|
NYOLCADIK
SZIMFÓNIA
Krúdy Gyula emlékére
I
Valaki ül magasban s nézi
az itélet elfoszló képeit:
felhő-kúp a hegyet idézi,
ablak-sor a menny fényeit:
mind nyujtózik valami másért
s már postát küld a pusztulásért.
Erkély lebeg mint léghajó
ég-föld szabdalt ürében:
tűzfalak, háztetők szögében
zöld-barna domb, kék úsztató,
s éjjel csatok-gombok ragyognak
testén az égi állatoknak.
Levegő alján,
óriási pók,
magasból függ a székesegyház,
négy tornyán izzó fém-gumók,
a láthatatlan kötélzet-váz
ott kapcsolódik, s tört sovány
kőszobrok ülnek homlokán.
Valaki mozdul az
erkélyen,
körötte virág, kő-kalit,
pamut-fonál fut a kezében,
sok kis emléket gombolyít
a kémények zsúfolt terébe,
felhő-rovátkás messzeségbe:
„Te karmazsin, a
mennybolt ereszén
drótok mögé bukó repedt tál,
idegenül, mondd, mért fogadtál,
hisz jöttödnek örültem én
míg ajtóm szinte feléd lépett
vele én nyíltam volna néked
s a sok virág apró
cserépben
mely a kékségnek integet,
én voltam, tarka udvarnépem
feléd száguldott, mind tied... ”
Kondulnak a harangok sorba:
„Ő nem gondolta, nem gondolta. ”
Felkacag lentről a
piac:
göröngyösen kent vegyes-lekvár,
sivít a síp s a kismalac,
a sorompón túl rengeteg sár,
mögötte lomb- és kő-sorok:
ott már a temető suhog.
A halottak mint nagy babák
vermükbe szúnynak láthatatlan,
nem forognak a forgatagban,
belőlük nyílik a virág
mely az erkélyre pirját ejti
s hogy honnan fakadt, elfelejti.
Magas az erkély,
rajta állva
a lenti nép mind föld pora,
de aki a határon túlra látna,
itt nincs és nem lehet soha;
mert ha van: nem fönn-lebegőben,
már érkezéskor eltünőben.
II
Régi táj rejtekén
lombba hulló völgy erén
a feltámadt álom ujja kószál
ernyedt húru hangszerén,
lapoz
árnyék-bibliában
hol egy zergeszív lakott,
ódon patikában
mér bengáli balzsamot
ez a tornyos haju öregasszony,
régen meghalt ifju lány
bámul rája elhanyatlón
ingaóra homlokán
(és a vendég-hölgyek ott
bizalmatlan keblükön
megrázzák a lakatot
uzsonnáznak illatot
ezüst fényü kötőtűvel
szemelgetnek bánatot)
itt soká élek én
fecskefészek ereszén
pelyhek közt magányosan
kísértet-vadonban egymagam
bontogatva pecsétjét agg italoknak
ama vízre lépőn
mely a ház mögött ered
kettényílva kéklőn
mint szépasszony karjai
s fejest ugró emberek
csobbanását hallani:
itt, bár szárnyam
sose lesz,
a denevér-multban hagytam,
hátam tollakat növeszt
s a víz elsűlyed alattam
(kár hogy sose láthatom
mi terem a hátamon:
pulykafüggők pávafarkak
szétterülnek sátoroznak)
és a tollak közepén
füstölő barna szén,
kettő, félig-húnyva mosolyogva
a ma behorpad alatta
csupán a tegnapi szél
kanyargat szén-füstöket
fon belőlük felleget
vágtató fodrokat
(holdsütésre várnak)
égi menyasszonyokat
(elmeszesítik a vágyat)
ó te messzi
pára-lány
és te kis arany köd-isten
ki a szégyen alkonyán
elolvadsz a fürdővízben!
III
De te mikor jössz
el értem?
Idegen test ijedt
szárnya
dong a négy fal közti térben,
forrás zúdul ablakrésen,
csengő érzékeny pohárra
fonja hűvös ujjait.
Habba fúlva fekszem itt
s kinn a kék légen keresztbe
ahol már a kora-este
gyökér nélkül szétültette
fülemüle-bokrait,
lentről függnek az egekbe.
Míg az alkony rám-csattanna,
zománcos doboz-fedél:
megelőztem rárohanva,
már e forgás bennem él,
menny-ívemben szabadon
leng a halvány Balaton
rajta lebeg két kalács
a Badacsony és Gulács
szempilláim ernyőjében.
De te mikor jössz
el értem?
Két
álom közt várok ébren,
pillantásom gömb-medrében
tó és part és ég forog
fogam közt kristály ropog
mosolyom völgy-teknőjében
szőke jegenyesorok
mosdanak az éj elé
koponyámban befelé
úsznak pára-szivarok
s tarka bolyhos parazsat
gyújt rájuk a pillanat
s az égaljon egy motor
mint túlérett gránátalma
bíbor dühhel szétrobbanva
messzi arcokat sodor
tegnapokból e tág űrbe
hol mind ujjá-melegűlne,
vagy ha élni nem lehet,
a perc horgán fönnakadva
egy zugolyban lógaszkodna
pókhálósan mosolyogva;
de széttágult a keret
pillantásom hűs szelében.
De te mikor jössz
el értem?
Úgy érzem, már nem
vagyok,
és tudom, hiába érzem;
mint ültessem el a fényben
összeláncolt keringésben
ezt az élő csont-magot
melynek feszítése láng
és hajtása e világ?
Szivemből a Nap ragyog,
mellkasomból csillagok,
bizonyos a boldogságom;
mért hagysz egyedűl örülni,
nélküled is fölhevülni
a belém-dobott világon?
Érzem ajkamon a kebled
és elsikló derekad,
vad fűzvessző-táncodat
ahogy suhog fülem mellett
s fekete hátam mögött
hol a sárkányt megölelted
s fellökted az ördögöt;
de nem nyugszol soha többet?
Előttem az asztalod,
rajta minden italod,
egyik édes másik mérges
ez mint égő kút lobog
az mint tenger hánytorog
amaz mint a pára kényes,
bármelyikből ihatom,
nincs szemernyi panaszom;
de te meg nem állsz, tudom,
hogy ez óceán felett
borba dugd a nyelvedet,
villám-kárpitod alatt
csepp hűsítse ajkadat,
kihalt szemgödröm előtt
szesszel mosd hevült csipőd,
és kiömlött rózsa-vérben
pihenjen táncos bokád,
míg a telt kristályon át
az ital vulkán-tüzében
új szemem szemedbe lát -
De te mikor jössz
el értem?
Weöres
Sándor
|