Vincze László:

 

Krúdy Gyula

 

1933 május 12-én – tíz éve – hagyta itt örökre az evilági életet, amelyet talán mindenkinél jobban ismert, de amelyet éppen ezért mindenkor a múlandóság vonuló felhői alól pillantott meg. Fagyos szentek napján jött érte a halál, ki, Óbudára, ahol remeteségben élt, nem is annyira az alkotó em­berek különcködésével, mint in­kább a tollforgatók örök fátumával: a szegénységgel. Valóban re­meteség volt ekkor már az élete: csend és lemondás, ahogy egyiket az írói munka, a másikat a meg­élhetés szűnni nem akaró gondja elrendelte. Ekkoriban már vil­lanyra sem telt szerény lakásában, kora legtermékenyebb írója, min­den idők egyik legpompásabb ma­gyar stilisztája pislákoló gyertya-fény mellett mondott örökre búcsút ennek a minden szépségében is nagyon gyarló világnak.

Majd száz kötet maradt utána és szinte megszámlálhatatlanul sok újságcikk, novella és tárca, ame­lyekből talán még ötven kötetre telne. Nem volt napi- és hetilap, amelynek munkatársa ne lett volna, 55 évéből 37-et töltött az írás alázatos szolgálatában; min­dig dolgozott, igaz, sokszor szük­ségből és noha mindenkihez szó­lott, műveit kevesen olvasták és még kevesebben szerették. Nagy sikerekkel alig dicsekedhetett, ám egyébkent is kerülte a feltűnést, csak-író volt, nemzeti és társa­dalmi kérdésekkel sohasem foglal­kozott s még az irodalompolitika zajlásától is messze állt. Nagyon is tévednénk, ha korát a félre­ismerés vádjával illetnénk, hiszen ő maga sem igen kívánt más-milyennek mutatkozni, mint amilyennek látták, a kevesek írója volt, egy szűk elité, inyenceké és barátoké s főleg az íróké. Valójá­ban az írók írója volt, ábrándos képzeletének, tiszta stílusának szép­ségét kevesen érezték és értették meg; magánossága és szerénysége szinte eltitkolta azt a helyet, ame­lyet az újabb magyar irodalom történetében hivatva volt elfog­lalni. Érdemeivel talán önmaga sem volt tisztában s így valóban nem csoda, ha jelentőségét csak napjainkban kezdi felismerni az elődeket kereső utókor. Legjobb szándékai ellenére, akaratlanul lett a modern magyar irodalom egyik jelentős forradalmárja s szelíd írói világának felszíne alatt látszó­lag ellentmondóan tünnek fel a bomlás és erjedés erői.

 

Írói világa

 

pályája kezdetén Jókai és főleg Mikszáth elbeszélő művészetéből ka­pott levegőt s a maga gyermek­korának, fiatalságának élményeiből gyökeret. Jókai és Mikszáth éghaj­lata pedig mindennél jobban meg­felelt annak, hogy a fiatal Krúdy szépprózájának gyökerei kihajtsanak s hogy virágfakadásuk új és gazdag színekkel s illatokkal árassza el a modern magyar irodalmat. Ahhoz, hogy később valóban a szí­nek, az ízek és az illatok legavatot­tabb írója lett, onnan kellett elin­dulnia, ahol egy süllyedő társa­dalmi osztály mind jobban távolo­dott a maga életeszményeitől s a reménytelen süllyedésben valóban meg kellett elégednie már az ízek, a színek és az illatok varázsával, amely egy szebb mult emlékét rej­tette még magában. A Nyírségen, Krúdy szűkebb pátriájában a mult század vége felé még éltek Jókai-és Mikszáth-hősök s ha a magyar történelmi osztály – a gentry – már egyre jobban el is veszítette lába alól a talajt, a feltörekvő ré­tegek még mindig nem ismertek más utat, mint a gentryhez való hasonulásét. Lassan azonban eljött az ideje annak is, hogy e feltörekvő rétegeknek rá kellett eszmélniök, hogy az az életeszmény, amelynek hosszú-hosszú évtizedekig igézetében éltek s amelyet társadalmi emelkedésük netovábbjának képzeltek el, mind messzebb került a valóságtól. Igen, csend borult a nemesi tájakra s így a Nyírségre is, mert hovatovább mindenkinek észre kelleti vennie, hogy az a világ, amelyben a szépet a jóval azo­nosnak vélték, amely a dicsőség és a boldogság áhitozott hona volt, már csak a múlté. Az úriember – ennek a kornak legjellemzőbb em­bertípusa – már nem talált élő példát, amelyet kövessen, de gon­dolkozása még sokkal inkább a nemesi eszményekből táplálkozott, semhogy a városi polgárosultságot észre kívánta volna venni. A tűnő­dés, a rezignáció várt így a csöndes úriemberre a nyírségi lapályon; ha idősebb volt, az emlékek, ha fiata­labb, az anekdoták és a mindig üdvözítő képzelet.

