Negyedik éve már, hogy elnémult Krúdy Gyula fáradt
gordonkaszóhoz hasonlatos, dörmögő, meleg hangja, negyedik éve, hogy egy
tavaszi óbudai hajnalon elfátyolosodott dióbarna szeme, mely egész külön
világot tükrözött vissza a nagy írónak, a szavak varázslójának álmodó
révületeiben.
Az élet álom — írta Krúdy utolsó novellás könyve címében,
amikor elfáradt szíve, egy maga képére stilizált kis mikrokozmosz központi
napja, már alkonyodóban volt. A halál is álmában rohanta meg ezt a nagy
magányost, aki körül élete utolsó évében kialudt minden fény, még a
villanykörte sárga világossága is, melynek áramdíjára nem futotta a
legmagyarabb író, a minden ízében ösztönös művész gyér garasaiból. Szindbád álomhajója, mely az élet lagunáiból kifutva, már az örök álom végtelenbe torkolló
nyílt vizein jár, már régen egybeolvadt azzal a horizonttal, melyen túl már
csak az emlékezés televíziója képes drága arcvonásokat a könyörtelen
megsemmisülésből visszamenteni.
Négy esztendő az idők mérhetetlenségében
másodperc sem és a pillanatra komédiás hipokrízissel felhorkanó részvét után
mégis kezdi már feledni a „tegnapok ködlovag”-ját a „hálás” jelzőt parvenű gőggel, paradoxul viselő utókor. A Krúdy Gyula
élete keresztjét jelképező kis fakereszt, melyet négy ősz könnyezett redvessé,
három tél hókupacai roskasztottak meg és három május
virágzott körül, még nem magasodott márványemlékké. Olyan alázatos, süppedő a
sírja a temető nagy demokráciájában, mint valamely régen elköltözött és
elfeledett kispolgáré, aki zajtalanul, észrevétlenül hagyta itt az
árnyékvilágot. Hivalkodó síremlékek között úgy bújik meg Krúdy Gyula hantja,
mint a fényes műúttal határos árokban a lábait véresre talpaló halálosan fáradt
vándorlegény.
A feledésnek azt
a lélektelen, fekete csendjét, mely Krúdy emlékét fojtogatja, most a
közelmúltban friss hangok törték meg. Debrecen városának kisgyűlése egyhangúlag azt határozta el, hogy a város közgyűlésének
javasolja: nevezzenek el uccát Krúdy Gyuláról. Nem a
kálvinista Rómában, hanem a nyírség városában pislákolt fel 58 évvel ezelőtt az
a kis lélekmécses, amely azután Krúdy zsenijévé lángolt fel. És mégis, a civisek derék és vigasztalóan kegyeletes polgársága körében
ébredt fel a gyengéd gondolat, hogy uccanévben
örökítsék meg az írott szavak mágusának emlékét. Adassék ezért hálás tisztelet
nemes Debrecen városának. Most, amikor nemcsak a halott, de az élő művészeket
is annyiszor a lelki sötétség kínai fala szigeteli el, ünnepi öröm a debreceni
határozat. Azt hisszük, hogy az írók
írója, drága Gyulánk, akit a szeretet szuperlatívuszával „Gyula
bácsi”-nak becéztek nála évek számában messzire elöljáró öregek is, félrebillent,
mintegy félálomban válla felé hajló fejjel rábiccent arra a javaslatunkra, melyet a nobilis debreceni
elhatározáshoz kapcsolunk: a legcsendesebb, legrégibb
uccáját tegyék meg Krúdy Gyula uccájává.
Kis álmodó uccát, ahol a
macskafejes köveken visszhangzik a lépés, ahova, ha kimenőt kap Krúdy az égben
restaurált zeg-zugos tabáni sikátorokból, a „kongó
pincehangok”, a „céltalan
ácsorgások és még céltalanabb
üldögélések hazájából” a szuggesztív Krúdy-jelzőkben megörökült
vityillók közül, hát továbbálmodhassa torzónak maradt álmait az életről,
melynek olyan őszi bánattal szenvedő szerelmese volt.
Várkonyi Titusz
(Magyar
Hírlap, 1936/233. /október 11./ 15. p.)