|
A XIX.
század második felében dzsentri néven kallódó, hetykélkedő, országvesztő,
bomló, elmerülő középnemesség — a dzsentri szót is „megmentőjük”, Tisza
Kálmán tette közhasználatúvá — költője, életének fáradhatatlan lejegyzője
volt Krúdy Gyula. Kezdetben Mikszáth útjait járta írásaiban, aztán valami
halmazállapot-változás ment végbe művészetében: iróniája levetette a
realizmus fékjeit, az életet csak az emlékek visszképeiben
tudta felidézni, elmosta az élet és az álom országhatárait, képei, leírásai
fantasztikumba veszően sodródnak a hosszú, zenei lejtésű mondatokban.
Költészete — mert ez már az! — túlterjedt a tradicionális határokon,
önmagában állóvá, különössé, utánozhatatlanná vált. Kialakult egy játékosan
stilizáló hangulati romantika, felépült egy álombéli táj, egymást érték a
váratlan helyzetek, és ebben a világban felejthetetlen, különc alakok
mozogtak: Rezeda Kázmérok, Alvinczi Eduárdok, Széplaki Tituszok és Szindbád,
a hajós, Szindbád, a magyar széppróza legkülönösebb, de talán legnagyobb
önéletrajzi regényének hőse, mert noha tagadta, saját életét varázsolta az
író művé. Persze, nem közvetlenül. Úgy teremtett hajlamaiból alakokat, hogy
nem volt azonos velük, de általuk önmagáról vallott. az ezerarcú életről, nagy
vágyairól, terveiről, tovaröppenő ábrándjairól, egy sejtelmes hangulatokkal
átszőtt, illatokat lehelő, zenét csiholó álomvilágban. A kalandor hajós — e
teljes Szindbádnak nevezett kiadványban — újra útra kel, hódítani az olvasót.
Nem utoljára. (V. D.) |
KRÚDY GYULA: Szindbád. Válogatta
és az utószót írta Kozocsa Sándor. Irodalmi
Könyvkiadó, Bukarest, 1969. |
(Igaz Szó /Tîrgu-Mureş-Marosvásárhely/,
1969/4. /április/ 638. p.)