PODOLINI BORÚ
Írta: Vass László
Tíz
éve május 12-én a reggeli órákban lobbant utolsót az a csodálatos fényforrás,
mely az elmúlt világot, rég letűnt időket, soha meg nem történt eseményeket és
az álomból szőtt embereket az ősz borongós színeibe vonta maradandón. Az élet
álom — írta utolsó novellás könyvének címében. Éjszaka még írt, gyertyaláng
mellett, mert kikapcsolták a villanyát, s már petróleumra sem telt. Mikor
észrevette, hogy a gyertya átmelegedett viaszkja már hajladozik, feltűnés
nélkül befejezte a történetet és Szindbád hajója elindult az utolsó kikötő
felé. Így mondott búcsút a világnak Krúdy Gyula, aki míg élt, külön glóbuszt
teremtett magának, egy ködbeborult, ködalakokkal telt álomvilágot. Mondják,
hogy rosszul fizették s sok volt az adósa. A húszas évek elején, mikor arról
volt szó, hogy negyedszázados írói működése jutalmául megkapja a
Rothermere-díjat, Kosztolányihoz írott levelében rávilágít szomorú anyagi
viszonyaira — ez az ismeretlen levél is külön Krúdy-remek: »...amennyiben
reménységem valóra válna s a díjat megkapnám, nem szeretném azt nyilvános gyűlésen
kézhez venni. Nekem igen nagy veszélyt jelentene nyilvánosan annyi pénzt
mutogatni. Ismerem kiéhezett hitelezőimet: olyan rohamot intéznének testi
épségem ellen, hogy még Óbudára se érhetnék el a pénzzel, ahol azt legjobban
várják. Másszóval azt szeretném, hogy a díjat, — magát a pénzt — vagy előbb,
vagy utóbb kapnám kézhez effektíve, hogy alkudni tudjak azokkal, akik
kívánságaikkal ezt az összeget tízszeresen túljegyezték. Régi adós vagyok, de
ennyire még soha el nem voltam adósodva. Legalább egy kis, rövid pihenőt
szeretnék zaklatott életemben a Te és a Lord jóvoltából.« A díjat megkapta, de
életének zaklatottsága alig enyhült, idegőrlő életmódja lassan kikezdte hajdan
robusztus egészségét.
rengeteget írt,
mindenhová, még álmot is fejtett. Vannak hívei, hiszékeny öreg nénikék,
elhervadt szüzek, akiknek szemében még ma sem több álmoskönyvírónál. Mondják
azt is, hogy vagyont nem hagyott hátra, rengeteg kézirata máig is kiadatlan.
Egy karneolköves gyűrű maradt utána, meg egy pakli kártya, melyből hiányzott a
tök és a makk hetes; néhány régi lóversenyprogram az Asszonyságok díjáról és a
lőcsei kalendárium. »Végül« hátrahagyott könyvtárnyi regényt, elbeszélést,
krónikát, amikből életében kevés anyagi haszna volt. Most aztán kamatozik
bőséggel. Nyisd fel egy mai író könyvét, olvasd figyelmesen, a rokonság átüt
minden lapon. Még a divatos esszé műfaja és a lassan kivesző publicisztika is
Krúdyra emlékeztet. Nem vesszük észre, s már mi is ott ülünk a vörös postakocsi
bűbájos utasai között és röpítenek a sallangos, hosszúfarkú pejlovak végig a
hazán, hófúvásos utakon, sóhajtó nyírségi hidak fölött, pisztrángos felvidéki
patakok mentén versenyt a locsogó habokkal, őszi napfényben álmodó falvakon
át, girbe-gurba uccácskákon keresztül, hervadó kertek alján, máramarosi
rengetegekben, hol a tölgyek és a fenyők, mint megannyi öreg királyok, akik
valaha itt vadásztak; kárpáti hóesésben, melynek olyanféle hangja van, mint a
magányosan álló tornyok körül susogó éjszakai szélnek. »Hátszép volt utazni a
vörös postakocsin, — sóhajtott Krúdy Gyula úr, halála közeledtét érezvén egy
tavaszi alkonyatban Margit leány szigetén — bár még egyszer útra kelhetnék
azokra a tündéri tájakra, drágalátos emberek közé, akiket valaha a kocsi
ablakából láttam. Folyamok hömpölyögtek el, mint a békés örökkévalóság, fák
álltak mozdulatlanul, mint akár a hegyek; a nők szinte a másvilági határig megtanulták
szerelmi esküvésüket, a városban sem érhette nagyobb baleset az embert, mert a
polgármester mindenható és bölcs volt. Csak a bolond ember csatázott az
élettel, legfeljebb néhány izgága nem fért a bőrében, egyébként keresztet vetettünk
az estéli harangszóra...«
A nyíri csend
volt a szülőhazája
Krúdynak, a legendás hírű Szabolcs megye, lankás homokbuckák, akácos erdők és
kanyargó dűlőutak, nádasok és csillanó tavak, szétszórt bokortanyák, omladozó
udvarházak világa. Mikor ő született, még tele volt vadvizekkel a Nyírség, s
a vizek felett mesebeli fehér kócsagok szálltak. Ez volt a régi szép világ, a
nyírségi aranykor, amelyet később Krúdy annyi rokonszenvvel, meleg lírával
mentett át írásaiba. Az elmúlásnak e megejtően szép balladáiból pontosan
rekonstruálni lehetne az egész régi Nyírséget, azt az időt, mikor a mocsaras
rétségek, ingoványok és beláthatatlan nádrengetegek valósággal elzárták az
ország többi részétől. A Nyírségről írni csak gyönyörűséggel lehet, mint egy
halott menyasszonyról vagy egy elaggott vitézi életről, — figyelmeztetett a
hétszilvafások bű bájos krónikása. Azóta megváltozott a Nyírség képe is, a
vízimalmok rég elhallgattak, a tücsök zenéje is csöndesül, boldogult úrfink
bánatos társa. Kihaltak a bortömlős táblabírák, őszi éjszakákban a kiszáradt
nádasok helyén űzött betyárok és konok vándorok lelkei riogatják az emberek
álmát és a szépen művelt bokortanyák felől józanabb élet szellője fú...
