Vincze László:
Krúdy
Gyula
1933
május 12-én – tíz éve – hagyta itt örökre az evilági
életet, amelyet talán mindenkinél jobban ismert, de amelyet éppen ezért
mindenkor a múlandóság vonuló felhői alól pillantott meg. Fagyos szentek napján
jött érte a halál, ki, Óbudára, ahol remeteségben élt, nem is annyira az alkotó
emberek különcködésével, mint inkább a tollforgatók örök fátumával: a
szegénységgel. Valóban remeteség volt ekkor már az élete: csend és lemondás,
ahogy egyiket az írói munka, a másikat a megélhetés szűnni nem akaró gondja
elrendelte. Ekkoriban már villanyra sem telt szerény lakásában, kora
legtermékenyebb írója, minden idők egyik legpompásabb magyar stilisztája
pislákoló gyertya-fény mellett mondott örökre búcsút ennek a minden szépségében
is nagyon gyarló világnak.
Majd száz kötet maradt utána és szinte megszámlálhatatlanul
sok újságcikk, novella és tárca, amelyekből talán még ötven kötetre telne. Nem
volt napi- és hetilap, amelynek munkatársa ne lett volna, 55 évéből 37-et
töltött az írás alázatos szolgálatában; mindig dolgozott, igaz, sokszor szükségből és noha mindenkihez szólott, műveit kevesen
olvasták és még kevesebben szerették. Nagy sikerekkel alig dicsekedhetett, ám
egyébkent is kerülte a feltűnést, csak-író volt, nemzeti és társadalmi
kérdésekkel sohasem foglalkozott s még az irodalompolitika zajlásától is
messze állt. Nagyon is tévednénk, ha korát
a félreismerés vádjával
illetnénk, hiszen ő maga sem igen kívánt más-milyennek mutatkozni, mint
amilyennek látták, a kevesek
írója volt, egy szűk elité, inyenceké és barátoké s
főleg az íróké. Valójában az írók írója volt, ábrándos képzeletének, tiszta
stílusának szépségét kevesen érezték és értették meg; magánossága és szerénysége szinte
eltitkolta azt a helyet,
amelyet az újabb
magyar irodalom történetében hivatva volt elfoglalni. Érdemeivel talán önmaga
sem volt tisztában s így valóban nem csoda, ha jelentőségét csak napjainkban
kezdi felismerni az elődeket kereső utókor. Legjobb
szándékai ellenére, akaratlanul lett a modern magyar irodalom egyik jelentős
forradalmárja s szelíd írói világának felszíne alatt látszólag ellentmondóan tünnek fel a bomlás és erjedés erői.
Írói világa
pályája kezdetén Jókai
és főleg Mikszáth elbeszélő
művészetéből kapott levegőt s a maga gyermekkorának, fiatalságának
élményeiből gyökeret. Jókai és Mikszáth éghajlata pedig mindennél jobban megfelelt
annak, hogy a fiatal Krúdy szépprózájának gyökerei kihajtsanak
s hogy virágfakadásuk új
és gazdag színekkel s illatokkal árassza el a modern
magyar irodalmat. Ahhoz, hogy később valóban a színek,
az ízek és az illatok legavatottabb írója lett, onnan kellett elindulnia,
ahol egy süllyedő társadalmi osztály mind jobban távolodott a maga
életeszményeitől s a reménytelen süllyedésben valóban meg kellett elégednie már
az ízek, a színek és az illatok varázsával, amely egy szebb mult
emlékét rejtette még magában. A Nyírségen, Krúdy szűkebb pátriájában a mult
század vége felé még éltek Jókai-és
Mikszáth-hősök s ha a magyar történelmi osztály
– a gentry
– már egyre jobban el is veszítette lába alól
a talajt, a feltörekvő
rétegek még mindig nem ismertek
más utat, mint a gentryhez való hasonulásét. Lassan azonban eljött
az ideje annak is, hogy
e feltörekvő rétegeknek rá kellett eszmélniök,
hogy az az életeszmény, amelynek hosszú-hosszú évtizedekig igézetében éltek s amelyet társadalmi emelkedésük netovábbjának
képzeltek el, mind messzebb került a valóságtól. Igen, csend
borult a nemesi tájakra s így a
Nyírségre is, mert hovatovább mindenkinek észre kelleti vennie, hogy az a világ,
amelyben a szépet
a jóval azonosnak vélték, amely a dicsőség és a boldogság áhitozott
hona volt, már csak a múlté. Az úriember
– ennek a kornak legjellemzőbb embertípusa – már
nem talált élő példát, amelyet kövessen, de gondolkozása még sokkal inkább a
nemesi eszményekből táplálkozott, semhogy a városi polgárosultságot észre
kívánta volna venni. A tűnődés, a rezignáció várt így a csöndes úriemberre a
nyírségi lapályon; ha idősebb volt, az emlékek, ha fiatalabb, az anekdoták és
a mindig üdvözítő képzelet.
