KRÚDY
GYULA SÍRJÁNÁL
Írta: VÁRKONYI TITUSZ
A napokban öt éve volt annak, hogy Krúdy Gyula, a
„tegnapok ködlovagja”, a legmagyarabb íróművész, aki az életet sugalló erejű
szóképekkel tudta álomszerűvé stilizálni, visszatért az ősködbe, melyben valamennyien
fogantatunk. A vele szemben sokszor könyörtelenül süket sors
meghallgatta a félelemtől borzongó utolsó kívánságát, hogy csak alkonyattal ne
haljon meg, hanem „a fekete hírnök” kopogtasson be porosan a virrasztástól,
csüggedten a következő nap reménytelenségétől, átkozott hajnalon, de
alkonyattal kíméljen, mint egy fiatal „őzsutát”. A „fekete hírnök” valóban egy
májusi hajnalon kopogtatott be az óbudai Templom utca 15. számú ház földszintes
ablakán, melyet azután pillanatok múlva elhomályosított a nagy író elszálló
lelke.
A nyíri csöndnek, a békeévek elmerült Pestjének, a „kongó
pincehangok hazájának”, Tabánnak költőjét kis fakeresztes temetői otthonában
minden május 12-én felkeresi néhány intim barátja, elárvult kis család, mely
nem tud és nem akar feledni. Megállnak némán, levett
kalappal a sír előtt és addig nézik a végtelennel társalgó lélekkel a fakereszt
tenyérnyi márványtábláját s rajta a felírást: „Krúdy Gyula
író, élt 54 évet”, míg a szemeik el nem homályosulnak. Nincs beszéd,
mely a sírkert simogató, bársonykezű csendjét felborzolná, csak a tekintetek váltanak néma szavakat s idézik a felejthetetlen barát
vonásait, gordonkahangját s együtt álmodják a költővel az életnek a valóságnál vigasztalóbb
folytatását.
Így volt ez az idei ötödik évfordulón is. S amint körbe
rebbenve, hangtalan tisztelgéssel álltunk a sír előtt, melyben a legmagyarabb
álmok álmodójának egész külön világa van elhantolva, Poldi
bácsira, az egykori tabáni „mély pince” öreg kocsmárosára tévedt a tekintetem.
Az ősz hajú, piros arcú jó öreg kocsmáros friss fájdalommal ontotta a könnyeit,
mintha most sírna fel a nyitott sírnál a cigányok „szárazfájá”-nak reszkető
húrjain a: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű
levele” s nem ötödször vizitelnénk már meg nagy barátunkat, az örökre elpihent
álomhajóst, Szindbádot.
Poldi bácsi a már földdel egyenlővé tett Tabánban, a kanyargó
kis Görög-utca sarkán festői viskóban mérte a sillert, a kadarkát s az ódon és
hűs csapszékben, az egyik félhomályos zugban gyakran trónolt közöttünk drága
Gyulánk, miközben mint modern kristálynézők a pohár
fenekének képzeleti filmjátékán andalodtunk el. Krúdy ellenállhatatlanul nagy
egyénisége írók, újságírók és mindenfajta bohémek borozó
helyévé avatta Poldi bácsi „Mély pincé”-jét, melyben
a legmélyebb bánat is megenyhült a serény koccintgatások
után. Poldit pertu barátságával tüntette ki Gyulánk s
az öreg boldog, büszke és hálás volt. Albumot is nyitott, melybe Krúdy írta be
az első emléksorokat.
Mindez a foszladozó emlék felelevenült előttem, amint Poldi bácsit hangtalanra tompított zokogásban láttam s amikor egy utolsó hosszú pillantással búcsút
vettünk attól a hanttól, mely bennünket életünk fogytáig ideköt, halkan
megkérdeztem az öreg tabáni korcsmárostól:
– Ennyire erőt vett rajtad a baráti fájdalom, Poldikám?
Poldi bácsi polgári nevén – Kraus
Lipót – zsebkendőjével dömöckölte a szemét és sírástól elcsukló hangon adta meg
a választ:
– Elpanaszoltam a könnyeimmel Gyula bácsinak, hogy én,
akivel a nagyapja 48-as honvéd volt, nem vagyok magyar...
Nem tudtam neki erre mit mondani, csak melegen
megszorítottam a kezét s azt a kézfogást itt most képzeletben megismétlem.
(Magyar Hírlap, 1938/109. /május 15./ 16. p.)