A fiatal Krúdy is ezen az úton, az emlékek, az anekdoták és a kép­zelet útján indult el. De amíg Jókai és Mikszáth nemzedékében az em­lék s főleg az anekdota még a való­ság látszatával dicsekedhetett, a századfordulóra már foszladozni kezdtek a szálak, elmosódtak az anekdota éles vonalai s a rezigná­ció elárasztotta az emlékek tájait. Krúdynál – pályája későbbi sza­kaszában – mind erősebben fel­bomlott a meseszerűség egyenes rendje, a tűnődés ereje legyőzte az anekdotikus cselekményt, mert így parancsolta annak a világnak a szelleme, amelyben az író született s amelyben felnövekedett.

Tizennyolc éves volt, amikor Budapestre került s ettől az időtől kezdve, mint újságíró, élete végéig itt kereste meg a kenyerét. Ifjúsá­gának élményei, a Nyírség különcködő emberei, a podolini szép na­pok s a századvégi Debrecen, ahol elsőízben találkozott a hírlapírás­sal, a színházzal és a nagyobb vá­ros légkörével, innen, Budapestről most már a maga emlékezetének távlatába kerültek, ifjúságát ezután már szüntelenül a városba szorult vidéki ember csöndes nosztalgiájá­val idézte. De ez a nosztalgia nála sohasem fakult el légüres meditá­cióvá, Budapesten írói világa ta­lajra és támaszra talált s amint hősei, magános vidéki úriemberek megszálltak és jól érezték magukat a pesti fogadókban, úgy telítette ő meg a fővárost a vidék színeivel és ízeivel. A 19. század centralizációja Krúdy budapesti mitológiájával tel­jesedik be, az irodalom, a politika és a közigazgatás központosodása után az ő életműve teszi Budapestet igazában az élet, a szerelem, a táp­lálkozás és az időtöltés fővárosává.

 

Budapest írója

 

