KRÚDY GYULA

Írók, irodalomtörténészek hangot váltanak, ha róla kezdenek írni s az ő hangján mondják el, hogy milyen író Krúdy. Magunk is így szoktuk: önkéntelenül is utánozzuk annak a hangját és modorát, akire ez jellemző.

Krúdy meglehetősen későre jutott el az egyéni hangig. Néhány korai novellájában (például az 1903-ban kötetben megjelent A százgallérosban) itt-ott már felcsillan a későbbi Krúdy, tehát benne van, benne él az íróban, de nem tudja, nem meri még kimondani.

Ebbe a kötetbe egy elbeszélés sem került íróskodása első szakaszából. Tíz-tizenkét esztendőn át olyasmiről és olyasféleképpen ír, mint Mikszáth, csak kimértebben, feszesebben – így mozog az ember más nagykabátjában. Nem a saját hangján ír még. (Ifjúsági könyveire is ez áll – talán emlékszik rájuk az olvasó).

Hogy mi szabadította fel Krúdyt, hogy mi folyhatott le benne, nem tudhatjuk. Csak feltevéseink lehetnek. Megérezhette, hogy mindjárt kifogy belőle a téma, írnia pedig kellett, mégpedig sokat, mert kocsmákban, vendéglőkben írt, élt, evett; életmódja költséges volt és írásait nem jól fizették. Úgy fog hát neki most, pályája második szakaszában is az írásnak, mint régebben: délig meg kell keresnie vele az ebédrevalót, a vendéglői ebédrevalót, de a témával, tehetséggel, munkával takarékoskodni kell. Elengedi magát, rábíz mindent emlékeire, hangulatára. Ha az első mondatot jól eltalálta, megindul benne a mélabús emlékezés s jönnek a mondatok egymás után. Maga sem tudja még, hogy hősével később mi történik vagy merre kanyarodik majd el a történet öt sorral lejjebb. Kötetünk első része a Nyíri csendtől a Családi legendáig mind ilyen félig-meddig megkomponált vagy egészen laza írás. Szerkezeti, tartalmi egység van bennük. Az egész elbeszélés egy hangulat; egy szó sem ugrik ki belőle.

A harmadik szakasz kötetünkben a Púderrel, időben az 1913., 1914. esztendővel kezdődik. Ráérősebben formálja meg az író mondatait (alighanem könnyebben él, jobban megfizetik), hat rá a nagyvárosi élet is: stílusa csillogóbb, játékosabb, levegősebb, kihagyásosabb. Hangulatot immár nemcsak a mondatok mélabúja kelt (tehát az, ami Krúdyban jobbára ösztönös), hanem tudatos igyekezete is, kivált az Árnyékból szőtt vendégben, a Klaránsz utazásában és A kassai püspökben.

Halála előtt hat esztendővel, 1927-ben írta kötetünk három utolsó elbeszélését (az Utolsó szivar az Arabs szürkénél, Akit minden kocsmából kidobtak és A pincér álma címűt). Régebbi elbeszélései rövidek és lazák (vagy szétfolyók, ha kevésbé sikerültek), ez a három elbeszélés azonban hosszú és tömött. Hozzájuk képest minden régebbi írása testetlen, mint a levegő – vagy pára csupán. Valamikor az egyik mondat elindította benne a másik mondatot. Csak a hangulatra kellett ráállani s mondat mondat után jött. Ha akkoriban javított valamit kéziratán, inkább csak törülhetett. Később szándékosan törült, mert tudta, hogy a kihagyás fokozza a hatást. Írói pályája utolsó szakaszában olyanok elbeszélései, mintha odavetett rövid vázlatot nyújtott volna meg tíz-tizenhat lapra s a vázlatot újabb és újabb kiegészítő, magyarázó, helyesbítő, enyhítő mondatokkal tűzdelte volna meg. Nem állítom, hogy így dolgozott, de ilyennek tetszenek elbeszélései.

Az utolsó, a nagy elbeszélések idején negyvenkilenc éves, fáradt és beteg. Olyasmiről ír, ami akkor már tilos volt neki: ételről meg italról. Érezni lehet írásán, milyen jólesik, hogy az asztalon nyugtathatja karját és komótosan elgyönyörködhetik az ételek nevében meg leírásában. Csillogó mondatra nincs benne derű, a régi, az általános mélabútól elriasztja betegsége, úgy ír most, élete végén, ahogy a világirodalom sok nagy mestere dolgozott még: ötletek, képek felvillantása helyett szétbontja, részletezi, továbbfejleszti az ötletet. Sajnálja csak úgy odavetni, hogy majd az olvasó képzelje hozzá a többit. Minden mondanivalóját meg akarja írni, mert már nincs sok ideje hátra, sürgősen el kell mindent mondani; mert aki már csak emlékezik, az sohasem telhetik be az emlékek jó ízével; mert ideje is van rá, nagyon semmi sem hajtja, még az anyagi gond sem túlságosan: készül műveinek tízkötetes kiadása.

Utolsó évtizedében írta legszebb regényét s valamennyi írása közül talán a leghibátlanabbat, legköltőibbet és legrealistábbat, a Három király című történeti trilógiát (a Mohácsot, Az utolsó Habsburgot és a Festett királyt) is. Mintha egész életében, minden írásával erre a regényre készült volna.

V[ígh]. K[ároly].

(Árnyékból szőtt vendég és más elbeszélések.
Bukarest, 1957, Ifjúsági Könyvkiadó. 5-7. p.