Krúdy Gyula: Boldogult
úrfikoromban
Léleklátó művészettel alkotott portrésorozatban, melynek A tegnapok ködlovagjai címet adta, azt
írja egy helyütt Krúdy Gyula egyik
nagy írónkról, a humor mesteréről: nem veszik észre, hogy az arcán állandóan
olyan mosoly ül, mint valamely csínytevésen ért gyerekén? Nem tudtam
megszabadulni azóta e szavak szuggesztiója alól és rájöttem, hogy Krúdy,
tökéletes megfigyeléssel leste el illusztris írótársa arcának karaktervonását,
éppen olyan pontosan, mint ahogyan a torzképrajzoló fürkészi ki az arc
lejellemzőbb vonalát.
Krúdy Gyulának a megfigyelés egyik legnagyobb írói
erőssége. Szeme végtelen érzékenységű tükör. Szinte mikroszkopikus pontossággal
fogja fel az élet külső és belső képeit és megörökít olyan mozzanatokat, melyek
a kevésbé tökéletes látás és megfigyelő erő elől örökre elrejtőznek. Ez a
sokszor vizionárius képessége a magyar irodalomban
teljesen egyedülálló egyéniségének prizmáján át vetíti
ki álomlátó képzeletének képeit. Talán az utolsó romantikus író, aki azonban
örök kapcsolatot tart az élettel. Minden története az álom, a tegnapok ködébe
stilizált valóság és éppen ez ad minden írásának teljesen egyéni ízt, olyan
külső és benső formát, mely elvitathatatlanul az énje nemes márkáját viseli
magán.
És magyar! Minden rebbenő gondolatában, minden
hangsúlyában, archaikus zamatú nyelvében, mellyel mint
varázsvesszővel idézi a múltat. Szülőföldjének, a Nyírségnek, a porba alélt
kisvárosoknak, meg a kamasz fővárosnak, Budapestnek, ahol életét átálmodta,
egyformán poéta történetírója. Álmohó histórikusa a 90-es éveknek, meg a háború előtti utolsó
évtizednek, amikor még halhatatlan lumpokat dédelgetett életre a főváros
kicsorduló életöröme.
Az eliramló hangulatoknak ezekről az Ahasvérusairól,
a vidámságnak, a szomorkás jókedvnek ezekről a kedves, lézengő rittereiről írt most könyvet Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban címen. Nem regény ez a műfaj megállapítás
skatulyázó értelmében, hanem hipnotizáló mesemondás, szellemidéző játéka az
élete delelőjéről a felmúltba visszarévedő írónak, aki a szíve melegével hívja
vissza életre azokat a lelke közelségébe jutott típusokat, melyeknek arcán már
régen megkövesült a mosoly és elernyedt kezükből földre koppant a pohár,
mellyel a fiatalság, az élet felé hozsannáztak.
„Bécs városához” címzett vendégfogadóban, ahol Krúdy
Gyula felvonultatja ,,boldogult úrfikorá”-nak
dickensi humorral megrajzolt halhatatlan kísérőit, a 90-es évek Budapestje él
és lélegzik. Aranyos korhelyek, Krúdy fantáziájának színeiben megelevenedve,
mint valami nehéz álmot, oszlatják el a jelent, minden hajdani illúzió
könyörtelen letarolóját. Régi bécsi keringők ütemei hangzanak a zongorán,
klasszikus operettek ifjúságunkat túlélő melódiáinak olvadt aranya árad szét a
kocsmaszobában, ahová inkognitó még hercegi vendég is betéved és elvisz magával
egy sugarat egy szép lány mosolyából.
Krúdy Gyula mesemondása nem szabályozott mederbe
kényszeredett folyó, hanem szélesen hömpölygő folyam, melynek bő vize
mellékágakba is tör, de az ereje mindig magával sodró. Áldott vizű gazdag
forrás, magyar gejzír, mely fortaine lumineuse-ként szórja szét ragyogó cseppjeit.
Nemes aszú, melyben a nap tüze ég. Hunyt szemmel, nyelv
csettintve, kortyonként kell élvezni.
Várkonyi Titusz
(Magyar Hírlap, 1930/90. /április 20./ 35. p.)