volt, talán az egyetlen ezidáig, akit teljes joggal így nevezhetünk. Sze­rette ezt a várost, különös utcáit és különös embereit s mindenekelőtt, a varázsait, amelyekkel ez a táj a benne lakókat magához láncolja. Ezeket a varázsokat kereste szüntelenül; sok-sok írásában cserben­hagyta a cselekményt, lemondott a lélekábrázolásról, ezek a novel­lái és karcolatai – azt mondhat­nánk, hogy – csak Budapestről szólnak, minden egyéb, amiről em­lítést tesznek, keret és csalétek. Szeretett céltalanul bandukolni a fővárosban; mikor mindenkit rabul ejtett az iparosodás, a fejlődés láza, mikor mindenki egy kissé a dunaparti Amerikában szerette volna magát képzelni, talán ő volt az egyetlen, aki a társadalmi meg­oszlás, a közjogi politika folyama­taira sohasem tekintve, a semmit­tevő sétákon a felszín alá tudott tekinteni. Amikor mindenkit el­kábított a rohamos, de alapjában véve gyökértelen fejlődés, neki volt egyedül bátorsága ahhoz, hogy az örök Budapestet keresse, mindazt, amit a múltból átment a jövőbe az emlék, egy-egy szelíd utcasarok, a Lánchíd ívelése vagy egy-egy budai hangulat. Azt akarta, hogy soraiból az a szag csapja meg az olvasó or­rát, amelyet akkor érez, ha hosszabb távollét után kilép a Keleti pálya­udvarról s amelyet mint Budapest szagát veszi tudomásul. A hivatás és a mesterség tág lehetőségein túl az emberi élet legszűkebb kereteiben kutatta Budapest titkait, a légkörnek s nem az eseményeknek volt a krónikása, ezért is hanyagolhatta el írásaiban a pontos időmegjelölést, hiszen mindenkor a maradan­dóságot izlelte Budapest levegőjé­ben és ebből a szempontból teljesen közömbös volt, hogy hősei Szé­chenyi és Vörösmarty korából a millennium utáni évtizedekbe lép­nek.

Dehát mik lehetnek egy város titkai? Nyilván mindaz, amiről nem árulkodik a politika és a hi­vatalos élet, sőt, még a sajtó sem, hanem ami oly magától értetődően tölti ki a város életét, hogy róla nem is igen szoktunk beszélni. Ezek a magától értetődő szokások, ese­mények és lehetőségek azonban egyben a város legsajátosabb tulaj­donai, legjellemzőbb vonásai is, amelyek a civilizáció és a kultúra helybéli alakulásain túl a világ va­lamennyi városától megkülönböz­tetik. Krúdy Gyula elsőrangú írói kötelességének tartotta, hogy állan­dóan számontartsa a város lég­körét, figyelje az évszakok változá­sát s az emberek a tájhoz alkal­mazkodó szokásait. Ismerte a város minden lehetőségét Tudta, hogy a Tabánban a templom délután is nyitva van, az oltáron május virá­gai nyílnak Szűz Mária tiszteletére, a virágok illata a tömjénnel vegyül s a hátsó padsorban örök hűséget esküdhetnek egymásnak a szerel­mes párok. Tisztelte a Várat, ahol középkori lovagok léphetnek ki a falakból s nem volt kétsége afelől sem, hogy Óbuda, még tán a török hódoltság korában épült kis hegyi utcáival végeredményben a jósnők lakóhelye. És különösképpen tisz­telte a Belvárost, téli hajnalaival, amikor a havas utakon rókamálas bundába öltözött hölgyek siettek a piaristák templomába: ezt a vá­rosnegyedet a mult század 40-es éveiben tudta elképzelni, téli fer­geteges éjszakákon odakint zörög­tek a borbélytányérok a bűbájos Aranykéz-utcában, de odabent az aranymívesnénál a fehér kályhá­ban, mint egy Andersen-mese pittegett-pattogott a tűz, lámpaernyőn korcsolyázó ladyk szálltak, az órá­nak hangja, mint a harangütés éj­szaka egy ó-német városka felett és szép fehér kutya hevert a tigris-bőrön: landsknechtet játszottunk hármasban: az aranymíves úrral. „És szerette a Józsefvárost is, ahol nyári éjjeleken a földszintes házak­ban nyitva voltak az ablakok s ahol hősei alvó nők lélekzetvételét hallgatták.

