Krúdy
Gyula halálának hatodik évfordulóján
Az óbudai sikátorokban vásott sihederekként hancúrozva,
éles füttyentgetéssel hajszolták a májusi szellők az adakozó jókedvvel ébredő
nap első lehullajtott aranyait, amikor az egyik kis földszintes házban örökre elnémult
Krúdy Gyula fáradt gordonkaszóhoz
hasonlatos, dörmögően meleg hangja.
Hat éve május 12-én hajnalban aludt ki az a csodálatos
fényforrás, mely Krúdy Gyula víziókat látó szemeiben világított. „Az élet álom”
– írta Krúdy utolsó novelláskönyve címében. Elfáradt szíve, egy maga képére
stilizált kis mikrokozmosz központi napja ekkor már kihűlőben volt. A halál is
álmában rohanta meg, mert félt életében megbirkózni az élet nagy szerelmesével.
Szindbád álomhajója az élet szűk kikötőiből kimenekülve azóta
már az örökálom végtelenbe torkolló vizein jár és már egybeolvadt azzal a
horizonttal, melyen túl csak az emlékezés televíziója képes csak drága
arcvonásokat a megsemmisülésből visszamenteni.
Hat esztendő az idők mérhetetlenségében másodperc sem és
a pillanatra színészkedő részvéttel felhorkanó gyász után mégis kezdi már
feledni a „tegnapok ködlovagját” a „hálás” jelzőt parvenü gőggel viselő utókor.
A Krúdy Gyula életkeresztjét jelképező kis fakeresztet – mert nekrológok üres szóvirágain
és díszsírhelyen kívül egy kisemmizett élet után csak az
jutott ki neki – már hat ősz könnyezte nedvessé, hat tél hókupacai roskasztották;
de mégsem magasodott márványemlékké. Alázatosan korhad a temető nagy
demokráciájában, akár csak valamely névtelen kis polgár sírkeresztje, aki
réges-régen költözött el ebből az árnyékvilágból.
Május 12-én azonban mégis megtörik a magánosság „a
1egmagyarabb író” pihenőhelye körül, néhány deresedő cimborája, álomkergető
éjszakáinak osztályosai, akik boldogan pihentek meg sugalló erejű nagy egyéniségének
vonzókörében, elzarándokolnak a sírja elé, néhány percig lelki rádiógrammokat
küldenek a végtelenbe és nézik, addig nézik azt a kis fakereszttel megjelölt
földhányást, amíg Krúdy Gyulának lelkükbe gravírozott vonásai élő portrévá nem
materializálódnak.
Aztán idézgetik nagy barátjuk szavait, intim órák,
kincsként őrzött szóajándékait és várják, hogy a felejthetetlen íróművész
láthatatlan vendégként közéjük telepedjék. És hiszik is és érzik is, hogy
lelkük Krúdy Gyula lelkével korrespondel és várják,
hogy „az írók írója”, akit a szeretet kicsorduló szuperlatívuszával „Gyula
bácsi”-nak becéztek még a korban sok évvel előtte járók is, mintegy félálomban válla
fölé hajló, félrebillent fejjel rábiccent az elhatározásukra, hogy most pedig felkeresik „a kongó pincehangok, a céltalan
ácsorgások és még céltalanabb üldögélések hazáját: Tabánt.”
Mint a Kába kövéhez a hithű muzulmán, úgy vándorolnak el Krúdy
sírjától Tabán sírjához. Mert a kis viskóváros utánahalt „Gyula bácsi”-nak. A
szeszélyes zegzugokban kanyargó utcák, az apró szeplősfalú házak, amelyek közt
Gulliverként bandukolt Krúdy az oleanderes udvarok és ódon kis kocsmák felé,
igazi életüket csak akkor élték, amikor a szavak nagy varázslója írói mágiában
fogant jelzőkkel ajándékozta meg őket.
Krúdy emlékének Ahasvérusai a nagy
író jelzőiben megörökölt viskók nyomait fájdalmas örömmel keresgélik
s megpróbálják továbbálmodni a költő torzónak maradt álmait az életről,
amelynek Krúdy Gyula őszi bánattal szenvedő szerelmese volt.
Ama végzetes májusi hajnal óta minden május
tizenkettedike a kegyelet halotti tora a Krúdy-rajongók számára. S Krúdy Gyula
onnan felülről kedves gunyorossággal, mellyel megilletődött pillanataiban mély
érzelmességét leleplezte, bizonyára így dörmög: „Ne bomoljatok fiúk!”
Az a kis fakereszt pedig a
Kerepesi-úti temetőben egy napra jelképesen márvány-obeliszkké magasodik
azoknak a szeretetéből, akik nem tudják és nem akarják Krúdy Gyulát soha
elfelejteni.
Várkonyi Titusz
(Magyar Nemzet, 1939/108. /május 12./ 10. p.)