Krúdy Gyula halálának évfordulója

 

Színtelen hétköznapok után az idén piros pünkösd vasárnapján idézheti a kegyelet a legmagyarabb íróművész, Krúdy Gyula emlékét. Hét éve már, hogy Szindbád, az álomhajós, akinek alakját most Márai Sándor regénye írói mágiával életre kelti, visszatért az ősködbe, melyben valamennyien fogantatunk. A vele szemben sokszor könyörtelenül süket sors meghallgatta félelemtől borzongó utolsó kíván­ságát, hogy csak alkonyattal ne hal­on meg, hanem a „fekete hírnök” kopogtasson be porosan a virrasztás­tól, csüggedten a következő nap re­ménytelenségétől, átkozott hajnalon, de „alkonyattal kímélje, mint egy fiatal őzsutát”. A „fekete hírnök” valóban májusi hajnalon kopogtatott be az óbudai Templom-utca 15. számú ház földszintes ablakán s pillanatok mulva megállt a nagy író elfáradt szíve.

A nyíri csöndnek, porba alélt kis­városoknak, a békeévek elmerült Pestjének, a kamasz fővárosunk és „a kongó pincehangok hazájá”-jak, Tabánnak költője, aki az életet su­galló erejű szóképekkel tudta álom­szerűvé stilizálni, a Kerepesi temető­ben álmodja az életnek szebb foly­tatását. A hét év, mely halála óta eltelt, nem halványította el a voná­sait azoknak a szívében, akik vala­mikor lelki közelségbe jutottak hozzá és egy-egy vele töltött óra ajándékát féltő gonddal, melengető emlékként őrzik. Május 12-én ott áll ez a kis elárvult család a sírkert símogató, bársonykezű csöndjében Krúdy sírja elölt s némán, levett kalappal addig nézik végtelennel társalgó lélekkel a fakereszt tenyérnyi márványtábláját, rajta a szűkszavú felírást „Krúdy Gyula író, élt 54 évet”, míg a szemeik el nem homályosodnak.

Ha a Krúdy-rajongók kis csapata, néhány deresedő cimbora, meg szo­morkásan jókedvű éjszakák kedves lézengő bohémjei nem is akarják el­merülni hagyni a nagy író emlékét, a kegyeletnek talán mégsem sza­badna egy kis baráti körre korláto­zódnia. Krúdy Gyula minden rebbenő gondolatában, minden hangsúlyában, archaikus zamatú nyelvében, mellyel varázsvesszős művészettel tudta meg­eleveníteni a jelent és idézni a múl­tat, a háborúelőtti utolsó évtizedet, mikor még halhatatlan lumpokat dédelgetett életre a főváros kicsor­duló életöröme, annyira minden ízé­ben magyar és egyedülálló nagy író, hogy megérdemelné emlékének minél szélesebb körű visszhangját.

Szellemidéző baráti találkozókon Krúdy Gyula rajongói nem egyszer vitatták már meg és beszélik meg még most is, egyre fogyatkozó szám­ban, hogyan lehetne megörökíteni Krúdy emlékét abban a budai város­részben, ahol annyi oleanderes kis udvaron üldögélt árnyas fák alatt, kecskelábas asztaluknál és homályos bormérésekben, félig álomban és éberen figyelve kis emberek ügyes-­bajos dolgaikról szóló beszélgetéseit. Gondoltak arra, hogy a nagy író halálával egyidőben elhúnyt viskó­városban emelnek emléket, vala­melyik megmaradt utolsó tabáni ház falán kőbe vésve azokat a jelzőket, melyekben Krúdy halhatatlanná tette a kérlelhetetlenül és egy reménybeli fürdőváros érdekben idő előtt leta­rolt városrészt. A Margitsziget, a „Nyúlak szigete” is felmerült a ke­gyeletes tervezgetésekben, a „kas­tély”-t emlegetik, a szigeti romoknál, ahol évekig lakott Krúdy, a Margit-­szigeti Séták című lap szerkesztője és hódolt lovagi kedvességgel szeretett szigetének, melyet a nagy magános író keserűségére már akkor ostromol­tak az egyre hangosodó élet hul­lámai.

De ha a nincstelen bohémek és egyéb szívbéli szándékokban gazdag tervezgetők kegyeletüket nem is tud­ják realizálni, Krúdynak a Kerepesi temetőben horpadozó sírjáról már mégis el kellene tünnie a fakereszt­nek, ha már az élet keresztjét hor­doznia kellett is egészen ama tragikus májusi hajnalig,

Várkonyi Titusz

 

(Magyar Nemzet, 1940/104. /május 12./ 6. p.)