényei, elbeszélései nem bírálják olyan módon a kispolgár-dzsentri társadalmat, mint Mikszáth írásai, mégis megvan a kritikai vo­násuk. Leghíresebb regénye, »A vö­rös postakocsi« előszavában így jel­lemzi »a pesti vásárt«: »ostobák és okosak találkája, tolvajok és hamis­pénzverők gyülekezete, a becsületes ember, mint fehér holló, ellenben több ékszerrel és erkölccsel kalmárkodó úr és hölgy.« Ennek a regényé­nek egyik szereplője egy »antik jellemű, nagyon katolikus gondolko­dású gróf ... akiben a nemzet és a bécsi udvar a legközelebbi hatalmas államférfiút szerette látni«. Ez a nemes lovag, akiben az olvasók könnyen felismerhették Apponyi Albertet, erkölcsi oktatást tart sze­retőjének: »Louise, légy vallásos – mondta rajongó hittel. – A vallás minden. Az élet nem üthet szíveden annyi sebet, hogy a vallás meg ne gyógyíthatná. S bűnbocsánatra min­dig számíthatsz.«

A kegyes frázisok mögé bújó rom­lottság ábrázolásában Krúdy nem »krúdys«, egyáltalán nem kedvelteti meg a múltat.

Sohasem volt harcos egyéniség. Mégis félreérti és méltatlanul ma­gyarázza Krúdyt az, aki a pusztu­lásra ítélt feudálkapitalista Ma­gyarország mentegetőjét látja benne és ezért károsnak tartja műveit új olvasóközönségünk számára.

Szembe kell szállnunk azzal a vé­lekedéssel, hogy Krúdy művei az irodalmi ínyencek és a régi szép időkben elrévedező reakciósok ol­vasmányai. Krúdy művészetének maradandó értékei vannak, s ezek nem múlnak el azzal a világgal együtt, amelyet ő megénekelt.

Műveinek varázsa, hangulati gazdagsága nem mindig pozitív ér­ték. Sokszor felsejlik benne a de­kadens polgári irodalomnak az a módszere, hogy a valóságból vett részletek színpompájával rejti el a valóság lényeges összefüggéseit. Krúdy összes műveinek százötven kötetre menő hatalmas sorában van­nak olyan lapok, amelyekben ön­célúvá válik az ételekkel, ruhákkal, bútorokkal, tájakkal összekapcsolódó hangulatok felidézése. De több az olyan hely műveiben, ahol rendkí­vüli megelevenítő képessége csak eszköze az emberábrázolásnak. És ilyenkor méltán bámulhatjuk írásművészetét.

Pályakezdése, budapesti próbálkozásai Móricz Zsigmond első írói éveire emlékeztetnek, ő is gyerme­keknek szánt írásokkal kezdte, hogy fenn tudja magát tartani és a vidék­ről jött író mellőztetésének minden keservét végig kellett szenvednie, míg »befutott«. Regényei, elbeszélé­sei gyors egymásután jelentek meg, rengeteget kellett írnia, hogy kiadóit gazdagítsa és családját fenntart­hassa.

Ifjúkorának s későbbi éveinek él­ményeiről írta Szindbád-sorozatát. Az »Ezeregyéjszaka meséinek« nyugtalanvérű hajósától vette köl­csön ezt a nevet. Történetei mind igazak, mégis csupa mesék. A Szindbád névvel jelzi, hogy a színhelye­ket, embereket nem kívánja hite­lesen rajzolni. Ahogy az otthon gyer­mekkorában hallgatott történetek kiszínezték, felékesítették az egy­kori tényeket, úgy érlelte ő is me­sévé mindazt, ami a valóságban megtörtént vele.

Bármennyit írt önmagáról, az az életrajza, amelyet műveiből össze­állíthatnánk, mégis feltűnően héza­gos volna. Saját életéből csinált le­gendát akkor is, amikor mesélt, de akkor is, amikor egyes eseményeket, sőt időszakokat elhallgatott. Eluta­zott, eltűnt néha, még legbizalma­sabb barátai sem tudták, hogy hol van. És gyönyörködött benne, ami­kor újból előkerült, hogy micsoda fantasztikus találgatások keltek szárnyra eltűnéséről. Szerette, ha olyan titokzatos egyéniségnek tart­ják, amilyennek ő írta le némelyik múltbeli regényhősét, a többi között Krúdy Kálmánt is.

Életében elért írói sikerének két oldala van. A haladó polgári írók – élükön Adyval – szerették, barát­ságukba fogadták. Bár mindvégig magános egyéniség maradt, odatar­tozott a Nyugat nagy nemzedékéhez. Ez az Írói kör méltányolta művészi értékeit, s következetes elvi maga­tartását. Olyan szép példái voltak írói bátorságának, mint a Bródy Sándorról mondott gyászbeszéde, amelyben támadta a fehér terror barbárságát, kultúraellenességét.

A Nyugat íróinak elismerésén és barátságán kívül nem sok meg­értő olvasót talált. Olvasóinak egy része a kispolgárságból verbuváló­dott, amely a dzsentrihez próbált idomulni, hogy történelmi öntuda­tát erősítse. Ezek az olvasók azon­ban éppúgy félreértették őt, mint Mikszáthot.

Az ellenforradalom éveiben ez a kispolgári réteg fokozatosan elfordult Krúdytól, a jobboldali álirodalmat választotta a polgári demokratikus eszményekhez ragaszkodó író he­lyett. Tábora megfogyatkozott, utolsó éveiben már sokan divatjamúlt író­nak tartották.

A felszabadulás előtti években újra beszélni kezdtek róla. Ezt a Krúdy-reneszánszot az »értők«, a formalista polgári irodalom kritiku­sai alakították ki, mert műveiben a francia dekadens regényírók hang­ját vélték felfedezni. Azt dicsérték benne, ami sokszor már modorosság: a hangulatfestő részletek halmozá­sát.

Új irodalomtörténetírásunk egyik adóssága, hogy még nem nézett szembe a Krúdy-problémával. Nem szállt szembe a »dekadens Krúdy«-ról elterjedt vélekedésekkel és – ami még nagyobb mulasztás – nem mutatott rá művei valódi értékeire: a szabadsághagyomány ápolására, a századforduló Magyarországának kritikai képére és az író ábrázolásá­nak eleven erejére. Az irodalomtör­ténet és a könyvkiadás közös hall­gatása – állami könyvkiadóknál csak két ifjúsági műve jelent meg – azt a felfogást látszott megerősí­teni, hogy Krúdy nem a mi írónk.

A mostani kétszeres évforduló – halálának huszadik és születésé­nek hetvenötödik fordulója – bizo­nyára alkalmat ad arra, hogy a ta­nulóifjúság és új olvasóközönségünk helyes megvilágításban ismerje meg a huszadik század magyar prózairo­dalmának ezt a jelentős alakját.

Vargha Balázs

 

(Népszava, 1953/247. /október 21./ 2. p.)