A fiatal Krúdy is ezen az úton, az emlékek, az anekdoták és
a képzelet útján indult el. De amíg Jókai és Mikszáth nemzedékében az emlék s
főleg az anekdota még a valóság látszatával dicsekedhetett, a századfordulóra
már foszladozni kezdtek a szálak, elmosódtak az anekdota éles vonalai s a
rezignáció elárasztotta az emlékek tájait. Krúdynál – pályája későbbi szakaszában
– mind erősebben felbomlott a meseszerűség egyenes rendje, a tűnődés ereje
legyőzte az anekdotikus cselekményt, mert így parancsolta annak a világnak a
szelleme, amelyben az író született s amelyben
felnövekedett.
Tizennyolc éves volt, amikor Budapestre került s ettől az
időtől kezdve, mint újságíró, élete végéig itt kereste meg a kenyerét. Ifjúságának
élményei, a Nyírség különcködő emberei, a podolini
szép napok s a századvégi Debrecen, ahol elsőízben
találkozott a hírlapírással, a színházzal és a nagyobb város légkörével,
innen, Budapestről most már a maga emlékezetének távlatába kerültek, ifjúságát
ezután már szüntelenül a városba szorult vidéki ember csöndes nosztalgiájával
idézte. De ez a nosztalgia nála sohasem fakult el légüres meditációvá,
Budapesten írói világa talajra és támaszra talált s amint hősei, magános
vidéki úriemberek megszálltak és jól érezték magukat a pesti fogadókban, úgy
telítette ő meg a fővárost a vidék színeivel
és ízeivel. A 19. század centralizációja Krúdy budapesti
mitológiájával teljesedik be, az irodalom, a politika és a közigazgatás
központosodása után az ő életműve teszi Budapestet igazában az élet, a
szerelem, a táplálkozás és az időtöltés fővárosává.
Budapest
írója
volt, talán az egyetlen ezidáig, akit teljes joggal így nevezhetünk. Szerette ezt
a várost, különös utcáit és különös embereit s mindenekelőtt, a varázsait,
amelyekkel ez a táj a benne lakókat magához láncolja. Ezeket a varázsokat
kereste szüntelenül; sok-sok írásában cserbenhagyta a cselekményt, lemondott
a lélekábrázolásról, ezek a novellái
és karcolatai – azt mondhatnánk, hogy – csak Budapestről szólnak, minden
egyéb, amiről említést tesznek, keret és csalétek. Szeretett céltalanul
bandukolni a fővárosban;
mikor mindenkit rabul ejtett az iparosodás,
a fejlődés
láza, mikor mindenki egy kissé a dunaparti Amerikában szerette
volna magát képzelni, talán ő volt az egyetlen, aki a társadalmi
megoszlás, a közjogi
politika folyamataira sohasem tekintve, a semmittevő sétákon a felszín
alá tudott tekinteni. Amikor mindenkit elkábított a rohamos, de alapjában
véve gyökértelen fejlődés, neki volt egyedül bátorsága ahhoz, hogy az örök
Budapestet keresse, mindazt, amit a múltból átment a jövőbe
az emlék,
egy-egy szelíd utcasarok, a Lánchíd
ívelése vagy egy-egy budai hangulat. Azt akarta, hogy soraiból az a szag csapja meg az
olvasó orrát, amelyet akkor érez, ha hosszabb távollét után kilép a Keleti pályaudvarról s amelyet mint Budapest szagát veszi
tudomásul. A hivatás és a mesterség
tág lehetőségein túl az emberi élet legszűkebb kereteiben kutatta Budapest
titkait, a légkörnek
s nem az eseményeknek
volt a krónikása,
ezért is hanyagolhatta el írásaiban a pontos időmegjelölést,
hiszen mindenkor a
maradandóságot izlelte Budapest
levegőjében és ebből a szempontból teljesen közömbös volt, hogy hősei Széchenyi
és Vörösmarty korából a millennium
utáni évtizedekbe lépnek.
Dehát mik lehetnek egy
város titkai? Nyilván mindaz, amiről nem árulkodik a
politika és a hivatalos élet, sőt, még a sajtó sem, hanem ami oly magától
értetődően tölti ki a város életét, hogy róla nem is igen szoktunk beszélni. Ezek
a magától értetődő szokások, események és lehetőségek azonban egyben a város
legsajátosabb tulajdonai, legjellemzőbb vonásai is, amelyek a civilizáció és a
kultúra helybéli alakulásain túl a világ valamennyi városától megkülönböztetik.