 

Mindent tudott

 

és mindenkit ismert. Jólértesültsége páratlan volt. Ki ismerte volna jobban nála a fogadókat és a ven­déglőket? Ki volt még oly jártas az étkezés misztériumaiban, mint ő? Igazában talán azokban a vendéglőkben érezte otthon magát, ahol a vendéglős megtörölte kezét 8 kötényében s régimódiasan kezet fogott vendégével, aztán pedig csakis azt ajánlotta a törzsvendé-gének, amit aznap ő maga is evett már. Hízelgett hiúságának, ha a főpincér az ő asztala mellett tar­tózkodott ottlétének egész ideje alatt s bosszankodott, ha látnia kellett, hogy a szembenülő vendég nem tudja, hogyan kell elfogyasztani a pajslit vagy a velőscsontot. Ismerte mind a kisiparosokat, akik a bel­városi kocsmák törzsvendégei vol­tak és nevükön szólította a kucsébereket és a hordárokat. Sokat írt a színészekről, érzelmes, megörege­dett énekesnőkről, együtt érzett a súgókkal, akik sok rossz fát tettek a tűzre és tisztelettel ejtette ki a nevét a régi színigazgatóknak. Sze­rette a bohémeket és a gonoszkodókat és mindenek előtt a különcöket: Szortiment szerkesztő urat, aki az irodai órák alatt meleg szappanos vízben áztatta lábát. Rezeda Kázmért, aki úgy udvarolt, hogy passzusokat olvasott fel a hölgyeknek a mindig nála lévő fínomkötésű könyvekből, a nihilista hírlapírót, aki két krajcár hiányában nem tu­dott átmenni a Lánc-hídon s ezért a Belvárosból az összekötő vasúti hídon ét mert haza a János-hegyre, a Rudas-fürdő tyúkszemvágóját, aki megmutatta szokat a nevezetesebb tyúkszeméket, amelyeket híres em­berek lábáról vágott le és nem utolsó sorban Alvinczi Eduárdot, a vörös postakocsi tulajdonosát, aki vénsé­gére eljegyzett egy szépséges színi-növendéket s noha esze ágában sincs elvenni a lányt, minden már­ciusban megünnepli vele eljegyzésük évfordulóját. A sokat emlegetett régi jó békevilág írója volt, a békén azonban nem a csendes meggazdagodás lehetőségeit, hanem a teljes életismeretet, a finomságokról tanuskodó időtöltést értette. Az utolsó úriember rezignációjával nézte a 19. század letüntét, de őbenne ez a nemesi szemlélet ismét erkölcsi állásfoglalást jelentett: ízlésbeli ne­mességet. Páratlan finom ízlése tar­totta összhangban széthulló meséit, messzi emlékeit és lírai ihletét.

 

Az élet beavatottja

 

volt. Nem vetette meg a régi el-beszélőket s gyakran vonta le két zárójel között történeteinek tanulsá­gait. Tudta, hogy még a legszű­kebbre vett élet megismerése, a biztos tájékozódás a szerelem, a táplálkozás és az időtöltés titkai között is elérhetetlen dolog. Egyik hősével mondatta: „Sok dolog van a világon, amiről még Shakespeare se beszélt, pedig talán ő volt az egyetlen ember a világon, aki körül­belül mindent tudott...” De amit ő maga megtudhatott, arról lelki-ismeretesen és türelemmel számolt be. Hősei nem egyetlen novella vagy regény tartamára keltek életre. Mint a legnagyobb mesemondók világában, az ő hősei is egyre-másra feltűntek, körükbe úgy térhetett meg az olvasó, mint aki egy olyan városba térne, ahol minden­kit ismer. Amit Balzac hőseiről mondanak, hogy tudniillik lexikont lehetne róluk írni, az Krúdy világára is áll. Az olvasó végül is ott-hon érzi magát hősei között, valami őszinte bensőségesség hatja át ezt a világot, amit csak még tetéz az író akkor, amikor egy-egy mellékmon­datban szerény tanácsokkal látja el a hőst és az olvasót egyaránt. Nem véletlen, hogy álmoskönyvet is írt, szorgalmas irodalomtörténészek egy­koron, ha majd a rendszerező elme számba veszi valamennyi munkáját, talán összeállítják életfilozófiáját is.

