KRÚDY GYULA SÍRJÁNÁL

Írta: VÁRKONYI TITUSZ

 

A napokban öt éve volt annak, hogy Krúdy Gyula, a „tegnapok ködlovagja”, a legmagyarabb íróművész, aki az életet sugalló erejű szóképekkel tudta álomszerűvé stilizálni, visszatért az ősködbe, melyben valamennyien fogantatunk. A vele szemben sokszor könyörtelenül süket sors meghallgatta a félelemtől borzongó utolsó kívánságát, hogy csak alkonyattal ne haljon meg, hanem „a fekete hírnök” kopogtasson be porosan a virrasztástól, csüggedten a következő nap reménytelenségétől, átkozott hajnalon, de alkonyattal kíméljen, mint egy fiatal „őzsutát”. A „fekete hírnök” valóban egy májusi hajnalon kopogtatott be az óbudai Templom utca 15. számú ház földszintes ablakán, melyet azután pillanatok múlva elhomályosított a nagy író elszálló lelke.

A nyíri csöndnek, a békeévek elmerült Pestjének, a „kongó pincehangok hazájának”, Tabánnak költőjét kis fakeresztes temetői otthonában minden május 12-én felkeresi néhány intim barátja, elárvult kis család, mely nem tud és nem akar feledni. Megállnak némán, levett kalappal a sír előtt és addig nézik a végtelennel társalgó lélekkel a fakereszt tenyérnyi márványtábláját s rajta a felírást: „Krúdy Gyula író, élt 54 évet”, míg a szemeik el nem homályosulnak. Nincs beszéd, mely a sírkert simogató, bársonykezű csendjét felborzolná, csak a tekintetek váltanak néma szavakat s idézik a felejthetetlen barát vonásait, gordonkahangját s együtt álmodják a költővel az életnek a valóságnál vigasztalóbb folytatását.

Így volt ez az idei ötödik évfordulón is. S amint körbe rebbenve, hangtalan tisztelgéssel álltunk a sír előtt, melyben a legmagyarabb álmok álmodójának egész külön világa van elhantolva, Poldi bácsira, az egykori tabáni „mély pince” öreg kocsmárosára tévedt a tekintetem. Az ősz hajú, piros arcú jó öreg kocsmáros friss fájdalommal ontotta a könnyeit, mintha most sírna fel a nyitott sírnál a cigányok „szárazfájá”-nak reszkető húrjain a: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” s nem ötödször vizitelnénk már meg nagy barátunkat, az örökre elpihent álomhajóst, Szindbádot.

Poldi bácsi a már földdel egyenlővé tett Tabánban, a kanyargó kis Görög-utca sarkán festői viskóban mérte a sillert, a kadarkát s az ódon és hűs csapszékben, az egyik félhomályos zugban gyakran trónolt közöttünk drága Gyulánk, miközben mint modern kristálynézők a pohár fenekének képzeleti filmjátékán andalodtunk el. Krúdy ellenállhatatlanul nagy egyénisége írók, újságírók és mindenfajta bohémek borozó helyévé avatta Poldi bácsi „Mély pincé”-jét, melyben a legmélyebb bánat is megenyhült a serény koccintgatások után. Poldit pertu barátságával tüntette ki Gyulánk s az öreg boldog, büszke és hálás volt. Albumot is nyitott, melybe Krúdy írta be az első emléksorokat.

Mindez a foszladozó emlék felelevenült előttem, amint Poldi bácsit hangtalanra tompított zokogásban láttam s amikor egy utolsó hosszú pillantással búcsút vettünk attól a hanttól, mely bennünket életünk fogytáig ideköt, halkan megkérdeztem az öreg tabáni korcsmárostól:

– Ennyire erőt vett rajtad a baráti fájdalom, Poldikám?

Poldi bácsi polgári nevén – Kraus Lipót – zsebkendőjével dömöckölte a szemét és sírástól elcsukló hangon adta meg a választ:

– Elpanaszoltam a könnyeimmel Gyula bácsinak, hogy én, akivel a nagyapja 48-as honvéd volt, nem vagyok magyar...

Nem tudtam neki erre mit mondani, csak melegen megszorítottam a kezét s azt a kézfogást itt most képzeletben megismétlem.

 

(Magyar Hírlap, 1938/109. /május 15./ 16. p.)