Akik nem tudnak feledni...

 

A kis óbudai házak zeg-zugai között május hajnali szellői füttyentgettek, mint vásott suhancok s az aranyágyából piros arccal feltápászkodó nap megmosolyogta őket, amikor az egyik öreg földszintes ház sarokablakát egyszerre csak pára fátyol homályosította el: a nagy író el költöző lelke, utolsó lélegzetvétele.

Két éve, május 12-én történt, hogy a végzet orvul véget vetett Szindbád álmainak és örökre kioltotta azt a csodálatos fényforrást, mely Krúdy Gyula víziókat látó szemeiben világított. A nagy magányos, a nagy bohém díszsírhelyet kapott, meg nekrológok szóvirágait, köztük két igaz megértőjének plasztikus jelzőit: „a legmagyarabb író” és a „soha meg nem ismétlődő, felejthetetlen íróművész és magyar”.

A tragikus májusi hajnal óta eliramlott két esztendő már nyomokat hagyott a nevét őrző kis fakereszten, de nem tudta elhomályosítani az emlékét azoknak a szívében, akik álomkergető nappalai és éjszakái során boldogan pihentek meg sugalló erejű nagy egyéniségének árnyékában. Néhány öregedő, deresedő cimborája olykor-olykor valósággal szellemidéző szeánszokat tart, ahol nem a megtáncoltatott asztallábak kopognak túlvilági üzeneteket, hanem valamely delejes kapcsolatban a szívek küldenek radiogramakat a végtelenbe. Ezek az elárvult öreg legények, javíthatatlan rajongók féltékenyen, kincsként őrzik Krúdy Gyula szavait, intim órák ajándékait, melyeket fétisekként tisztelnek. Néha zarándok-útra kelnek, felkeresik a Tabán sírját és hajdani kis, hegynek kanyargó utcák fűbenőtte helyén fürkészik Krúdy régen elkoppant lépéseinek a nyomait s idézik a nagy írónak azokat a jelzőit, melyekben a már letarolt kis viskóvárosnak lelke élt. Mint a Kába kövéhez a hithű muzulmán, úgy vándorolnak el időnkint ama kis óbudai ház elé, amelynek homályos kis szobájában a tintafoltos, kék csomagoló papirossal lefedett, rozoga asztalkán apró gyöngybetűkben rajzolta meg, álmodta új életre Krúdy a tegnapot, a legegyénibb írói mágiával.

A feledéssel, az utókor hálátlanságával szélmalomharcot folytató kis csapat nem akarja elmerülni engedni a szavak nagy varázsló művészének emlékét. Annyira szuggesztiója alatt állanak néhai nagy barátjuknak, hogy közülük nem egy sokszor szinte átlényegül, öntudatlanul, akaratlanul Krúdy Gyula mozdulatait, hangjának lágy és mély dörmögését, évődéseinek formáját másolják és így materializálják a láthatatlan vendégként közéjük telepedő drága barátot. Van az emlékek ez Ahasvérusai között egy, aki néha megszerzi magának azt a fájdalmas örömet is, hogy szembeül egy Krúdy-testvérrel, akinek a hangja, két dióbarna szeme majdnem teljesen egyazon hasonmása a „legmagyarabb író”-nak s így óvja a lelkébe gravírozott vonásokat attól, hogy elmosódjanak.

Krúdy, aki finnyásan került minden érzelmességet és megilletődött pillanataiban kedves gunyorossággal leplezte el igazi, mélyen szenzibilis lényét, talán rádörrenne a felejteni nem akaró és emlékéből kultuszt teremtő cimboráira, hogy: „ne bomoljatok”, de ha van túlvilági televízió, akkor május 12-én bizonyára áruló nedvességgel a szemében fog lenézni a „fiúk”-ra, akik némán körülállják a Kerepesi temetőben a fakeresztjét, még mindig csak a fakeresztjét, mely a magyar zseni életkeresztjének törpe és szomorú jelképe.

Várkonyi Titusz

 

(Magyar Hírlap, 1935/108. /május 12./ 14. p.)