Forgácsok Szindbádról
Írta Vidor
Miklós
Mi, akik csak hírből ismerjük a
Stefánia-korzó és a gumirádlisok korát, bizonnyal tőle tudjuk a legtöbbet
erről az elsüllyedt világról. Ott állunk vele a szép aranymívesné
ablaka alatt, fölemeljük a Vadlud-kisasszony
lehullajtott virágját, ott ülünk a jósnőnél, aki befalazta a hallgatódzásban
meghalt, szerelmes asszonyt. Aránykéz-utcai szép napok! Hányan gondolunk rá
döbbent boldogsággal, ha átvágunk ezen a nyúlfarknyi belvárosi utcán?
*
Csodálatos őrzője ő a békeévek
hangulatának. Illatok – asszonykacsók és vidéki almáriomok
meg bő zsírban sült kacsapecsenyék illatai – bújnak meg írásaiban. Nem is
zene, nem is kép, sokkal inkább illat mindaz, amit elraktározott – nem a mai
értelemben vett gazdasági, gyakorlati célzattal, hanem a maga tündéri ajándékakép rejtette el a futó idő szélvihara elől ezeket
az illékony, finom aromákat. S most, bárhol nyitom ki könyveit, elevenen
szállnak föl s elhódítanak, jobban, mint amikor frissen gyűjtötte őket.
*
Érzitek, milyen gyermekien finom, naiv, raffinálatlan? Nincsen egy merész ötlet, váratlan fordulat
benne. Lassan zsong a sorok muzsikája, mintha tavon ringó csónakban ülnénk,
elandalodunk rajta. Ringat, emel meg elhullajt a lassú ár, mormolva zsongnak a
habok ... a hősök is félig álomban élnek, akár mi. Külön éghajlata,
hőmérséklete van az ő világának: enyhe napsütés – néha esőfüggönyön át sugárzik
–, langyos, simogató szél – és lassan érő gyümölcsöktől terhes, vöröslő lombú
ősz.
*
Az utcák, ahol kopognak ezek a magányos
férfiléptek, a házak, amelyeknek ablakán kihajlik egy-egy dallamosnevű
nő, a csapszékek, ahol tenyerükbehajtott fejjel hallgatnak
a méla gavallérok, mind, mind egy-egy kép az álomból.
Zsongító, mély és kellemes álom. Egy varázsló dobta rá a szemünkre s mi még
mindig látjuk magunk előtt, lezárult pillával. Valahol kondul egy óra, kattan
a szekrény zára (az asszony most vette ki belőle a szeretője kártyaadósságára
valót), fölsóhajt egy hang a zongorán (a vidéki kisasszony álmodozik), valahol
a hóban lábnyomokat lát egy lány s érzi, hogy a régi szeretője járt éjszaka az
ablaka alatt ... de körös-körül még éjjel van most is, selymes, puha csönd ...
álom ... a varázsló elaltatott.
*
Emlékeztek még Rezeda Kázmérra,
Nagybotos Violára s a többire? Látjátok még sötét, szikár alakjukat a szűk
budai utcák között imbolyogni? Egy ház előtt megállnak hirtelen s fölnéznek a
második emeletre. A balkon ablakán feketén, némán leng a függöny ... vagy csak
az árnyék? Körül hallgatás. Egy lépés nem veri föl az utcácskát. Ők állnak lenn
és mozdulatlanul a balkonra merednek, órákig. Aztán hirtelen mást gondolnak és
eltűnnek Óbuda felé, ahol a legjobb káposztalevest lehet kapni.
*
Hát a többiek? A történetkék
fölvillanó s eltűnő figurái ... a Nagybotos dadája, akihez nevelőbe adja
fiatal szeretőit s aki bottal vág végig a visszatért, hűtlen asszony hátán
... vagy az Északnyugati Kárpátok csapszékének liliom kiszolgálólánya ... Vagy
a vidám fürdőhely játékboltosnője, aki magyar
konyhát vezet ... s a színésznő, akinek ablakán bemászik az ifjú Szindbád,
hogy hajnaltájt egy arcsimogatással s egy mosollyal búcsúztassák ... s a lány,
aki az emeletről nyakába ugrik az öreg Szindbádnak ... emlékeztek még?
Kisistenek ők az álom nagy játékában ..
*
Irdatlan szél veri a havat a Nyírségen
... farkasok s betyárok ködlenek föl az iszonyú éjszakában ...
A betyárok a pusztai virágszálért,
Birikéért mennek – valahol a nádasban vár rá az úrból lett betyár.
S mire az éjszakában, hóban, fagyban
odaérnek a prüszkölő lányrablók, már a betyárok mennyországában öleli a
megfagyott, szerelmes szegény Birikét...
Szindbád, az öreg hajós már csak
mosolyog s nyegle fiát oktatja ki az élet két legnagyobb titkára: az asszonyra
s az eszemiszomra. Ketten járják a várost s ha kedvük
szottyan, a vidéket – két mosolygó, kedves bajcsináló, akiket mindenki komolyan
vesz – s akik, hogy kedvében járjanak a sok oktondinak, kerítenek valami
vesszőparipát a térdük alá, de maguk is mulatnak rajta ... jönnek, mennek a
világban mosolyos könnyek és könnyes mosolyok között s hajnalra eltűnnek a
kanyargós úton, könnyű kocsijuk porfelhőjében.
*
Hajnalra ... künn
világosodik, lassan leereszted a könyvet. Aztán sokáig nézel ki az ablakon,
végigfuttatod szemedet a városon, a hidakon keresztül, Buda felé, elszökkensz
egy kicsit Óbudára, majd visszahúzod kóbor pillantásodat a Belvárosig s már
alig találsz el az Aranykéz-utcába... a szép napok meg végkép elfutottak, nem
leled őket sehol. A városban villamos zötyög és autó pöfékel, siető, apró,
józan emberek futkosnak. Itt már senkinek sincs ideje álmodni. A szép aranymívesnék, javasasszonyok, bábák hiába várják a hatalmas,
szépszál Szindbádokat... az ablakok zárva maradnak
éjszaka, Vadlud-kisasszony nem hallja a költöző
madarak zaját, mely átszáll a Dunán is. Rezeda Kázmér és Nagybotos hiába várná
a magasból lehulló keztyücskét, vagy virágot... a
város kijózanodott, fölébredt – és boldogtalanabb lett...
Álom volt.
(Újság, 1943/37. /február 16./ 5. p.)