KRÚDY GYULA FAKERESZTJE

Két és fél évvel ezelőtt, egy májusi hajnalon a kis óbudai házak zeg-zugai között nyargaló szellők füttyentgettek, mint vásott suhancok, és az arany-ágyából feltápászkodó nap megmosolyogta őket, amikor az egyik öreg földszintes ház sarokablakát egyszerre csak párafátyol homályosította el: Krúdy Gyulának, a felejthetetlen író-művésznek elköltöző lelke. Ágyában érte utól a halál az utolsó romantikus írót, aki örök kapcsolatot tartott az élettel, akinek minden írása az álom, a tegnapok ködébe stilizált valóság s archaikus zamatú nyelve varázslatosan tudja idézni a múltat.

A kamasz fővárosnak, a 90-es évek Budapestjének álmodó historikusából, a testi valóságában is rendkívüli emberről, aki életének és művészetének külön stílust teremtett, a hivatalos írói fórumok halálában éppen úgy elfeledkeztek, mint életében. A kerepesi temetőben egyszerű kis fakereszt alatt álmodja az életnek a valóságnál vigasztalóbb folytatását.

Amikor Krúdynak halálosan elfáradt szíve megállt, már csak gyertyafény világított az óbudai Templom-utca 15. számú földszintes házban lévő szobájában, mert a villanyt kikapcsolták. A kopott kék csomagolópapírossal befedett asztalán ott hevert utolsó írása, melynek apró gyöngybetűit néhány órával elmúlása előtt rótta papirosra kék anthracén-tentával.

A kérészéletű részvét felhorkant, de három nap múlva már napirendre tért Krúdy Gyula halála felett. Mert a filléres gondok közt felőrlődő nagy író, a „nagy magányos” soha nem tudott eltévelyedni kitaposott irodalmi utakra, melyek végén hivatalos elismerés és dísz várja az üzleteskedő és ügyeskedő tollforgatókat.

*

Fekete frakkban, fekete pompában került ravatalra Krúdy, pedig élete utolsó telét könnyű szürkekockás átmeneti felöltőben borzongta végig.

Krúdy Gyula frakkja olyan elhatalmasodó emlékem, mely vízióként kísért, s magányos óráimat mint a szomorúság fekete baldachinja árnyékolja... Tabán néptelen, girbe-görbe utcáin ődöngtünk. A liliputi házak közül messze kimagaslott Krúdy öles alakja és csendes szomorúsággal félrelibbent feje. A szíve már halálosan fáradt volt s a kis viskóvárosban nosztalgikusan kerestük a régi lépéseink nyomát. Némán baktattunk egymás mellett, de egyszerre csak megállt s melegen dörmögő hangján ezzel a kijelentéssel lepett meg :

— Zálogba akartam tétetni a frakkom... tűnődve elhallgatott, aztán így folytatta:

— De nem vették be a zálogba, a közszolga azzal jött vissza, hogy a becsüs nagyon nagynak találta a méreteit...

Széttárta két hosszú karját, mint árva szélmalomvitorlákat, melyekbe már nem akaszkodik bele az elpihent szél. Valami kis fojtott keserűséggel nevetett :

— Pechem van. No, de nem veszett el a frakk. Talán egyszer még felvehetem.

Sétánk végén még egy kérdéssel talált szíven:

— Mondd, pajtás, mi érdekli ma az embereket?

Hallgattam. De azt hiszem, kérdésére nem is várt választ, hiszen a szavaiban már ott lappangott a megbújó felelet: mi érdekli ma az embereket, amikor mindenki menekül önmaga elől...