Addig azonban csak tűnődéseit és hangulatait idézhetjük: gyöngy-szemű prózáját, amelyet iskolában kellene tanítani. Mint minden stílus, az övé is árulkodik írójáról, természetes, gátlásoktól tökéletesen mentes elbeszélőművészetéről, pompás, kifejező erejéről a varázslatos, utolérhetetlen zenéjéről. A stílus mögött ott áll a révedező szemű, középkorú úriember, akinek azon­ban halántéka már fehér volt, „mint decemberben a hegyoldal”, aki a könnyű kerti borokat szerette s mert nem holmi betoppanó, mulatozgató kocsmalátogató volt, órákig tudott ülni szótlanul a fehér asztal mellett.

Ki tudja min gondolkozott ilyenkor? A mulandóság töltötte el gonddal, az idő ellen harcolt szelíden és csendesen, ellene fogódzkodott meg a kicsiny tények, a rezdülésnyi finomságok légkörébe. A tűnő időt akarta megragadni az élet kicsiny tényeiben: ma mint Proust legméltóbb utódát szokás már emlegetni, amire – s ez szá­munkra különösen érdekes – a magyar társadalomban adott hely­zete predesztinálta. Egy süllyedő osztályban állva a passzív rezisz­tenciát vállalta, nem volt hajlandó előre nézni, tudta, hogy nincs osz­tálya számára biztató jel. Ezért élt emlékek között.

 

Az emlék

 

nemcsak ihletének forrása, meséjé­nek kerete, hanem szinte műfaja is volt. Írói világának éppen az ad különös varázst, hogy a miliők­nek és a tájaknak nem a multjukat, hanem az emléküket idézte. Az emlék pedig nem a közösség, hanem az egyéniségi mult szemléletébe tartozik. Krúdy Gyula is a modern regényirodalomnak azok közé a nagy forradalmárjai közé tartozott, akik felszabadították az emberi egyéniség lelkét, amelynek, határait az emlékezés jogán szélté­ben és hosszában kitágította s így a lélek újabb és újabb differen­ciálódásának nyitott utat. Élet­műve a maga világában felszabaduló modern lélek útját példázza.

Tudatosan hirdette az emlék ihletet adó erejét, szeretettel idézte az Anyégint, talán nem is annyira Puskinra, mint inkább Bérczy Ká­rolyra, a fordítóra emlékezve, aki egykoron biedermeier folyóirataink kedvenc szerzői közé tartozott:

 

A múzsa csak a szerelemnek
Tűntével jött meg. S mostan ím
Kísérlet ez: ha megegyeznek
Dalomban
érzés, eszme, rím.
Sza
bad a költő, nincs keserve,
S a kis lábat megénekelve,
Gyarló versében a szeszély
Itt-ott magáról is beszél,
S bár még borúsnak látszik a
szem,
De könnyét rég elsírta már.

 

Az emlék nemcsak a mult és jelen, hanem az álom és a való el­mosódó határaira is vezet. A meg­lazult képzeletben felbomlik nyo­mában a tér és az idő rendje, hogy mindent-mindent elárasszon a lélek hullámzó folyama.

Krúdy világában ez a tér és idő rendjén győzedelmeskedő lélek szól hozzánk. Prózában írott verseiből, Szindbád álomvilágából, magyar tájak ízéből és színéből szüntelenül ennek a tiszta léleknek a hangja hallatszik ki. Ma, amikor az iroda­lomtörténeti kutatás is tán nem­sokára kellő gondossággal világítja meg életművének jelentőségét, a magános, csendes úriember szem­lélődésében a lélek és a stílus egyazon erejével bontakozik ki emlékekből szőtt világa s benne az utókor számára az a nagyszerű folyamat, amelyben a modern irodalom világérzése kialakul.

 

(Magyar Nemzet, 1943/106. /május 12./ 9. p.)