Krúdy Gyula: Boldogult úrfikoromban

 

Léleklátó művészettel alkotott portrésorozatban, melynek A tegnapok ködlovagjai címet adta, azt írja egy helyütt Krúdy Gyula egyik nagy írónkról, a humor mesteréről: nem veszik észre, hogy az arcán állandóan olyan mosoly ül, mint valamely csínytevésen ért gyerekén? Nem tudtam megszabadulni azóta e szavak szuggesztiója alól és rájöttem, hogy Krúdy, tökéletes megfigyeléssel leste el illusztris írótársa arcának karaktervonását, éppen olyan pontosan, mint ahogyan a torzképrajzoló fürkészi ki az arc lejellemzőbb vonalát.

Krúdy Gyulának a megfigyelés egyik legnagyobb írói erőssége. Szeme végtelen érzékenységű tükör. Szinte mikroszkopikus pontossággal fogja fel az élet külső és belső képeit és megörökít olyan mozzanatokat, melyek a kevésbé tökéletes látás és megfigyelő erő elől örökre elrejtőznek. Ez a sokszor vizionárius képessége a magyar irodalomban teljesen egyedülálló egyéniségének prizmáján át vetíti ki álomlátó képzeletének képeit. Talán az utolsó romantikus író, aki azonban örök kapcsolatot tart az élettel. Minden története az álom, a tegnapok ködébe stilizált valóság és éppen ez ad minden írásának teljesen egyéni ízt, olyan külső és benső formát, mely elvitathatatlanul az énje nemes márkáját viseli magán.

És magyar! Minden rebbenő gondolatában, minden hangsúlyában, archaikus zamatú nyelvében, mellyel mint varázsvesszővel idézi a múltat. Szülőföldjének, a Nyírségnek, a porba alélt kisvárosoknak, meg a kamasz fővárosnak, Budapestnek, ahol életét átálmodta, egyformán poéta történetírója. Álmohó histórikusa a 90-es éveknek, meg a háború előtti utolsó évtizednek, amikor még halhatatlan lumpokat dédelgetett életre a főváros kicsorduló életöröme.

Az eliramló hangulatoknak ezekről az Ahasvérusairól, a vidámságnak, a szomorkás jókedvnek ezekről a kedves, lézengő rittereiről írt most könyvet Krúdy Gyula Boldogult úrfikoromban címen. Nem regény ez a műfaj megállapítás skatulyázó értelmében, hanem hipnotizáló mesemondás, szellemidéző játéka az élete delelőjéről a felmúltba visszarévedő írónak, aki a szíve melegével hívja vissza életre azokat a lelke közelségébe jutott típusokat, melyeknek arcán már régen megkövesült a mosoly és elernyedt kezükből földre koppant a pohár, mellyel a fiatalság, az élet felé hozsannáztak.

„Bécs városához” címzett vendégfogadóban, ahol Krúdy Gyula felvonultatja ,,boldogult úrfikorá”-nak dickensi humorral megrajzolt halhatatlan kísérőit, a 90-es évek Budapestje él és lélegzik. Aranyos korhelyek, Krúdy fantáziájának színeiben megelevenedve, mint valami nehéz álmot, oszlatják el a jelent, minden hajdani illúzió könyörtelen letarolóját. Régi bécsi keringők ütemei hangzanak a zongorán, klasszikus operettek ifjúságunkat túlélő melódiáinak olvadt aranya árad szét a kocsmaszobában, ahová inkognitó még hercegi vendég is betéved és elvisz magával egy sugarat egy szép lány mosolyából.

Krúdy Gyula mesemondása nem szabályozott mederbe kényszeredett folyó, hanem szélesen hömpölygő folyam, melynek bő vize mellékágakba is tör, de az ereje mindig magával sodró. Áldott vizű gazdag forrás, magyar gejzír, mely fortaine lumineuse-ként szórja szét ragyogó cseppjeit.

Nemes aszú, melyben a nap tüze ég. Hunyt szemmel, nyelv csettintve, kortyonként kell élvezni.

Várkonyi Titusz

 

(Magyar Hírlap, 1930/90. /április 20./ 35. p.)