A XIX. század második felében dzsentri néven kallódó, hetykélkedő, országvesztő, bomló, elmerülő középnemesség — a dzsentri szót is „megmentőjük”, Tisza Kálmán tette közhasználatúvá — költője, életének fáradhatatlan lejegyzője volt Krúdy Gyula. Kezdetben Mikszáth útjait járta írásaiban, aztán valami halmazállapot-változás ment végbe művészetében: iróniája levetette a realizmus fékjeit, az életet csak az emlékek visszképeiben tudta felidézni, elmosta az élet és az álom országhatárait, képei, leírásai fantasztikumba veszően sodródnak a hosszú, zenei lejtésű mondatokban. Költészete — mert ez már az! — túlterjedt a tradicionális határokon, önmagában állóvá, különössé, utánozhatatlanná vált. Kialakult egy játékosan stilizáló hangulati romantika, felépült egy álombéli táj, egymást érték a váratlan helyzetek, és ebben a világban felejthetetlen, különc alakok mozogtak: Rezeda Kázmérok, Alvinczi Eduárdok, Széplaki Tituszok és Szindbád, a hajós, Szindbád, a magyar széppróza legkülönösebb, de talán legnagyobb önéletrajzi regényének hőse, mert noha tagadta, saját életét varázsolta az író művé. Persze, nem közvetlenül. Úgy teremtett hajlamaiból alakokat, hogy nem volt azonos velük, de általuk önmagáról vallott. az ezerarcú életről, nagy vágyairól, terveiről, tovaröppenő ábrándjairól, egy sejtelmes hangulatokkal átszőtt, illatokat lehelő, zenét csiholó álomvilágban. A kalandor hajós — e teljes Szindbádnak nevezett kiadványban — újra útra kel, hódítani az olvasót. Nem utoljára.

(V. D.)

KRÚDY GYULA: Szindbád. Válogatta és az utószót írta Kozocsa Sándor. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.

 

(Igaz Szó /Tîrgu-Mureş-Marosvásárhely/, 1969/4. /április/ 638. p.)