A KRÚDY-ÉLMÉNY NYOMÁBAN
Öt éve volt már halott a legnagyobb magyar
Varázsló. Öt éve volt halott már, amikor először hallottam a nevét egy
hóhullásos téli alkonyon, és ekkor vettem kézbe először az első Krúdy-kötetet
is: éppen a „Szindbád ifjúsága és szomorúságá”-t – Tevan Andor kecses,
kétkötetes kiadásában.
Hogy mit kaptam Krúdytól?
Nem is próza-, de vers-élményt, a nagy
versélményekhez foghatót. Nem tudtam még, hogy mi a „költemény prózában”, de
Krúdy zenélő mondataitól ugyanúgy megrészegedtem, mint másfél évvel azelőtt
Kosztolányi „Hajnali részegségé”-től, ugyanúgy
fölröpített a magasba, az égbe, a csillagok közé, mint Kosztolányi, aki sokkal
inkább apám volt, valódi nemző apámnál. És akkor este még egy apám született:
Krúdy Gyula, aki Szindbád is volt, Rezeda Kázmér is, mikor melyik énje volt
közelebb hozzám.
Krúdy már az első mondataival valósággal
megbabonázott. Nem hiába volt a könyv címe Szindbád: az ezeregyéjszaka
világát idézte fel, azt folytatta modern, élő emberekkel, akik félig-meddig
mégis mesebeli alakok voltak, olyanok, akiket mintha sűrű hóesés függönyözne el
előlünk, még akkor is, ha mellettük állunk, olyanok, akik felé ha kinyújtjuk a
kezünket, egyszerűen felébredünk, mert inkább álmodjuk őket. És ahogy olvastam
Szindbád kalandjait: egyszerre hallottam is őket, valaki félhangosan mondta
bennem, megnyerő, pasztellszínű hangon – ebben is gyermekkori, ágyhoz kötött,
beteg napjaim idéződtek fel, amikor a láztól félálomban hallgattam a
felolvasott meséket, melyek tovább szövődtek aztán álmaimban.
Úgy éreztem, hogy Krúdy – a múlt
felidézésének, az emlékek megcsillogtatásának ez a legnagyobb magyar mestere –
egyben a jövőmet is megjósolja, felvillantja előttem. Hogy ugyanilyen furcsa,
szinte megfoghatatlan szerelmeket élek át majd, mint Szindbád és mint Rezeda
Kázmér, hogy ugyanolyan ködlovag leszek én is, mint az ő alakjai, kik hóesésben
és álmokban bolyongnak örökké.
A legnagyobb költészettel volt rokon számomra
Krúdy prózája, akit azóta is úgy tudok olvasni, ahogy csak költőket lehet, egy
verseskötetben lapozgatva. Ha egy mondat közepén ütöm fel, bármelyik oldalon –
természetesen a nagy, az igazi Krúdyra gondolok, a novellák, Az aranykéz utcai
szép napok, a Hét bagoly, a Boldogult úrfi koromban, az Asszonyságok díja
Krúdyjára – azonnal elkezdődik bennem a csoda, a papír és a szavak
átlényegülése érzésekké, hangulatokká.
Azóta harminchárom év múlt el – Szindbádos
megfogalmazással talán háromszázharminchárom esztendő is – és én, aki azóta
négy-öt nyelven sok mindent elolvastam, még több könyvbe csak beleolvastam,
azóta sem éreztem ilyen, ehhez fogható varázslatot. Nemcsak azért, mert az
anyanyelvemen át ivódott belém Krúdy, de talán azért is, mert nincs is még egy
hozzá hasonló varázsló az egész világirodalomban.
Elnézést kell kérnem az olvasótól ezért a
hosszú lírai bevezetőért, de úgy érzem, hogy így hitelesebb lesz a vallomásom
Huszárik Zoltán Szindbád-járól.
Hiszen nem kritikát írok – ezt nálam hivatottabbak jobban el fogják végezni –
hanem vallomást teszek. Vallomást arról, hogy harminchárom évvel ezelőtti
Krúdy-élményem újra felkavarodott bennem, hogy Huszárik Zoltán szinte minden
kockájából Krúdy-hangulat árad, hogy a majdnem lehetetlen sikerült neki: a
Krúdy-atmoszféra megteremtése a művészetnek egy másik ágában, műfajában.
Huszárik Zoltán nem egy Krúdy-novellát vagy
regényt filmesített meg, hanem nagyon helyes érzékkel Krúdy világát idézte fel egy remek
forgatókönyv és a felvevőgép segítségével – ami Sára Sándor kezében páratlan
csodákra volt képes.
