A KRÚDY-ÉLMÉNY NYOMÁBAN

 

Öt éve volt már halott a legnagyobb magyar Varázsló. Öt éve volt halott már, amikor először hallottam a nevét egy hóhullásos téli alkonyon, és ekkor vettem kézbe először az első Krúdy-kötetet is: éppen a „Szindbád ifjúsága és szomorúságá-tTevan Andor kecses, kétkötetes kiadásában.

Hogy mit kaptam Krúdytól?

Nem is próza-, de vers-élményt, a nagy versélményekhez foghatót. Nem tudtam még, hogy mi a „költemény prózában”, de Krúdy zenélő mondataitól ugyanúgy megrészegedtem, mint másfél évvel azelőtt Kosztolányi „Hajnali részegségé”-től, ugyanúgy fölröpített a magasba, az égbe, a csillagok közé, mint Kosztolányi, aki sokkal inkább apám volt, valódi nemző apámnál. És akkor este még egy apám született: Krúdy Gyula, aki Szindbád is volt, Rezeda Kázmér is, mikor melyik énje volt közelebb hozzám.

Krúdy már az első mondataival valósággal megbabonázott. Nem hiába volt a könyv címe Szindbád: az ezeregyéjszaka világát idézte fel, azt folytatta modern, élő emberekkel, akik félig-meddig mégis mesebeli alakok voltak, olyanok, akiket mintha sűrű hóesés függönyözne el előlünk, még akkor is, ha mellettük állunk, olyanok, akik felé ha kinyújtjuk a kezünket, egyszerűen felébredünk, mert inkább álmodjuk őket. És ahogy olvastam Szindbád kalandjait: egyszerre hallottam is őket, valaki félhangosan mondta bennem, megnyerő, pasztellszínű hangon – ebben is gyermekkori, ágyhoz kötött, beteg napjaim idéződtek fel, amikor a láztól félálomban hallgattam a felolvasott meséket, melyek tovább szövődtek aztán álmaimban.

Úgy éreztem, hogy Krúdy – a múlt felidézésének, az emlékek megcsillogtatásának ez a legnagyobb magyar mestere – egyben a jövőmet is megjósolja, felvillantja előttem. Hogy ugyanilyen furcsa, szinte megfoghatatlan szerelmeket élek át majd, mint Szindbád és mint Rezeda Kázmér, hogy ugyanolyan ködlovag leszek én is, mint az ő alakjai, kik hóesésben és álmokban bolyongnak örökké.

A legnagyobb költészettel volt rokon számomra Krúdy prózája, akit azóta is úgy tudok olvasni, ahogy csak költőket lehet, egy verseskötetben lapozgatva. Ha egy mondat közepén ütöm fel, bármelyik oldalon – természetesen a nagy, az igazi Krúdyra gondolok, a novellák, Az aranykéz utcai szép napok, a Hét bagoly, a Boldogult úrfi koromban, az Asszonyságok díja Krúdyjára – azonnal elkezdődik bennem a csoda, a papír és a szavak átlényegülése érzésekké, hangulatokká.

Azóta harminchárom év múlt el – Szindbádos megfogalmazással talán háromszázharminchárom esztendő is – és én, aki azóta négy-öt nyelven sok mindent elolvastam, még több könyvbe csak beleolvastam, azóta sem éreztem ilyen, ehhez fogható varázslatot. Nemcsak azért, mert az anyanyelvemen át ivódott belém Krúdy, de talán azért is, mert nincs is még egy hozzá hasonló varázsló az egész világirodalomban.

Elnézést kell kérnem az olvasótól ezért a hosszú lírai bevezetőért, de úgy érzem, hogy így hitelesebb lesz a vallomásom Huszárik Zoltán Szindbád-járól. Hiszen nem kritikát írok – ezt nálam hivatottabbak jobban el fogják végezni – hanem vallomást teszek. Vallomást arról, hogy harminchárom évvel ezelőtti Krúdy-élményem újra felkavarodott bennem, hogy Huszárik Zoltán szinte minden kockájából Krúdy-hangulat árad, hogy a majdnem lehetetlen sikerült neki: a Krúdy-atmoszféra megteremtése a művészetnek egy másik ágában, műfajában.

Huszárik Zoltán nem egy Krúdy-novellát vagy regényt filmesített meg, hanem nagyon helyes érzékkel Krúdy világát idézte fel egy remek forgatókönyv és a felvevőgép segítségével – ami Sára Sándor kezében páratlan csodákra volt képes.

