KRÚDY

Hat év óta, május 12-én furcsán válogatott társaság gyülekezik a Kerepesi-temető egyik horpadt sírja körül. A kis társaság tagjai megkönnyezik a fakereszt alant nyugvó tulajdonosát, miközben szorongó érzésekkel gondolnak bizonyos Rezeda Kázmér úrra, Szinbádra, a vén hajósra, az eltűnt Tabán éjszakázó vándoraira és a podolini furmányosokra. Egy-két szál virágot helyeznek a nehéz halom fölé s lopva körülnéznek, egymást figyelve: Megvannak-e még? Ki ment el? Kik jöttek?... Halkan beszélnek, attól félve, hogy a rögök alól kiszól a rég hallott baráti hang: Ne bomoljatok, fiúk...

Odakünt, a temető kapuja előtt már vár rájuk a vörös postakocsi, hogy soha nem látott álombeli tájak felé röpítse, talán éppen a kárpáti havasokba, vagy a megmaradt régi budai kiskocsmákba. Ködsapka a fejükön, aranyos öregek, ezüsthajú ifjak, hajdani ivócimborák, talán már nem is földi lények, amint körül felhőzi alakjukat a könnyű fröccsök mámora.

Így emlékeznek az ivók, de nem felejtkeztek el Róla az írók sem, a kevesek, akik nem éppen titkolt irigységgel évről évre jobban csodálják a magyar irodalomnak ezt a páratlan csodáját: Krúdy Gyulát. Sűrűn idézgetik kedves, különös alakjait, akiktől népes volt a régi Magyarország. Megidézik Őt ebbe a barátságtalan, írói magatartásra mit se adó, az alkotó szellemet nyersen tipró korba. Az olvasók szomjúhozva nyúlnak a Krúdy-könyvek felé, mint a hűs pincék ottfelejtett óborához. Irók és ivók, hajdani cimborák és ifjú rajongók: megnyugtató kicsi szektája a zilált magyar életnek. Minden tiszteletünk e furcsa társaságé, amely az író emlékének, a Búsképű Ködlovagnak e valószínűtlen korban is megadja érdemes és tiszta rangját...

V[ass]. L[ászló].

(Magyarország, Reggeli lap, 1940/107. /május 12./ 10. p.)