PODOLINI BORÚ

Írta: Vass László

 

Tíz éve május 12-én a reggeli órákban lobbant utolsót az a csodá­latos fényforrás, mely az elmúlt vi­lágot, rég letűnt időket, soha meg nem történt eseményeket és az álomból szőtt embereket az ősz bo­rongós színeibe vonta maradandón. Az élet álom — írta utolsó novellás könyvének címében. Éjszaka még írt, gyertyaláng mellett, mert ki­kapcsolták a villanyát, s már pet­róleumra sem telt. Mikor észre­vette, hogy a gyertya átmelegedett viaszkja már hajladozik, feltűnés nélkül befejezte a történetet és Szindbád hajója elindult az utolsó kikötő felé. Így mondott búcsút a világnak Krúdy Gyula, aki míg élt, külön glóbuszt teremtett magának, egy ködbeborult, ködalakokkal telt álomvilágot. Mondják, hogy rosszul fizették s sok volt az adósa. A hú­szas évek elején, mikor arról volt szó, hogy negyedszázados írói mű­ködése jutalmául megkapja a Rothermere-díjat, Kosztolányihoz írott levelében rávilágít szomorú anyagi viszonyaira — ez az isme­retlen levél is külön Krúdy-remek: »...amennyiben reménységem va­lóra válna s a díjat megkapnám, nem szeretném azt nyilvános gyű­lésen kézhez venni. Nekem igen nagy veszélyt jelentene nyilváno­san annyi pénzt mutogatni. Isme­rem kiéhezett hitelezőimet: olyan rohamot intéznének testi épségem ellen, hogy még Óbudára se érhet­nék el a pénzzel, ahol azt legjobban várják. Másszóval azt szeretném, hogy a díjat, — magát a pénzt — vagy előbb, vagy utóbb kapnám kézhez effektíve, hogy alkudni tud­jak azokkal, akik kívánságaikkal ezt az összeget tízszeresen túlje­gyezték. Régi adós vagyok, de ennyire még soha el nem voltam adó­sodva. Legalább egy kis, rövid pi­henőt szeretnék zaklatott életem­ben a Te és a Lord jóvoltából.« A díjat megkapta, de életének zaklatottsága alig enyhült, idegőrlő élet­módja lassan kikezdte hajdan ro­busztus egészségét.

 

Krúdy Gyula

 

rengeteget írt, mindenhová, még álmot is fejtett. Vannak hívei, hi­székeny öreg nénikék, elhervadt szüzek, akiknek szemében még ma sem több álmoskönyvírónál. Mond­ják azt is, hogy vagyont nem ha­gyott hátra, rengeteg kézirata máig is kiadatlan. Egy karneolköves gyűrű maradt utána, meg egy pakli kártya, melyből hiányzott a tök és a makk hetes; néhány régi lóversenyprogram az Asszonyságok díjá­ról és a lőcsei kalendárium. »Végül« hátrahagyott könyvtárnyi regényt, elbeszélést, krónikát, amikből életé­ben kevés anyagi haszna volt. Most aztán kamatozik bőséggel. Nyisd fel egy mai író könyvét, olvasd fi­gyelmesen, a rokonság átüt minden lapon. Még a divatos esszé műfaja és a lassan kivesző publicisztika is Krúdyra emlékeztet. Nem vesszük észre, s már mi is ott ülünk a vörös postakocsi bűbájos utasai között és röpítenek a sallangos, hosszúfarkú pejlovak végig a hazán, hófúvásos utakon, sóhajtó nyírségi hidak fö­lött, pisztrángos felvidéki patakok mentén versenyt a locsogó habok­kal, őszi napfényben álmodó falva­kon át, girbe-gurba uccácskákon keresztül, hervadó kertek alján, máramarosi rengetegekben, hol a tölgyek és a fenyők, mint megannyi öreg királyok, akik valaha itt vadásztak; kárpáti hóesésben, melynek olyanféle hangja van, mint a magányosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. »Hátszép volt utazni a vörös postako­csin, — sóhajtott Krúdy Gyula úr, halála közeledtét érezvén egy ta­vaszi alkonyatban Margit leány szi­getén — bár még egyszer útra kel­hetnék azokra a tündéri tájakra, drágalátos emberek közé, akiket va­laha a kocsi ablakából láttam. Fo­lyamok hömpölyögtek el, mint a bé­kés örökkévalóság, fák álltak moz­dulatlanul, mint akár a hegyek; a nők szinte a másvilági határig meg­tanulták szerelmi esküvésüket, a városban sem érhette nagyobb bal­eset az embert, mert a polgármester mindenható és bölcs volt. Csak a bolond ember csatázott az élettel, legfeljebb néhány izgága nem fért a bőrében, egyébként keresztet ve­tettünk az estéli harangszóra...«

 