Igen, Krúdy világa elevenedett meg másfél órára előttünk a vásznon, olyan káprázatos pasztell-színekben, melyek a legnagyobb impresszionista festők ecsetjéhez méltók, valósággal képzőművészeti remeklések. Az évszakok egybemosódó kavargása mintegy aláfestő-zenéje a sok nő kavargásának, az emlékezésnek – ahogy felelevenít egy-egy pillanatot Szindbád ifjúságából, utazásaiból, feltámadásaiból és megtéréseiből és persze mindent beborító szomorúságaiból is. Huszárik Szindbád-ja ugyanolyan többrétegű, mint hajdani Krúdy-élményem volt: Szindbád Rezeda Kázmér és Krúdy is egyben. Egy örökre elsüllyedt Budapest alakja, egy olyan Budapesté, amit néha visszasóvárog az ember, de tudja, hogy álma nem teljesülhet sohasem. Mindenesetre Huszárik egyik legnagyobb érdeme, hogy ezt az elsüllyedt életet újrateremti egy maradandó és minden bizonnyal a magyar film történetében is nagy jelentőségű alkotásban, s ezzel átmenti a jövő számára is. Mert ha a tizenkét legnagyobb magyar filmet kellene felsorolnom, melyeknek emléke végigkísér egy életen át, a Szindbád-ot közéjük sorolnám, s méghozzá sorrendben is az elsők közé.

Krúdyt éreztem jelen végig a film nézése közben, és éppúgy sok mindent felkavart már-már elfelejtett, régi, meghitt emlékeimből, mint Krúdy egy-egy bekezdése, egy-egy mondata. Persze, hogy akad néhány kifogásom is: a kezdeti tánc talán túl hosszú, a vége talán kissé túljátszott, túlpoentírozott – de lehet, hogy mindez az én szubjektív érzésem csupán és másé nem ez lesz.

Huszárik Zoltánnak olyasvalami sikerült, ami kevés filmrendezőnek a filmtörténetben: szubjektív, hangulati filmet készített, lírai poémát, amely ugyanúgy, mint a lírai vers, egészében és részleteiben egyaránt hat.

Eddig két ízben láttam a filmet, s bármikor megnézném egy-egy kiragadott részletét is, ahogy egy-egy Krúdy-mondatot elolvasok újra meg újra. S nemcsak képzőművészeti, de zenei varázsa is van a filmnek, az a titok van meg benne, ami a nagy zeneművekben; minél ismerősebb egy-egy részlete, annál jobban tetszik, annál szívesebben hallgatom újra.

A poprádi búcsú például olyan gyönyörű-megrázó-felemelő, hogy talán még a sírban sem fogom elfelejteni. A magyar film történetének egyik csúcsa ez a jelenetsor, amelyben Sára Sándor egyben a régi baudelaire-i tételt is kézzelfoghatóan bizonyította, hogy egy „dögtetem” is lehet szép. Nem tudom, mikor láttam olyan szívszorítóan szépet, mint az a lerohadt orrú öregasszony, aki Szindbádért, Szindbád lelkiüdvéért imádkozik. S a ráncos, hüllőkre emlékeztető kezekre is hátborzongató gyönyörűséggel emlékszem vissza, amíg csak élek.

Varázslatos film és bensőséges, meghitt szépségű, mint az ember emlékei, melyeket valahova a szíve mélyére zárt.

És ha van kamara-színmű, akkor ez kamara-film. Néhány nagy művész: Krúdy Gyula, Huszárik Zoltán, Sára Sándor, Latinovits Zoltán és Dayka Margit nagyszerű összjátékából született. Nem mintha az epizódszereplők nem volnának felejthetetlenek: Szénári Ernő Vendelin szerepében vagy a sok-sok nő egy-egy felvillanó képben.

És ha most harmincegynéhány évvel első Krúdy-élményem után valaki meg kérdezné tőlem, mit szerettem volna a életben csinálni, ha filmes maradok, azt válaszolnám: ezt és így megrendezni, mint Huszárik Zoltán, ezt és így fényképezni; mint Sára Sándor, ezt és így eljátszani, mint Latinovits Zoltán.

És akkor azt érezném, hogy talán nem is hiába éltem.

Végh György

 

SZINDBÁD (magyar 1971.)

R: Huszárik Zoltán; I: Krúdy Gyula nyomán
Huszárik Z.; O: Sára Sándor; Z: Jenei Zoltán;
Sz: Latinovits Zoltán, Dayka Margit, Nagy Anna,
Szénári Ernő, Muszte Anna, Papp Éva, Szegedi Erika,
Ruttkai Éva, Meggyesi Mária.

 

(Filmkultúra, 1971/6. /november-december/ 14-17. p.)