Igen, Krúdy világa elevenedett meg másfél
órára előttünk a vásznon, olyan káprázatos pasztell-színekben, melyek a
legnagyobb impresszionista festők ecsetjéhez méltók, valósággal képzőművészeti
remeklések. Az évszakok egybemosódó kavargása mintegy aláfestő-zenéje a sok nő
kavargásának, az emlékezésnek – ahogy felelevenít egy-egy pillanatot Szindbád
ifjúságából, utazásaiból, feltámadásaiból és megtéréseiből és persze mindent
beborító szomorúságaiból is. Huszárik Szindbád-ja
ugyanolyan többrétegű, mint hajdani Krúdy-élményem volt: Szindbád Rezeda Kázmér
és Krúdy is egyben. Egy örökre elsüllyedt Budapest alakja, egy olyan Budapesté,
amit néha visszasóvárog az ember, de tudja, hogy álma nem teljesülhet sohasem.
Mindenesetre Huszárik egyik legnagyobb érdeme, hogy ezt az elsüllyedt életet
újrateremti egy maradandó és minden bizonnyal a magyar film történetében is
nagy jelentőségű alkotásban, s ezzel átmenti a jövő számára is. Mert ha a
tizenkét legnagyobb magyar filmet kellene felsorolnom, melyeknek emléke
végigkísér egy életen át, a Szindbád-ot közéjük
sorolnám, s méghozzá sorrendben is az elsők közé.
Krúdyt éreztem jelen végig a film nézése
közben, és éppúgy sok mindent felkavart már-már elfelejtett, régi, meghitt
emlékeimből, mint Krúdy egy-egy bekezdése, egy-egy mondata. Persze, hogy akad
néhány kifogásom is: a kezdeti tánc talán túl hosszú, a vége talán kissé
túljátszott, túlpoentírozott – de lehet, hogy mindez az én szubjektív érzésem
csupán és másé nem ez lesz.
Huszárik Zoltánnak olyasvalami sikerült, ami
kevés filmrendezőnek a filmtörténetben: szubjektív, hangulati filmet készített,
lírai poémát, amely ugyanúgy, mint a lírai vers, egészében és részleteiben
egyaránt hat.
Eddig két ízben láttam a filmet, s bármikor
megnézném egy-egy kiragadott részletét is, ahogy egy-egy Krúdy-mondatot
elolvasok újra meg újra. S nemcsak képzőművészeti, de zenei varázsa is van a
filmnek, az a titok van meg benne, ami a nagy zeneművekben; minél ismerősebb
egy-egy részlete, annál jobban tetszik, annál szívesebben hallgatom újra.
A poprádi búcsú például olyan gyönyörű-megrázó-felemelő, hogy talán még a sírban sem
fogom elfelejteni. A magyar film történetének egyik csúcsa ez a jelenetsor,
amelyben Sára Sándor egyben a régi baudelaire-i tételt is kézzelfoghatóan
bizonyította, hogy egy „dögtetem” is lehet szép. Nem tudom, mikor láttam olyan
szívszorítóan szépet, mint az a lerohadt orrú öregasszony, aki Szindbádért,
Szindbád lelkiüdvéért imádkozik. S a ráncos, hüllőkre
emlékeztető kezekre is hátborzongató gyönyörűséggel emlékszem vissza, amíg csak
élek.
Varázslatos film és bensőséges, meghitt
szépségű, mint az ember emlékei, melyeket valahova a szíve mélyére zárt.
És ha van kamara-színmű, akkor ez
kamara-film. Néhány nagy művész: Krúdy Gyula, Huszárik Zoltán, Sára Sándor,
Latinovits Zoltán és Dayka Margit nagyszerű összjátékából született. Nem mintha
az epizódszereplők nem volnának felejthetetlenek: Szénári Ernő Vendelin
szerepében vagy a sok-sok nő egy-egy felvillanó képben.
És ha most harmincegynéhány évvel első
Krúdy-élményem után valaki meg kérdezné tőlem, mit szerettem volna a életben
csinálni, ha filmes maradok, azt válaszolnám: ezt és így megrendezni,
mint Huszárik Zoltán, ezt és így fényképezni; mint Sára Sándor, ezt és így eljátszani, mint Latinovits Zoltán.
És akkor azt érezném, hogy talán nem is hiába
éltem.
Végh György
SZINDBÁD
(magyar 1971.)
R: Huszárik
Zoltán; I: Krúdy Gyula nyomán
Huszárik Z.; O: Sára Sándor; Z: Jenei Zoltán;
Sz: Latinovits Zoltán, Dayka Margit, Nagy Anna,
Szénári Ernő, Muszte Anna, Papp Éva, Szegedi Erika,
Ruttkai Éva, Meggyesi Mária.
(Filmkultúra, 1971/6. /november-december/ 14-17.
p.)