KRÚDY GYULA FRAKKJA

 

Vannak az embernek olyan elhatalmasodó emlékei, melyek állandó víziókként kísérnek bennünket, valósággal külön életre törnek s mint a szomorúság fekete baldachinjai árnyékolják magányos óráinkat. Ilyen leküzdhetetlenül életre kívánkozó emlék szuggesztiójának teszek most eleget ...

A nagy író, aki körül utolsó napjaiban lassan elhomályosult minden, még a villanyfény is, melynek, mint az ő esete is bizonyítja, néha megfizethetetlen áramdíja van, ünnepi feketében, frakkban feküdt a ravatalon. Keze örök mozdulatlansággal pihent a fekete szöveten s a finom, hosszú művész-ujjai, melyek olyan gyengéd ragaszkodással fonódtak a tollra, mint szerelmes legény keze a leány derekára, viaszsárgán világítottak a komor háttérből. Ezek az ujjak felejthetetlen szeretettel fogták meg a barát kezét és a borospoharat is, melyből egy egész csodálatos mikrokozmoszt hívtak életre, minta hajdani kristálynézők a sok felületre csiszolt prizmából.

Költői révületek engedelmes eszköze volt ez a kéz. Krúdy Gyula keze.

De engem mégsem ez a kéz bilincselt a ravatalhoz szédült merevséggel, sem a titkok titkát, a nagy rejtélyt megismerő kedves arc sejtelmes nyugalomba simult vonásai. Hanem a frakk ... A fekete frakk ... Nem tudott megválni a tekintetem a nagy író kisemmizett életének ettől a gyászpompás drapériájától és vaksi denevérként gubbasztó emlékeim közül felröppent az egyik és villámos cikk-cakkban keringett előttem ...

A magyar irodalom nagy magányosa, akkor már halálosan elfáradt szívvel ődöngött csendes és néptelen óbudai utcákon s Tabán néma sikátoraiban, ahonnan öles alakja, csendes szomorúsággal félrebillent feje messzire kimagaslott.

Egyik ilyen utolsó nosztalgikus sétáján együtt kerestük régi lépéseink nyomát. Szó nélkül baktattunk egymás mellett és élveztem az életnek azt az ajándékát, hogy vele lehettem. Egyszerre megállt, szembefordult velem és dörmögő, meleg hangján ezzel lepett meg:

– Zálogba akartam tenni a frakkomat ...

Elhallgatott, de néhány pillanatnyi csend után folytatta:

– Nem vették be a zálogba. A becsüs azt üzente a közszolgával, hogy nagyon nagyok a méretei ...

Széttárta a két hosszú karját, mint árva szélmalom a vitorláit, melyekbe nem akaszkodik bele az elpihent szél, aztán vállrándítva, halk keserűséggel a hangjában tette hozzá:

– Ilyen az én szerencsém. No de megmaradt a frakk. Ki tudja, mire lesz jó.

Mintha csendesen kuncogva nevetett is volna. Én meg nagyon megnehezedett szívvel, szótlanul lépdeltem vele tovább és úgy sejtettem, ez a frakk-eset Dosztojevszkijnek szolgálhatott volna témául. A nagy író foltnélküli művészete túlnőtt a filléres irodalom mocsárvilágának keretein, alakja és élete nem volt belenyomorítható a mai élet Prokrusztesz-ágyába. Néhány szavában burkoltan éreztette, sejttette is ezt, amikor egy más alkalommal, a betegágyából kikelve, a rengetegben eltévedt nagy gyerek riadtságával kérdezte tőlem:

– Mondd, mi érdekli ma az embereket?

Nem tudtam neki válaszolni és azt hiszem, nem is várt feleletet, hiszen ott reszketett szavaiban a kérdés-formában megbújó válasz: érdekli ma az embereket az ember, amikor mindenki menekül önmaga és a néma tépelődéseinek visszhangja elől. Megint a frakkja jutott eszembe, pedig akkor még nem tudtam, milyen vérző emlékké magasztosul előttem nemsokára ez a három szó: Krúdy Gyula frakkja.

Várkonyi Titusz

 

(Magyar Hírlap, 1933/280. /december 10./ 18. p.)