EMLÉKEZÉS KRÚDY GYULÁRA

Az ötvenéves Krúdy kislányával, Zsuzsival

A varázslatos egyéniségű nagy magyar íróművész, Krúdy Gyula, aki álomszerűvé tudta stilizálni a reálisan látott életet, prózaíró létére is költő volt a legjavából. Lélekző hasonlatai, dúsan patakzó és világító szóképei, a Krúdy-stílusnak ezek a sugallóan eredeti hangulatfestései tanúskodnak erről.

Ez a kivételesen nagy és alkotásaiban teljesen új utakat nyitó író, ötvenötödik életéve küszöbén, 1933. május 12-én halt meg, s ezekben a napokban, október 21-én lenne hetvenöt éves. Méltán emlékezünk meg róla, elevenítjük fel műveit ez alkalomból.

Még csak gimnazista volt Nyíregyházán – szülővárosában – amikor a debreceni »Ellenőr«-ben már megjelenik néhány novellája. A tizenhat éves diákot szerződteti Gáspár Imre, a lap szerkesztője, aki kezdő írásaiban is meglátja az ígéretes tehetség jeleit. A fiatal Krúdy olthatatlan vágyakozásának az irodalom után, már a szülői akarat sem tudja útját állni. Egy év múlva Nagyváradra megy a »Szabadság« című laphoz s ott kezdődik hű barátsága Ady Endrével. Tizennyolc éves korában jelenik meg első könyve, a Szöktetés a kaszárnyából. De ez a könyv, mint dús termékenységgel ontott ifjúkori novellái is, még csak érlelik bontakozó nagy egyéniségét. Geyzir-bőséggel áradnak témái ez időben. Első regényében, a Podolini kísértetben, a Jósika-hatások ellenére megmutatkozik már a gazdag találékonyság és életteremtő elbeszélő készség. 1913-ban, a Vörös postakocsin érkezik el az országos hír révébe. Aztán a kiadók által alaposan kihasznált postakocsi nyomában jöttek az Ezeregyéjszaka álomhajósának álarcában szereplő költő: Szindbád utazásai. A stílus mesterművei ezek az írások, őszi férfibánattal tett vallomások életről, szerelemről – s mindez csodálatos művészi révületben.

Alig volt túl élete delelőjén, amikor már betegség acsarkodott körülötte, s az irodalíra ponyva rohamozta a vérbeli írók egyre gyérülő kereseti lehetőségeit. Vénasszonyok nyarának egy símogatóan meleg napján, régen elkoppant lépések nyomait kerestük együtt, egy félig járda alá süppedt házacska közelében, a Vízivárosban, – ama budai városrészben, mely borisszákat riogató nevét jó és zamatos boraival feledtette... Krúdy, akihez a sors kegyes ajándékaként másfél évtizedes meghitt barátság fűzött, rövid megállót tartva, mélyen zengő szordinós hangon kérdezte: »Mondd, mi érdekli ma az embereket?« Hallgattam, mert a kérdésben éreztem a benne borzongóan rejtőző választ. Krúdy kedves, ironikus mosolyával nézett rám, s megértve és jól tudva a kérdésére elmaradó választ, úgy csendesen, bajusz alatt dörmögte: »Nem szeretnék öreg író lenni ...«

Félt attól a keserű sorstól, amiből ebben az időben már sok ízelítőt kapott. És a sors, mely a kisemmizett életű nagy írónak annyival adósa maradt, teljesítette utolsó, megrázó kérését. Azt, hogy »csak alkonyattal ne haljon meg, hanem a fekete hírnök kopogtasson be hozzá porosan a virrasztástól, csüggedten a következő nap reménytelenségétől, átkozott hajnalon – de alkonyattal kímélje őt, mint egy fiatal őzsutát...«

Egy irgalmatlan májusi hajnalon, az óbudai Templom-utca 15. számú ház földszintes szobájában aludt ki szemében az élet fényforrása. Kék tintafoltos csomagoló-papirossal borított asztalon, szemben halottas ágyával, egy levél hevert, utolsó levele. Gyertyafénynél írta, mert a villany a kifizetetlen áramdíj miatt kialudt körülötte – mint annyi világosság élete utolsó szakaszában, amikor napi gondokban, méltatlan küzdelmekben vergődve a másnap problémái hajszolták ...

Úttörő géniuszú, teljesen egyedülálló, minden ízében eredeti író volt Krúdy. De nem zárkózott a l’art pour l’art elefántcsonttornyába, mert szerelmese, mély együttérzője volt az életnek. A klasszikus latin költő szavainak igazát vallva »nem állott távol tőle semmi, ami emberi«. Mély emberi szolidaritása nemes veretet ad írásainak, melyek arról tanúskodnak, hogy ismerte az el nem múló, örök életű szavak titkát.

VÁRKONYI TITUSZ

(Nők Lapja, 1953/43. /október 22./ 2. p.)