KRÚDY GYULA HALÁLÁNAK TIZEDIK ÉVFORDULÓJÁN

Álomkergető nappalok és nappallá álmodott éjszakák során nem egyszer borongott Krúdy Gyula víziókat látó szemeiben az élet telétől való riadozás. Talán homályos kis borméréseiben és Óbuda csákányveszélytől féltükben egymáshoz bújó, apró házsorainak zegzugai között hajnali ődöngésekben, amikor a nap már piros arccal kezdett feltápászkodni aranyágyából, távoli gordonkaszóhoz hasonló hangon, halkan dörmögte: «Nem szeretnék öreg író lenni.»

Nem érzelmesség mondatta ezt vele, mert a magyar irodalom e nagy magányosa, Kosztolányi Dezső szavaival «ez a soha meg nem ismétlődő magyar», kényesen óvakodott minden olcsó hatáskeltéstől és megilletődött pillanataiban is gunyorossággal palástolta igazi mély szenzibilitását. A szó teljes könyörtelen valóságában félt attól az örömtelen naplementétől, mely több olyan magyar írónak lett osztályrésze, aki megalkuvás nélkül szolgálta művészi ideáljait és az érvényesülés hivatalos útjait finnyás önérzettel messze elkerülte. Ez az őserejű íróművész, a szavaknak e nagy mágusa, szerelmese volt az életnek, a fénynek, bár minden örömét beárnyékolta valami szelíd, rejtőzködő szomorúság, amely írásainak óborok nemes zamatát adta meg.

Már elfáradt a szíve Krudy Gyulának a Szindbád álomhajóján végigélt lelki kalandok s a Vörös póstakocsi-n megtett tavaszi és őszi utazások után, amikor a sors megkímélte attól, hogy az egyre jobban elidegenedő világban végleg kisemmizettnek érezze magát. Tíz évvel ezelőtt, május 12-ikének irgalmatlan hajnalán az óbudai Templom-utca 15. számú kis földszintes házban, ahová a Margitszigetről volt kénytelen emigrálni, orvul leterítette a halál. A végzetes májusi hajnal óta eltelt tíz esztendő nem halványította el Krudy Gyula emlékét, sőt az álomvilágba stilizált élet, mely Krudynak a tárgyakat is lelkesítő plasztikus jelzői sugallatából született meg, új vonzóerővel kezd hatni. Új kiadások készülnek műveiből, s talán a Múzeumban porosodó újság-kötetekből is feltámad majd sok elkallódott művészi miniatűrje. Ennek az örvendetes Krudy-renaissance-nak felidézéseiben van némi szerény részük a «tegnapok ködlovag»-jává vált író ama deresedő és rajongó cimboráinak is, akik mint bolygók vették örül s lelki udvartartásának hű apródjaivá szegődvén boldogan pihentek meg nagy egyéniségének vonzásában és vele együtt álmodták az életnek a valóságnál vigasztalóbb változatát. Ezek az elárvult s ma már öreg legények a Krudy-emlékek enyhe kandallótüzénél melengették a négy sarkából, kibillent világban elgémberedett szívüket. Fétisimádókként őrizték Krudy nagyritkán felengedő kevés-szavúságának időnként gazdagabb szóajándékait s régen elkoppant lépéseinek nyomán járva, igyekeztek életre materializálni a felejthetetlen barát lelkükbe zárt vonásait. Ezek a Krudy-rajongók. lankadatlanul ébresztgették az utókor kérészéletű és gyakran meg sem mutatkozó háláját.

A nagy író kis fakeresztje, az írói sors e jelképe körül kilenc esztendőn keresztül minden május 12-én némán, kalaplevéve gyűlt össze Krudy barátainak kis csoportja. Időközben közülük egy-kettő addig járt ki a Kerepesi-úti sírkertbe, amíg a holtak örök pihenőjének, csöndje őket is magához vonzotta. De ezek a temetői zarándokutak mégsem maradtak terméketlenek. Krudy Gyula sírjának kis halmát kezdi felmagasítani az elmúlás porából obeliszkként kiemelkedő szelleme. Ma, május 12-ikén ugyan még a korhadó kis fakeresztje körül álltak barátai és tisztelői, de Pátzay Pál szobrászművész készíti már a gránit-síremléket, amelyet az év folyamán Krudy Gyula írói rangjához méltó ünnepség keretében lepleznek le.

Várkonyi Titusz

(A Mai Nap, 1943/106. /május 12./ 4. p.)