Krúdy Gyula elsőrangú írói kötelességének tartotta, hogy állandóan számontartsa a város légkörét, figyelje az évszakok
változását s az emberek a tájhoz alkalmazkodó szokásait. Ismerte a város
minden lehetőségét Tudta, hogy a Tabánban a templom délután is
nyitva van, az oltáron május virágai nyílnak Szűz Mária tiszteletére, a
virágok illata a tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban örök hűséget esküdhetnek
egymásnak a szerelmes párok. Tisztelte a Várat, ahol középkori lovagok
léphetnek ki a falakból s nem volt kétsége afelől sem, hogy Óbuda, még tán a
török hódoltság korában épült kis hegyi utcáival végeredményben a jósnők
lakóhelye. És különösképpen tisztelte a Belvárost, téli
hajnalaival, amikor a havas utakon rókamálas bundába öltözött hölgyek siettek a
piaristák templomába: ezt a városnegyedet a mult
század 40-es éveiben tudta elképzelni, téli fergeteges éjszakákon odakint
zörögtek a borbélytányérok a bűbájos Aranykéz-utcában, de odabent az aranymívesnénál a fehér kályhában, mint egy Andersen-mese pittegett-pattogott a tűz, lámpaernyőn korcsolyázó ladyk
szálltak, az órának hangja, mint a harangütés éjszaka egy ó-német városka
felett és szép fehér kutya hevert a tigris-bőrön: landsknechtet
játszottunk hármasban: az aranymíves úrral. „És szerette a Józsefvárost is, ahol nyári éjjeleken
a földszintes házakban nyitva voltak az ablakok s ahol hősei alvó nők lélekzetvételét hallgatták.
Mindent
tudott
és mindenkit ismert. Jólértesültsége páratlan volt. Ki ismerte volna jobban nála
a fogadókat és a vendéglőket? Ki volt még oly jártas az étkezés
misztériumaiban, mint ő? Igazában talán azokban a vendéglőkben érezte otthon
magát, ahol a vendéglős megtörölte kezét 8 kötényében s
régimódiasan kezet fogott vendégével, aztán pedig csakis azt ajánlotta a
törzsvendé-gének, amit aznap ő maga is evett már. Hízelgett hiúságának, ha a
főpincér az ő asztala mellett tartózkodott ottlétének egész ideje alatt s
bosszankodott, ha látnia kellett, hogy a szembenülő vendég nem tudja,
hogyan kell elfogyasztani a pajslit vagy a velőscsontot.
Ismerte mind a kisiparosokat,
akik a belvárosi
kocsmák törzsvendégei voltak és nevükön szólította a kucsébereket
és a hordárokat.
Sokat írt a színészekről,
érzelmes, megöregedett énekesnőkről, együtt érzett a súgókkal,
akik sok rossz
fát tettek a tűzre
és tisztelettel
ejtette ki a nevét
a régi
színigazgatóknak. Szerette a bohémeket és a gonoszkodókat és mindenek előtt
a különcöket:
Szortiment szerkesztő urat,
aki az irodai
órák alatt meleg szappanos vízben áztatta lábát. Rezeda Kázmért,
aki úgy udvarolt, hogy passzusokat olvasott fel a hölgyeknek a mindig
nála lévő fínomkötésű könyvekből, a nihilista
hírlapírót, aki két krajcár hiányában nem tudott átmenni a
Lánc-hídon s ezért a Belvárosból az összekötő vasúti hídon
ét mert haza a János-hegyre, a Rudas-fürdő
tyúkszemvágóját, aki megmutatta szokat a nevezetesebb tyúkszeméket, amelyeket híres
emberek lábáról vágott le és nem utolsó sorban Alvinczi Eduárdot, a vörös
postakocsi tulajdonosát, aki vénségére eljegyzett egy szépséges
színi-növendéket s noha esze ágában sincs elvenni a lányt,
minden márciusban megünnepli vele eljegyzésük
évfordulóját. A sokat
emlegetett régi jó békevilág írója volt, a békén azonban nem a csendes
meggazdagodás lehetőségeit, hanem a teljes életismeretet, a finomságokról tanuskodó időtöltést értette. Az utolsó
úriember rezignációjával nézte a 19. század letüntét,
de őbenne ez a nemesi szemlélet ismét erkölcsi állásfoglalást jelentett:
ízlésbeli nemességet. Páratlan finom ízlése tartotta összhangban széthulló
meséit, messzi emlékeit és lírai ihletét.
