Krúdy Gyula posthumus
regénye
Élete utolsó szakában, amikor fáradt szívére már
ránehezedlek a színüket és ízüket vesztett évek, már nem érezte Krúdy Gyula elég megnyugtató távolnak a
közelmúltat és időnként menekült a holt századok csendjébe, mely álomlátó
képzeletére mindig erős és termékeny vonzást gyakorolt. Mivel nagy
hasonlatosságot látott az ország veszejtő mohácsi csatát megelőző és követő
idők, meg az 1914-es eseményekkel megindult világkatasztrófa között, II. Lajos
király történetével kezdve, históriai regény-trilógiát írt. A trilógia két első
része: a Mohács és a Festett király után most
mint posthumus regénye jelent meg:
Az első Habsburg.
*
Az élet nagy szerelmese, Krúdy először érezte maga körül
a végzet állandó ólálkodását, amikor király-regényeinek tervé kialakult benne.
Három éve a szanatóriumi szoba fehér csendjében szívattakoktól meggyötörten
kezdte szőni fantáziája azt a színes történelmi gobelin-t, melynek címül ezt
adta: Az első Habsburg. Orvosi
tilalom ellenére, kemény akaratának is csak verejtékezve engedelmeskedő kézzel
rótta a beteg ágya mellett álló asztalkánál parányi gyöngybetűit, melyeknek
barázdáiba beletemette az elhagyottságnak, a különállásnak, a nagy lelki
magányosságnak fájdalmas és gunyoros mosoly mögé rejtett minden keserűségét,
álomhajóját elmerüléssel fenyegető, megalázó gondjai terhét és néma
halálfélelmét.
Ez idő tájt írta nekem e sorokat: „Lévy
Lajos doktorom, aki minden orvostudományok pápája, eltiltott minden
legénykedéstől. Teljes nyugalmat és pihenést parancsolt rám. De nekem dolgoznom
kell, nekem az írás levegőm, amely nélkül kétségbeesnék, megfulladnék. Különben
a lelkem hamujában melengetem még a reménynek egy kis tűztojását: hátha nem
kell így elpusztulnom. Hiszen még volnának eligazítani való dolgaim itt a
földön. Aztán meg, pajtás, az élet, minden cudarsága ellenére, szép. Az élet
színpadán mindig fiatal a tarlatánszoknyás szubrett.
Csak mindig már...
A halál küszöbéről az életbe visszabukdácsoló ember lelki
reneszánszának hangulatában szinte mohón kezdte megmintázni Krúdy II. Lajos
özvegyének, Mária királynénak, Zápolya Jánosnak, a „festett király”-nak és „Ferdinandus úr”-nak, az első Habsburgnak alakjait.
Egyéniségének, vizionáló írásművészetének márkáját
történelmi regényalakjai éppen úgy magukon viselik, mint „a tegnapok
ködlovagjai”, akiket minden testi és lelki jellegzetességekkel, az elmúlt idők couleur local-jának maradéktalan felidézésével
tudott elénk tárni. Krúdy-hős lesz valamennyi és ha
így talán veszítenek is a történelmileg elkönyvelt karakterükből, ha nem is
mindig érezzük mögöttük a históriai sorsfordulatok dübörgését, emberiebbekké,
érdekesebbekké, hozzánk egész közelállókká teszi őket a nagy írói varázslat.
Szerkezeti sablonok természetesen nem köthették Krúdy
Gyulát, aki életében is külön stílust és stílusában is külön életet teremtett.
Az események szabályos kimércsikélése, a cselekmény
tempójának előre megszabottsága, a szerkezeti pedantéria olyan gátak, amelyekbe
az ő írói vérmérséklete nem tudott belekényszerülni történelmi regényeiben sem.
Elbeszélő művészete, fabuláló kedve az élet
megfigyeléseinek száz kis forrásából táplálkozó, szélesen hömpölygő folyó, mely
olyan partvidékekre is elágazik, ahol ismeretlen tropikus vegetáció él.
Akad Krúdyról oly kritikai vélemény is, amely azt mondja,
hogy írásművészete torzó maradt. Ilyen értelemben torzó Bródy Sándor oeuvre-je is, de bár
akadnának ma is olyan „teljesen ki nem bontakozott zsenik”, mint Krúdy, aki az
életet álomnak nézte és az álmait élettel népesítette
be.
*
Ha valaha valakire érvényes volt Buffon
híres mondása: „Le style c'est
l'homme”, hát Krúdy Gyulára sokszorosan az. A tegnap
és a ma stílusából született az ő sokrétű írói nyelve, mely megőrzött valami,
történelmi regényeiben különösen harmonikusan ható ódon zamatot, de azért
szavainak minden idegében benne vibrál a lényegében soha nem változó élet.
Jelzőinek, a tipikus Krúdy-jelzőknek, melyek külön tanulmányt érdemelnének,
reflektorfényük van: embereket állítanak plasztikus világításba. Vannak olyan
jelzői és hasonlatai, melyek mint a tolvajlámpás éles
kis fényfoltjai hullanak az életre galvanizált
történelmi alakok lelkének legrejtettebb, homályos zugaiba. Jelzőiért az a
jelző illeti meg Krúdyt, amelyet egyszer Révész
Bélára mondott ő: „az irodalom gyöngyhalásza.” Szófestő képessége a legbővebb
forrásbál fakad. Számára egy-egy szókép a legkönnyedebb trouvaille.
Egyáltalán nem verejtékezik értük, mint ama önmagát marcangoló, vérével író
zseni, Gustave Flaubert,
aki Croisset-ban éjszakákat töltött álmatlanul,
láztól őrölt idegekkel, mert nem talált meg egy olyan hasonlatot, melyet
tökéletesnek ítélt volna.
Szindbád költőjének szeme olyan beidegezettségű
volt, hogy mindennapjainak legapróbb életjelenségeit is egyénisége prizmájának
abban a sugártörésében látta, mint képzeleti alakjait, vagy történelmi
regényeinek hőseit.
*
Posthumus regénye új történelmi regénytípus, mely ismét
mélységesen érezteti velünk, hogy halálával álomlátó zseni élete aludt ki és
nemzetközi értéket vesztett a különálló írói egyéniségekben nem gazdag magyar
irodalom.
Várkonyi Titusz
(Magyar Hírlap, 1933/142. /június 25./ 23. p.)