Krúdy Gyula posthumus regénye

 

Élete utolsó szakában, amikor fáradt szívére már ránehezedlek a színüket és ízüket vesztett évek, már nem érezte Krúdy Gyula elég megnyugtató távolnak a közelmúltat és időnként menekült a holt századok csendjébe, mely álomlátó képzeletére mindig erős és termékeny vonzást gyakorolt. Mivel nagy hasonlatosságot látott az ország veszejtő mohácsi csatát megelőző és követő idők, meg az 1914-es eseményekkel megindult világkatasztrófa között, II. Lajos király történetével kezdve, históriai regény-trilógiát írt. A trilógia két első része: a Mohács és a Festett király után most mint posthumus regénye jelent meg: Az első Habsburg.

 

*

 

Az élet nagy szerelmese, Krúdy először érezte maga körül a végzet állandó ólálkodását, amikor király-regényeinek tervé kialakult benne. Három éve a szanatóriumi szoba fehér csendjében szívattakoktól meggyötörten kezdte szőni fantáziája azt a színes történelmi gobelin-t, melynek címül ezt adta: Az első Habsburg. Orvosi tilalom ellenére, kemény akaratának is csak verejtékezve engedelmeskedő kézzel rótta a beteg ágya mellett álló asztalkánál parányi gyöngybetűit, melyeknek barázdáiba beletemette az elhagyottságnak, a különállásnak, a nagy lelki magányosságnak fájdalmas és gunyoros mosoly mögé rejtett minden keserűségét, álomhajóját elmerüléssel fenyegető, megalázó gondjai terhét és néma halálfélelmét.

Ez idő tájt írta nekem e sorokat: „Lévy Lajos doktorom, aki minden orvostudományok pápája, eltiltott minden legénykedéstől. Teljes nyugalmat és pihenést parancsolt rám. De nekem dolgoznom kell, nekem az írás levegőm, amely nélkül kétségbeesnék, megfulladnék. Különben a lelkem hamujában melengetem még a reménynek egy kis tűztojását: hátha nem kell így elpusztulnom. Hiszen még volnának eligazítani való dolgaim itt a földön. Aztán meg, pajtás, az élet, minden cudarsága ellenére, szép. Az élet színpadán mindig fiatal a tarlatánszoknyás szubrett. Csak mindig már...

A halál küszöbéről az életbe visszabukdácsoló ember lelki reneszánszának hangulatában szinte mohón kezdte megmintázni Krúdy II. Lajos özvegyének, Mária királynénak, Zápolya Jánosnak, a „festett király”-nak és „Ferdinandus úr”-nak, az első Habsburgnak alakjait.

Egyéniségének, vizionáló írásművészetének márkáját történelmi regényalakjai éppen úgy magukon viselik, mint „a tegnapok ködlovagjai”, akiket minden testi és lelki jellegzetességekkel, az elmúlt idők couleur local-jának maradéktalan felidézésével tudott elénk tárni. Krúdy-hős lesz valamennyi és ha így talán veszítenek is a történelmileg elkönyvelt karakterükből, ha nem is mindig érezzük mögöttük a históriai sorsfordulatok dübörgését, emberiebbekké, érdekesebbekké, hozzánk egész közelállókká teszi őket a nagy írói varázslat.

Szerkezeti sablonok természetesen nem köthették Krúdy Gyulát, aki életében is külön stílust és stílusában is külön életet teremtett. Az események szabályos kimércsikélése, a cselekmény tempójának előre megszabottsága, a szerkezeti pedantéria olyan gátak, amelyekbe az ő írói vérmérséklete nem tudott belekényszerülni történelmi regényeiben sem. Elbeszélő művészete, fabuláló kedve az élet megfigyeléseinek száz kis forrásából táplálkozó, szélesen hömpölygő folyó, mely olyan partvidékekre is elágazik, ahol ismeretlen tropikus vegetáció él.

Akad Krúdyról oly kritikai vélemény is, amely azt mondja, hogy írásművészete torzó maradt. Ilyen értelemben torzó Bródy Sándor oeuvre-je is, de bár akadnának ma is olyan „teljesen ki nem bontakozott zsenik”, mint Krúdy, aki az életet álomnak nézte és az álmait élettel népesítette be.

 

*

 

Ha valaha valakire érvényes volt Buffon híres mondása: „Le style c'est l'homme”, hát Krúdy Gyulára sokszorosan az. A tegnap és a ma stílusából született az ő sokrétű írói nyelve, mely megőrzött valami, történelmi regényeiben különösen harmonikusan ható ódon zamatot, de azért szavainak minden idegében benne vibrál a lényegében soha nem változó élet. Jelzőinek, a tipikus Krúdy-jelzőknek, melyek külön tanulmányt érdemelnének, reflektorfényük van: embereket állítanak plasztikus világításba. Vannak olyan jelzői és hasonlatai, melyek mint a tolvajlámpás éles kis fényfoltjai hullanak az életre galvanizált történelmi alakok lelkének legrejtettebb, homályos zugaiba. Jelzőiért az a jelző illeti meg Krúdyt, amelyet egyszer Révész Bélára mondott ő: „az irodalom gyöngyhalásza.” Szófestő képessége a legbővebb forrásbál fakad. Számára egy-egy szókép a legkönnyedebb trouvaille. Egyáltalán nem verejtékezik értük, mint ama önmagát marcangoló, vérével író zseni, Gustave Flaubert, aki Croisset-ban éjszakákat töltött álmatlanul, láztól őrölt idegekkel, mert nem talált meg egy olyan hasonlatot, melyet tökéletesnek ítélt volna.

Szindbád költőjének szeme olyan beidegezettségű volt, hogy mindennapjainak legapróbb életjelenségeit is egyénisége prizmájának abban a sugártörésében látta, mint képzeleti alakjait, vagy történelmi regényeinek hőseit.

 

*

 

Posthumus regénye új történelmi regénytípus, mely ismét mélységesen érezteti velünk, hogy halálával álomlátó zseni élete aludt ki és nemzetközi értéket vesztett a különálló írói egyéniségekben nem gazdag magyar irodalom.

Várkonyi Titusz

 

(Magyar Hírlap, 1933/142. /június 25./ 23. p.)