Az
élet beavatottja
volt. Nem vetette meg a
régi el-beszélőket s gyakran
vonta le két zárójel között történeteinek tanulságait. Tudta, hogy még a
legszűkebbre vett élet megismerése, a biztos tájékozódás a
szerelem, a táplálkozás és az időtöltés titkai között is
elérhetetlen dolog. Egyik hősével mondatta: „Sok dolog van a világon, amiről
még Shakespeare se beszélt, pedig talán ő volt az egyetlen ember a világon, aki
körülbelül mindent tudott...” De amit ő maga
megtudhatott, arról lelki-ismeretesen és türelemmel számolt be. Hősei nem
egyetlen novella vagy regény tartamára keltek életre. Mint a legnagyobb
mesemondók világában, az ő hősei is egyre-másra feltűntek, körükbe úgy
térhetett meg az olvasó, mint aki egy olyan városba térne, ahol mindenkit
ismer. Amit Balzac hőseiről mondanak, hogy tudniillik lexikont lehetne róluk
írni, az Krúdy világára is áll.
Az olvasó végül is ott-hon érzi magát hősei között, valami őszinte
bensőségesség hatja át ezt a világot, amit csak még tetéz az író akkor, amikor
egy-egy mellékmondatban szerény tanácsokkal látja el a hőst és az olvasót
egyaránt. Nem véletlen, hogy álmoskönyvet is írt, szorgalmas irodalomtörténészek
egykoron, ha majd a rendszerező elme számba veszi valamennyi munkáját,
talán összeállítják életfilozófiáját is.
Addig azonban csak tűnődéseit és hangulatait idézhetjük:
gyöngy-szemű prózáját, amelyet iskolában kellene tanítani. Mint minden stílus,
az övé is árulkodik írójáról, természetes, gátlásoktól tökéletesen mentes elbeszélőművészetéről, pompás, kifejező erejéről a
varázslatos, utolérhetetlen zenéjéről. A stílus mögött ott áll a
révedező szemű, középkorú úriember, akinek azonban halántéka már fehér volt,
„mint decemberben a hegyoldal”,
aki a könnyű
kerti borokat szerette s mert nem holmi betoppanó, mulatozgató kocsmalátogató
volt, órákig tudott ülni szótlanul a fehér
asztal mellett.
Ki tudja min gondolkozott ilyenkor? A mulandóság töltötte
el gonddal, az idő ellen harcolt szelíden és csendesen, ellene fogódzkodott meg
a kicsiny tények, a rezdülésnyi finomságok légkörébe. A tűnő időt akarta
megragadni az élet kicsiny tényeiben: ma mint Proust
legméltóbb utódát szokás már emlegetni, amire – s
ez számunkra különösen érdekes – a magyar társadalomban
adott helyzete predesztinálta. Egy süllyedő osztályban állva a passzív rezisztenciát
vállalta, nem volt hajlandó előre nézni, tudta, hogy nincs osztálya számára
biztató jel. Ezért élt emlékek között.
Az
emlék
nemcsak ihletének forrása,
meséjének kerete, hanem szinte műfaja is volt. Írói világának éppen az ad
különös varázst, hogy a miliőknek és a tájaknak
nem a multjukat, hanem az emléküket idézte. Az emlék
pedig nem a közösség,
hanem az egyéniségi mult szemléletébe tartozik. Krúdy
Gyula is a modern regényirodalomnak azok közé a nagy forradalmárjai
közé tartozott, akik felszabadították az emberi egyéniség lelkét, amelynek,
határait az emlékezés jogán széltében és hosszában kitágította s így a lélek
újabb és újabb differenciálódásának nyitott utat. Életműve a maga világában
felszabaduló modern lélek útját példázza.
Tudatosan hirdette az emlék ihletet adó erejét, szeretettel
idézte az Anyégint, talán nem is annyira
Puskinra, mint inkább Bérczy Károlyra,
a fordítóra emlékezve, aki egykoron biedermeier folyóirataink kedvenc szerzői
közé tartozott:
A múzsa
csak a szerelemnek
Tűntével jött meg. S mostan ím
Kísérlet ez: ha megegyeznek
Dalomban érzés, eszme,
rím.
Szabad a költő, nincs keserve,
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról is beszél,
S bár még borúsnak látszik a szem,
De könnyét rég elsírta már.
Az emlék nemcsak a mult és jelen, hanem az álom és a való elmosódó
határaira is vezet. A meglazult képzeletben felbomlik nyomában a tér és az
idő rendje, hogy mindent-mindent elárasszon a lélek hullámzó
folyama.
Krúdy világában ez a tér
és idő rendjén győzedelmeskedő lélek szól hozzánk. Prózában írott verseiből,
Szindbád álomvilágából, magyar tájak ízéből és színéből szüntelenül ennek a
tiszta léleknek a hangja hallatszik ki. Ma, amikor az irodalomtörténeti
kutatás is tán nemsokára kellő gondossággal világítja meg életművének
jelentőségét, a magános, csendes úriember szemlélődésében a lélek és a stílus egyazon erejével
bontakozik ki emlékekből szőtt világa s benne az utókor számára az a nagyszerű folyamat,
amelyben a modern
irodalom világérzése kialakul.
(Magyar
Nemzet, 1943/106. /május 12./ 9. p.)