Krúdy Gyula: „Mohács”

 

Jókai Mór álomlátó történetmondása óta nem nagy keletje van a magyar történelmi regénynek és a magyar írók is csak ritkán mélyednek a história búvárkodásába, csak elvétve keresnek regénytárgyat az ország rég múltjából. Sok stúdiumot igényel egy histó- mely az élet reliefjét tudja adni a szuggesztív keltetni, visszaálmodni tudja a korok lelkét, mely az élet reliefjét tudja adni a szuggesztió fantázia nélkül üresen hangzó históriai neveknek. [Sic!] Az irodalom mai hét szűk esztendejében divatos és érdeklődést csiklandó tárgyakat keres nálunk az az író, aki kenyérre akarja váltani a tehetséget, vagy – a mesterségét. Pedig a história iránt nem halott, sőt éledő ennek az országnak az érdeklődése, mely néhány éve a legzajlóbb történelmi napokat éli az egész világra rászakadt epochalis korszakban. A Mának csömörlésig, idegpattanásig torlódó eseményei között a válságok és izgalmak présében elcsigázott, elernyedt lelkekre a história távlatában megenyhült, elcsendesített és megszépült múlt panorámája erős vonzással van. Elég volt abból, hogy történelmet éljünk – sóhajt a fáradt ember és elernyőzi a szemét, hogy ne lássa a jövő vajúdását, az új világ születésének kínjait.

Ennek a megérzéséből, ennek a tudatából és a história szeretetéből született meg Krúdy Gyula Mohács-a. Krúdy az életük delelőjén álló magyarok közelmúltjának poeta historicusa. Megejtően szuggesztív szavakat és színeket talál, hangulataiban tropikus termékenységgel születik meg két-három évtized távolába süllyedt világ, vizionárius tehetséggel nyitogatja eltűnt életek, elporladt szívek zárjait.

Teljessé érett írói erővel álmodja vissza Krúdy a Mohács-ban 1526-at. A nagy csatavesztés korának odaadó szeretettel és elmélyedéssel összeszedett történelmi adatait, a historikusok szavában élettelen és csonka epizódokat élő és teljes mozaikká építi ki a képzelete, mely a történelmi regény kötöttségében sem lankad el és fel-felvillanó napfénnyel világít be az öt évszázados homályba. Ugyanolyan varázsló itt Krúdy Gyula, mint amikor az ország közelmúltjának íródeákja. Történelmi freskók pasztell-színeiben ébreszti fel azt a kort, amikor a szerencsétlen Jagelló-királyfit, II. Lajost és Osztrák, avagy brüggei Máriát nevezte uralkodóinak a magyar. Nincs papiros íze egyetlen szavának, a régi sárga fóliánsok adataiból kiszellőztetett minden dohosságot, varázsvesszője nyomán benépesül az innsbrucki klastrom, ahol a két menyasszony, Jagelló Anna és Osztrák Mária nevekednek, ahol lezajlik az in effigie esküvő Osztrák Ferdinánd és II. Lajos magyar király képviselőivel. (Voltak ilyen esküvők a második mohácsi vészt követő időkben is.)

Él az élet a budai várban, csattog az ország végveszedelmében is torzsalkodó magyar kiskirályok fenekedő lármája, dörög a trónra törő Zápolya uram fennhéjázó hangja, aki azt szeretné, ha a király a másvilágon uralkodna. Ődöng Buda utcáin a két szerelmes árva gyermek: Lajos és Mária, a büszke és a királyi szegénység ellen keményen küzdő osztrák királykisasszony, aki a király tragikus halála után menekülő útján szemébe köp Zápolyának, amikor trónt és szerelmet ajánl fel neki.

Krúdy Gyula új regénye, melyet a Pantheon adott ki a Magyar Írások című ciklusban, eseménye az irodalmi életnek és talán a magyar történelmi regényírás reneszánszát nyitja meg.

Várkonyi Titusz

 

(Magyar Hírlap, 1927/18. /január 23./ 17. p.)