Krúdy Gyula

Írta Vincze László

Kilenc éve halt meg a legmagá­nyosabb magyar író. Még ellensége sem volt. Egyedül, senkihez, sehová sem tartozva élt és írt. S hogy köz­ben a magyar stílus egyik legtudatosabb, legnagyobb mestere lett, erre talán maga sem gondolt. Hiszen nem élt „irodalmi életet”. Nem volt sem vátesz, sem prédikátor. A klik­keket pedig mindig szerencsésen el­kerülte. Nem volt forradalmár vagy megrögzött konzervatív szellem és sohasem csinált iskolát. Nem az iro­dalomnak írt. De nem is a közön­ségnek. Minden írása — a maga pa­razsánál melegedő férfihang. A kö­zönséget is, az irodalmat is egy kissé mindig megvetette. Közönségsiker és irodalompolitikai támasz nélkül írta meg százegynéhány kö­tetét s temérdek cikkét, mely még vagy félszáz kötetre rúgna. Minden különösebb népszerűség és messzetekintő hivatástudat nélkül dolgo­zott — regényen, kisregényen, no­vellán, hangulatképen és tárcán: a mesterség, a napi gond parancsai szerint.

De ezt a magányos írót mindvé­gig egy varázslatos, talán az egész világirodalomban páratlan ihlet tar­totta fogva. Látszólag rideg magá­nyát ez a varázslatos ihlet perzselte meg, az volt a sorsa, hogy önnön tüzében égjen el. Talán az utolsó igazán ihletett embernek született. Magatartása a rezignáció volt. És szerette, becsülte még a titkokat.

Az a kor, amelyben élnie adatott, a gentry-alkony kora volt. Széchénkovácsi Krúdy Gyula, szabolcsi ne­mesek késői, fáradt utóda azonban már eleve feladott minden játszmát. Az alkonyt már csak ihletett ma­gányából nézte végig. Büszke volt, hogy még tudott álmodni. Úr akart maradni — e szó különös, makacs értelmében — utolsónak és csakis önnönmagának. Hite szerint ennyi­vel, az életen át tartó úri gesztussal tartozott a bágyadt századforduló­nak. Magánya ezt a tartozást rótta le minden egyes művében.

Szerette a Tabánban vagy a Bel­városban bandukoló őszi alkonyo­kat, rosszindulatú szelükkel, riad­tan záruló ablakokkal, remények­kel, hosszan nézett a távozó darvak után és pajkos szüretekre vágyó­dott. Ismerte — mindenkinél job­bon — a magyar tájakat, a télben gubbasztó behavazott messzi foga­dókat; szánkók csilingelésének sza­vával szólnak néha történetei, mert a szánkócsilingelés ébredező em­lékezet, mely a kandallók tüzébe néző, deresedő férfiakat juttatja eszébe, a birsalma illatát és a be­főtteket a szekrények tetején. Sok mindent számontartott, a friss tavaszi zöldségeket, az újonnan fel­fogadott pincéreket kedvenc kocs­máiban, régi rézkarcokat Budáról, vénkisasszonyok tanácsait és a len­gyel vándormuzsikusok különös út­jait. Tudta, egyedül az egész város­ban, kit melyik kocsmába kerget a nyári hőség a Belváros tájékán, hol van éppen friss csapolás, mire ké­szülnek a kupecek és milyen nyír­ségi vendégek tartózkodnak a Szi­geten.

Szép, tisztaszavú, hosszú monda­tok csendjében élt és dolgozott. A leghalkabb szavú magyar író emlé­két vele idézzük. Jókai és Mikszáth prózájának anekdotikus világát a szinte mitoszian elemi színekre, ízekre, illatokra, mozdulatokra és hangokra oldotta föl. Eljutott a for­rások tisztaságához. Határt nem is­merő termékenysége, elemi erejű mesélő kedve kristálytiszta cserme­lyek csobogására emlékeztet. A ten­gerrel szemben a forrás közelségét választotta. A vihar helyett a csön­det. S a monumentalitás helyett az élet szerény alapelemeit.

Ma gyakran olvassuk, hogy forra­dalmár vagy legalább nagy európai előfutár volt. Az időt az elbeszélés kényszerű rendje alól ő szabadította fel elsőnek. A konvencionális rend­től visszatért az ősi ihlethez: az em­lékezethez. Ezt tette meg az elbeszé­lés alapélményévé. De ehhez a belső forradalomhoz az ő áldozatos ma­gánya kellett, a csöndesség ereje — az ő világa.

A maga világában élt. De ez az önmagának alkotott világ egy csöp­pet sem volt oly romantikusan köl­tői és elvont, mint amennyire ez kívülről annak látszik. Igaz, filozó­fiai problémák nem foglalkoztatták. És a társadalompolitikai fejlődés előnyeit és hátrányait sem vonta soha össze érdeklődésének látóhatá­rán. De — igenis — figyelte, ke­reste, üldözte azt, ami tetszetős el­méletek és hangos tettek között mégis csak örökkévalóan búvik meg a hétköznapok sodrában: ma­gát az életet. Lankadatlanul kutatta az élet, a mindennapi élet elemi tit­kait. Mert egyedül ő látta, hallotta, érezte meg a titkokat. A lenézett mindennapok, a fáradt közhelyek titkait fedezte fel. Nem az elméletté párolt és a politikává szűrt valót. Hanem magát az életet, legalapve­tőbb feltételeit és megnyilvánulásait. Az élet beavatottja volt. Szinte azért vett kezébe tollat, hogy mint beava­tott lélek, hírt és tanácsot adjon az élet igazi mibenlétéről. Megfejtette, és elmondta a titkokat: az étkezé­sét, az álomét s ami e kettő között terpeszkedik el: az édes-bús emlé­kezését. Költeményeket írt prózá­ban. Ez a műfaj felelt meg számára a legjobban. Aminthogy a titkok titkain az életet is költeménynek ta­lálta prózában.

Emberségünk primér gondjai foglalkoztatták. Az a világ, amelyet a magáénak vallott, méreteiben az egésznek csak egy parányi része volt. Titkaiban, igazságaiban azon­ban az emberi élet elsődleges, kike­rülhetetlen tényeit tisztázta. Az éle­tet így, a maga kezdeteiben, a fi­nomságok, az elemezhetőségek ed­dig el nem képzelt mélységein tárta fel. Az írás nagyfokú készségét a ka­landtól, a mesétől visszavitte ma­gába az életbe, az élnitudás alap­jaira. Írni és élni egyformán tudott. Nem véletlen, hogy az úri magányt és a csendes mondatok kényelmeit választotta.

Az író a közönségre vagy az iro­dalompolitika vadvizeire szegezi tekintetét. Az üzletre vagy a szek­tára. Jó, ha e sorsszerűségek köze­pette el nem vész a műalkotás. Krúdy a kiszolgálást is, a szerepvállalást is megvetette. Írt, mert ez volt mestersége, mindennapi ke­nyere. De írt, mert az élet és az írás egymást kiegészítő, szinte egyet jelentő teljességét kereste. Tudatos írásművészetében finomult eszmévé úri magányának szép varázslata.

 

(Ujság, 1942/107. /május 12./ 3. p.)