A nyíri csend

 

volt a szülőhazája Krúdynak, a legendás hírű Szabolcs megye, lan­kás homokbuckák, akácos erdők és kanyargó dűlőutak, nádasok és csil­lanó tavak, szétszórt bokortanyák, omladozó udvarházak világa. Mi­kor ő született, még tele volt vad­vizekkel a Nyírség, s a vizek felett mesebeli fehér kócsagok szálltak. Ez volt a régi szép világ, a nyír­ségi aranykor, amelyet később Krúdy annyi rokonszenvvel, meleg lírával mentett át írásaiba. Az el­múlásnak e megejtően szép balla­dáiból pontosan rekonstruálni le­hetne az egész régi Nyírséget, azt az időt, mikor a mocsaras rétségek, ingoványok és beláthatatlan nád­rengetegek valósággal elzárták az ország többi részétől. A Nyírségről írni csak gyönyörűséggel lehet, mint egy halott menyasszonyról vagy egy elaggott vitézi életről, — figyelmeztetett a hétszilvafások bű bájos krónikása. Azóta megválto­zott a Nyírség képe is, a vízimal­mok rég elhallgattak, a tücsök ze­néje is csöndesül, boldogult úrfink bánatos társa. Kihaltak a bortömlős táblabírák, őszi éjszakákban a ki­száradt nádasok helyén űzött betyá­rok és konok vándorok lelkei rio­gatják az emberek álmát és a szé­pen művelt bokortanyák felől józa­nabb élet szellője fú...

 

A Krúdy-muzsika

 

csodálatos hárfazengését mégsem a nyíri csöndben kapta, hanem észa­kabbra, egy középkorias városká­ban, Podolin ódon falai között. Még nem volt tízéves, mikor a szülei a podolini barátok iskolájába küld­ték, a takácsok és kékfestők váro­sába, hol a középkori hagyományok a széles várfalak romjaitól a góti­kus házakig egész életre elbűvölték az odatévedt utast. Derék piarista atyák tanították a határszéli al­gimnáziumban, s ezek az évek leg­mélyebb élményként kísérték őt végig egész írói pályáján. A nyíri levegő vegyülése a szepességi ózon­nal csudálatos ízeket, külön zama­tot és álmodó hangsúlyt adott Krúdy írásművészetének. A podo­lini fuvarosok, mézeskalácsosok, a lőcsei gyolcsosok, a nyirkosfalú ko­lostorok pirosképű gvárdiánjai, mord várurak, babonás öregasszo­nyok, kékszemű szlovákok és szor­galmas cipszerek örök útitársai ma­radtak később is, mikor visszake­rült a nyírségi homokbuckák közé, s ott jártak véle a budai uccákon is. Szeretett itt élni, ezen a kárpáti tájon, ahol érzése szerint a magyart úgy tisztelték, mintha minden egyes magyar háta mögött Árpád állana vitéz népével. Legkedvesebb hőse, Szindbád, az ezeregyéjszakai hajós is innen indult el, a zúzmarás hegyek ködtengerén végnélküli ka­landok felé. Véndiák fejjel óbudai világából szeretett visszaemlékezni a félig középkorias városkára, mely­nek macskaköves uccáiba ő is be­levéste rövidszárú csizmácskáival az idők múlását. Podolin hangula­tának óborokra emlékeztető aromá­ja és szelíden zengő, fuvolás, oboás muzsikája maradandóan vérébe ivódott, s ma már nemzedékek szí­vén ott felhőzik ez a finoman eresz­kedő kárpáti ború.

 

Sejtelmes világ,

 

a múltnak és a jelennek különös el vegyítése, szüntelen felkísértő em­lékképek, álmokba menekült embe­rek: ez a Krúdy-poézis lényege. Az idő csöndben összezavarodik, mint a homok — szerette mondani az író Szinbád életéről, de vonatkozik ez minden művére, saját magára is. Írásművészete a zenéhez áll legközelébb, a soha vissza nem térő történeteket Mozartra emlékeztető muzsikával tudta érzékeltetni. Mon­datait kótázni lehetne: »Midőn a toronyórán az alvó csókák és a var­jak a mutatón a félkört beutazták és a cinke halkabban fütyül a késő őszi almafán, a városka körül lévő pincék ajtaja kinyílik és csalogató, fagyos hordószagú pincelevegő áramlik alá a hegyről, mint az erdő­ből visszatérő mesék.« Színpompás hasonlatait és jelzőit nem felejthet­jük soha: »A mezőkön úgy közeleg a köd, mint egy északi regényben a melankólia. Hogy hajladozik, gör­bül és megpihen ez a gyalogút, mint valami nóta... Az erdő oly emlékezetesen zúgott, mintha régi árpádkori királyokon mélázna az őszi délután...«

Ilyenkor, május derekán, fagyos- szentek közeledtén, megborzong a Város és vándorfiát siratja, Szind­bád urat, a szomorú hajótöröttet, aki finoman tömött podolini ború­val a szívében tízesztendővel ezelőtt révbe érkezett.

 

(Reggeli Magyarország, 1943/104. /május 9./ 5. p.)