*

Alig puposodott egy kis földkupac Krúdy Gyula sírján, máris kikezdte emlékét a feledés. De van néhány öreg legény, javíthatatlan rajongók, elárvult barátok, akik féltékenyen, kincsként őrzik Krúdy szavait, bensőséges órák fétisként óvott ajándékait. Néhány deresedő cimborája olykor-olykor valóságos szellemidéző seánszot tart, ahol nem a megtáncoltatott asztallábak kopognak túlvilági üzeneteket, hanem valamely delejes kapcsolatban a szívek küldenek radiogrammokat a végtelenbe. Néha zarándokútra kelnek, felkeresik Tabán sírját és a hegynek kanyargó utcácskák fű-benőtte helyén idézgetik a visszavonhatatlanul eliramodott napokat. Időnként néhány percnyi eltűnődésre elvándorolnak az elé a kis óbudai ház elé, ahol a „Gyula bácsi”-nak becézett nagy barátjuk a legegyénibb írói mágiával új életre álmodta a tegnapot és ahol örökre lehunyta a szemét.

Ezek a Krúdy-rajongók, akik nem tudnak feledni, bármily szélmalomharc is küzdeni a mai „utókor” hálátlansága ellen, nem akarják elmerülni engedni a szavak varázsló művészének emlékét. Az emlékek ez Ahasvérusai között van egy, aki időnként felkeresi Krúdy Gyula öccsét, Krúdy Pétert, mert Péter hangja, két melegfényű dióbarna szeme, szája, arcának karaktere majdnem tökéletes hasonmása a nagy írónak. Ezekkel a látogatásokkal óvja a lelkébe mélyült drága vonásokat attól, hogy elmosódjanak.

*

Halálának évfordulóján az öreg cimborák: éjszakázástól sápadt és gyűrtarcú hírlapírók, egy-két író s Poldi bácsi, a Tabánból emigrált korcsmáros, felkeresik a sírkertben azt a kis fakeresztet, amelyen tenyérnyi márványtáblán mindössze ennyi áll:

Némán, levett kalappal körülállják a sírt, s nézik, nézik mindaddig, míg a szemükre ereszkedő fátyolon keresztül jótékony homályba borul az a hant, amely őket ideköti. Nincs beszéd, csak csendes állingálás s néhány szál virág hullik le gyengéden a sírra.

Az idei második síri találkozón két ismeretlen fiatalember is odaóvakodott a sír közelébe s álltak ők is percekig, levett kalappal. Szerényen félrehúzódva osztoztak a kegyeletben. Távozóban megilletődve bemutatkoztunk nekik. Egyetemi hallgatók voltak. Vigasztaló bizonyságai annak, hogy Krúdy-olvasók még a mai generációban is akadnak. Egyikük elmondta, hogy tanulmányt készül írni Krúdy Gyuláról. Nem doktori disszertációt, mert egyik társuk Krúdyról akart doktori értekezést beadni, de azt a választ kapta: Krúdy nem az az író, aki ilyen témául szolgálhat.

Ám azok, akik nem tudnak feledni, még sem akarnak beletörődni abba, hogy egy magyar zseni sírján kis fakereszt korhadjon és Krúdy emléke belesüppedjen az évek avarába. Tervezik, hogy a fővárostól egy elhasznált (pardon a gondolatért, majdnem azt írtuk: halott uraságoktól levetett) temetőből kivont sírkövet kérnek, átcsiszoltatják és az elfeledett hajdani halott neve helyébe Krúdy Gyula nevét vésetik. Hátha bőkezű lesz a főváros illetékes ügyosztálya, a közegészségügyi ügyosztály, s a díszsírhelyet megtoldják egy megfakult márvány darabbal.

De más gondolattal is foglalkoznak a fantaszta Krúdy-rajongók: nem érik be azzal, hogy egy kis óbudai vendéglős márványtáblát helyeztetett ama asztal fölé a falra, ahol Krúdy néha-néha elbeszélgetett a barátaival, hanem emléket is állítanak Krúdynak a Tabánban. Arra az omlatag kőoszlopra, melyet tévesen pellengérnek vélnek egyesek, pedig csak hirdetőoszlop volt, márványtáblát szeretnének elhelyezni és rávésetni 15—20 Krúdy-jelzőt, melyekben Tabán lelkét örökítette meg „a legmagyarabb író”.

Várkonyi Titusz.

(Pesti Futár, 1935/24. /december 15./ 29-32. p.)