Krúdy Gyula: „Mohács”
Jókai Mór álomlátó történetmondása óta nem nagy keletje van
a magyar történelmi regénynek és a magyar írók is csak ritkán mélyednek a
história búvárkodásába, csak elvétve keresnek regénytárgyat az ország rég
múltjából. Sok stúdiumot igényel egy histó- mely az
élet reliefjét tudja adni a szuggesztív keltetni, visszaálmodni
tudja a korok lelkét, mely az élet reliefjét tudja adni a szuggesztió fantázia
nélkül üresen hangzó históriai neveknek. [Sic!] Az irodalom mai hét szűk esztendejében
divatos és érdeklődést csiklandó tárgyakat keres
nálunk az az író, aki kenyérre akarja váltani a
tehetséget, vagy – a mesterségét. Pedig a história iránt nem halott, sőt éledő
ennek az országnak az érdeklődése, mely néhány éve a legzajlóbb történelmi
napokat éli az egész világra rászakadt epochalis
korszakban. A Mának csömörlésig, idegpattanásig torlódó eseményei között a
válságok és izgalmak présében elcsigázott, elernyedt lelkekre a história
távlatában megenyhült, elcsendesített és megszépült múlt panorámája erős
vonzással van. Elég volt abból, hogy történelmet éljünk – sóhajt a fáradt ember
és elernyőzi a szemét, hogy ne lássa a jövő vajúdását, az új világ születésének
kínjait.
Ennek a megérzéséből, ennek a tudatából és a história
szeretetéből született meg Krúdy
Gyula Mohács-a. Krúdy az életük
delelőjén álló magyarok közelmúltjának poeta historicusa. Megejtően szuggesztív szavakat és színeket
talál, hangulataiban tropikus termékenységgel születik meg két-három évtized
távolába süllyedt világ, vizionárius tehetséggel
nyitogatja eltűnt életek, elporladt szívek zárjait.
Teljessé érett írói erővel álmodja vissza Krúdy a Mohács-ban 1526-at.
A nagy csatavesztés korának odaadó szeretettel és elmélyedéssel összeszedett
történelmi adatait, a historikusok szavában élettelen és csonka epizódokat élő
és teljes mozaikká építi ki a képzelete, mely a történelmi regény kötöttségében
sem lankad el és fel-felvillanó napfénnyel világít be
az öt évszázados homályba. Ugyanolyan varázsló itt Krúdy Gyula, mint amikor az ország közelmúltjának íródeákja.
Történelmi freskók pasztell-színeiben ébreszti fel azt a kort, amikor a
szerencsétlen Jagelló-királyfit, II. Lajost és
Osztrák, avagy brüggei Máriát nevezte uralkodóinak a
magyar. Nincs papiros íze egyetlen szavának, a régi sárga fóliánsok adataiból
kiszellőztetett minden dohosságot, varázsvesszője nyomán benépesül az
innsbrucki klastrom, ahol a két menyasszony, Jagelló Anna és Osztrák Mária
nevekednek, ahol lezajlik az in effigie
esküvő Osztrák Ferdinánd és II. Lajos magyar király
képviselőivel. (Voltak ilyen esküvők a második mohácsi vészt követő időkben
is.)
Él az élet a budai várban, csattog az ország
végveszedelmében is torzsalkodó magyar kiskirályok fenekedő lármája, dörög a
trónra törő Zápolya uram fennhéjázó hangja, aki azt szeretné, ha a király a
másvilágon uralkodna. Ődöng Buda utcáin a két szerelmes árva gyermek: Lajos és
Mária, a büszke és a királyi szegénység ellen keményen küzdő osztrák
királykisasszony, aki a király tragikus halála után menekülő útján szemébe köp
Zápolyának, amikor trónt és szerelmet ajánl fel neki.
Krúdy Gyula új regénye, melyet a Pantheon
adott ki a Magyar Írások című ciklusban, eseménye az
irodalmi életnek és talán a magyar történelmi regényírás reneszánszát nyitja
meg.
Várkonyi Titusz
(Magyar Hírlap, 1927/18. /január 23./ 17. p.)