„Egy darab világ a mozifénykép, mely mint az ezeregy éjszakának a meséje elevenedik meg” – írta az akkor még huszonötéves művészetről Krúdy Gyula, aki „a hangulatot, :a zenét, a romantikát és a természetet" kedvelte a moziban, és filmet szeretett volna készíteni az ő múlófélben levő régi Pestjéről, Budájáról és Tabánjáról. Mintha csak az író vágyálmát valósította volna meg Huszárik Zoltán filmrendező négy évtizeddel később, mai Szindbád című filmjében, Krúdy Gyula hatalmas életművéből tizenkét Szindbád-történetet emelt ki és dolgozott át képi nyelvre, s az Ezeregyéjszaka meséinek gazdagságával és varázslatosságával összeszövődő színes képsorokból valóban megelevenedik „egy darab világ”: Krúdy írói világa.

Krúdy író akart lenni, semmi más, és ez nemcsak a pályát, hanem az életformát is jelentette számára. Az irodalom még szorosan együtt élt az újságírással. Ez utóbbi megélhetést biztosított, s az elbeszélések, regények is elsőként többnyire az újságok és részben a folyóiratok hasábjain láttak napvilágot Az újságíró a kor társadalmában bizonyos szempontból kiváltságos helyzetet élvezett: kívül állt a polgári előítéleteken, és otthonos lehetett a társadalom minden rétegében. A polgár azonban többnyire csak ennek a hajszás, éjszakázással és sok jövés-menéssel járó, állandó készenlétet kívánó életformának a külsődleges kísérőjelenségeit – színésznők ünneplését, vendéglátóhelyek és házak látogatását, a nyilvános szereplést – látta meg. Nos, Krúdytól korántsem voltak idegének a pálya eme színhelyei, szerette és élvezte az életet, minden pillanatát az egyéniségét gazdagító élményként tudta felfogni – ez tükröződik hatalmas munkája valamennyi sorában. De mindezért – s nyilván, mert az írást is szerette – keményen megdolgozott, másként nem jelenhetett volna meg már 1925-ben – halála előtt nyolc évvel – ünnepelt negyedszázados írói jubileumáig hetven kötete.

Az első valódi irodalmi sikert a „Szindbád ifjúsága” című regénye hozta 1911-ben. Ezt követte egy évvel később a „Szindbád utazásai”, majd 1916-ban Szindbád: a feltámadás” és egy évtized elteltével a „Szindbád megtérése”. Szindbád alakja azonban még több más regényében is megjelenik, s ha történetesen Rezeda Kázmér az író hőse, benne is szindbádi lélek lakik, Ez a szindbádi lélek voltaképpen maga Krúdy. Hiszen azért választotta hőséül az Ezeregyéjszaka örök hajósát, aki minden emberi lehetőséget megélt és magában elraktározott, mert ez egyfelől egyéniségének és írói alkatának megfelelő „szerep” volt. másfelől kiválóan alkalmas figura arra, hogy a körülötte hullámzó világot sokrétűen adja vissza: a történelemmel terhes színhelyei és a múltba vesző életútjai sokféleségében; a benne élők illúzióival, ám egyszersmind ezeket az illúziókat, a „hamis tudatot” átlátó, s olykor fellebbentő iróniával. Mert nagyszerűen értett ahhoz is, hogy az elbeszélés valóságából, hősei emlékeiből és vágyálmaiból a megelevenedésig érzékletesen felépített képsorait egy pillanatra megszakítva, akárcsak egy zárójel erejéig kitekintsen e tökéletes kulisszák mögül, és a jelenet bűvöletébe esett nézőre kacsintson: ez csupán történet, regény. Egy kis vidéki színésznőről például elmeséli, hogy alig használt cipellőit már várta a pesti suszternál egy értük busásan fizető jó ízlésű öregúr, s a csodás lábak – és az elbeszélés – illúzió mivoltát így leplezi le: „Szilvia kisasszonynak talán a legszebb lába volt akkoriban Magyarországon, csak még kevesen tudták. (A suszter és a rejtélyes öregúr nem számított.)”

De térjünk vissza a századforduló Szindbádjához, akinek Krúdy alkotta történeteiből Krúdy írói világát és egyúttal arcképét kerekíti ki a film. Milyen is, ki is ez az örök hajós? A kérdésre az írónak az első Szindbád-regény elé írt soraiból kiindulva kereshetjük a választ; „Mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény – ha egyszer rózsaszínű trikóban játszhatott volna a magasban a trapézon! – ha orgonista lehetett volna a hercegi kastélyban – ha gyóntatóatya a jezsuiták templomában! Keresett nőorvos Pesten vagy a nőneveldében fiatal tanár! Éjjeli lámpa a Sacré Coeur-ben, vagy nagybetű az imádságban, amelyet a nők kedveseikért mondanak a ferencieknél. Ablaküveg, amelyen át csókot küldenek; szentképecske a párna alatt, selyemszalag a vállfűzőben és rejtegetett költő, akinek műveit fiatal nők titkos helyen olvassák.” A végletességükben mosolyra ingerlő szindbádi vágyak a nők körül forognak, akik az élet örömét testesítik meg az örök hajós világában, s ő maga ilyenformán az élet teljességére, minden emberi lehetőségre törekvés jelképe is.

A teljesség azonban elérhetetlen, csak töredékeiben, néhány földi örömben, illúzióban, elképzelésben – a regényben! – ragadható meg. S ez Szindbád világa a századfordulón. Ezt jeleníti meg a film az önmaga változatait ismétlő kor örömtöredékeiben – egy-egy fényképből kibontakozó vagy emlékbe dermedő női tekintetnek, vagy egy virágos porcelántálban olajos fényű petrezselyemgyökér és sárgarépaszeletekkel gőzölgő húslevesnek az érzékletességével.

Vida Mária