KRUDY GYULA FRAKKJA

ÍRTA: VÁRKONYI TITUSZ

Hét éve, május 12-én történt, hogy a végzet orvul véget vetett Szindbád álmainak és örökre kioltotta azt a csodálatos fényforrást, mely Krudy Gyula víziókat látó szemeiben világított. A nagy magányos, a fejedelmi bohém díszsírhelyet kapott, meg nekrológok szóvirágait s köztük két igaz megértőjének Kosztolányi Dezsőnek és Márai Sándornak plasztikus jelzőit: „a legmagyarabb író” és a „soha meg nem ismétlődő, felejthetetlen íróművész és magyar”.

A tragikus májusi hajnal óta eliramlott hét esztendő már erős nyomokat hagyott a nevét őrző kis fakereszten, de nem tudta elhomályosítani emlékét azoknak szívében, akik álomkergető nappalai és virrasztó éjszakái során boldogan pihentek meg sugalló erejű nagy egyéniségének árnyékában. Elárvult öreg legények, javíthatatlan rajongók, féltékeny kincsként őrzik Krudy Gyula szavait, intim órák ajándékait, melyeket fétisekként tisztelnek. Néha zarándokútra kelnek, felkeresik a Tabán sírját és hajdani hegynek kanyargó kis uccák fűbenőtte helyén fürkészik Krudy régen elkoppant lépéseinek a nyomait.

A feledéssel, az utókor hálátlanságával szélmalomharcot folytató kis csapat nem akarja elmerülni engedni a szavak nagy varázsló művészének emlékét. Annyira szuggesztiója alatt állanak néhai nagy barátjuknak, hogy közülük nem egy sokszor szinte átlényegül, öntudatlanul, akaratlanul Krudy Gyula mozdulatait, hangjának lágy és mély dörmögését, évődéseinek formáját másolják s így materializálják a láthatatlan vendégként közéjük telepedő drága barátot. Van az emlékek ez Ahasvérusai között egy, aki néha megszerzi magának azt a fájdalmas örömet is, hogy szembe ül egy Krudy-testvérrel, akinek hangja, két dióbarna szeme majdnem teljesen hasonmása a „legmagyarabb író”-nak s így óvja a lelkébe gravírozott vonásokat attól, hogy el mosódjanak.

Egy leküzdhetetlenül életre kívánkozó Krudy-emlék szuggesztiójának teszek most eleget én is.

A nagy író, aki körül utolsó napjaiban lassan elhomályosult minden, még villanyfény is, melynek, mint az ő esete is bizonyítja, néha megfizethetetlen az áramdíja, ünnepi feketében, frakkban feküdt a ravatalon. Keze örök mozdulatlansággal pihent a fekete szöveten s a finom hosszú művészujjai, melyek olyan gyengéd ragaszkodással fonódtak a tollra, mint szerelmes legény keze a leány derekára, viaszsárgán világítottak a komor háttérből. Ezek az ujjak felejthetetlen szeretettel fogták meg a barát kezét és a boros poharat is, melyből egy egész csodálatos mikrokozmoszt hívtak életre, mint a hajdani kristálynéző a sok felületre csiszolt prizmából.

Költői révületek engedelmes eszköze volt ez a kéz, Krudy Gyula keze.

De engem még sem ez a kéz bilincselt a ravatalhoz, sem a titkok titkát, a nagy rejtélyt megismert kedves arc sejtelmes nyugalomba simult vonásai, hanem a frakk ... a fekete frakk... Nem tudott megválni tekintetem a nagy író összeomlott életének ettől a gyászpompás drapériájától s vaksi denevérként gubbasztó emlékeim közöl felröppent az egyik és villámos cik-cakban keringett előttem.

A magyar irodalom nagy magányosa akkor már halálosan elfáradt szívvel ődöngött csendes és néptelen óbudai uccákon s a Tabán néma sikátoraiban, ahonnan öles alakja, csendes szomorúsággal félrebillent feje messzire kimagaslott.

Egyik ilyen utolsó nosztalgikus sétáján szó nélkül baktatunk egymás mellett és élveztem az életnek azt az ajándékát, hogy vele lehettem. Egyszerre megállt, szembefordult velem és dörmögő, meleg hangján ezzel lepett meg:

– Zálogba akartam tenni a frakkomat...

Elhallgatott s csak néhány pillanatnyi csend után folytatta:

– Nem vették be a zálogba. A becsüs azt üzente a közszolgával, hogy nagyon nagyok a méretei...

Széttárta karjait, mint árva szélmalom a vitorláit, melyekbe nem akaszkodik bele az elpihent szél, aztán vállrándítva, halk keserűséggel a hangjában tette hozzá:

– Ilyen az én szerencsém. No, de megmaradt a frakk, ki tudja, mire lesz jó...

Mintha csendesen kuncogva nevetett volna is. Én meg nagyon megnehezedett szívvel szótlan lépdeltem vele tovább és úgy sejtettem, ez a frakk-eset Dosztojevszkijnek szolgálhatott volna témául. A nagy író foltnélküli művészete túlnőtt az olcsó irodalom keretein és élete sem volt belenyomorítható az ellélektelenedett idők Prokrusztes-ágyába.

A kegyetlen májusi hajnal óta Krudy „a tegnapok ködlovagja” lett s a kerepesi temetőben egy kis fakereszt alatt álmodja tovább torzónak maradt álmait az életről, melynek olyan őszi bánattal szenvedő szerelmese volt.

(Ünnep, 1940/10. /október/ 27. p.)