A Krúdy-muzsika
csodálatos
hárfazengését mégsem a nyíri csöndben kapta, hanem északabbra, egy középkorias
városkában, Podolin ódon falai között. Még nem volt tízéves, mikor a szülei a
podolini barátok iskolájába küldték, a takácsok és kékfestők városába, hol a
középkori hagyományok a széles várfalak romjaitól a gótikus házakig egész
életre elbűvölték az odatévedt utast. Derék piarista atyák tanították a
határszéli algimnáziumban, s ezek az évek legmélyebb élményként kísérték őt
végig egész írói pályáján. A nyíri levegő vegyülése a szepességi ózonnal
csudálatos ízeket, külön zamatot és álmodó hangsúlyt adott Krúdy
írásművészetének. A podolini fuvarosok, mézeskalácsosok, a lőcsei gyolcsosok,
a nyirkosfalú kolostorok pirosképű gvárdiánjai, mord várurak, babonás
öregasszonyok, kékszemű szlovákok és szorgalmas cipszerek örök útitársai maradtak
később is, mikor visszakerült a nyírségi homokbuckák közé, s ott jártak véle a
budai uccákon is. Szeretett itt élni, ezen a kárpáti tájon, ahol érzése szerint
a magyart úgy tisztelték, mintha minden egyes magyar háta mögött Árpád állana
vitéz népével. Legkedvesebb hőse, Szindbád, az ezeregyéjszakai hajós is innen
indult el, a zúzmarás hegyek ködtengerén végnélküli kalandok felé. Véndiák
fejjel óbudai világából szeretett visszaemlékezni a félig középkorias
városkára, melynek macskaköves uccáiba ő is belevéste rövidszárú
csizmácskáival az idők múlását. Podolin hangulatának óborokra emlékeztető
aromája és szelíden zengő, fuvolás, oboás muzsikája maradandóan vérébe
ivódott, s ma már nemzedékek szívén ott felhőzik ez a finoman ereszkedő
kárpáti ború.
Sejtelmes világ,
a múltnak és a jelennek
különös el vegyítése, szüntelen felkísértő emlékképek, álmokba menekült emberek:
ez a Krúdy-poézis lényege. Az idő csöndben összezavarodik, mint a homok —
szerette mondani az író Szinbád életéről, de vonatkozik ez minden művére, saját
magára is. Írásművészete a zenéhez áll legközelébb, a soha vissza nem térő
történeteket Mozartra emlékeztető muzsikával tudta érzékeltetni. Mondatait
kótázni lehetne: »Midőn a toronyórán az alvó csókák és a varjak a mutatón a
félkört beutazták és a cinke halkabban fütyül a késő őszi almafán, a városka
körül lévő pincék ajtaja kinyílik és csalogató, fagyos hordószagú pincelevegő
áramlik alá a hegyről, mint az erdőből visszatérő mesék.« Színpompás
hasonlatait és jelzőit nem felejthetjük soha: »A mezőkön úgy közeleg a köd,
mint egy északi regényben a melankólia. Hogy hajladozik, görbül és megpihen ez
a gyalogút, mint valami nóta... Az erdő oly emlékezetesen zúgott, mintha régi
árpádkori királyokon mélázna az őszi délután...«
Ilyenkor, május derekán, fagyos- szentek
közeledtén, megborzong a Város és vándorfiát siratja, Szindbád urat, a szomorú
hajótöröttet, aki finoman tömött podolini borúval a szívében tízesztendővel
ezelőtt révbe érkezett.
(Reggeli Magyarország,
1943/104. /május 9./ 5. p.)