A Magyar Irodalomtörténeti Társaság nyíregyházi vándorgyűléséről

 

A Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1968. október 18-19-20-án, Krúdy Gyula születésének 90. és a Nyugat megindulásának 60. évfordulója alkalmából Nyíregyházán tar­tott vándorgyűlést. Az első napi előadássorozatot a Társaság elnöke, Komlós Aladár nyitotta meg, Krúdy megítélésének változásait és problematikusságát vázolva. Az írások jellegét líraiságuk, zeneiségük hangsúlyozásával és Krúdy hőstípusainak meghatározásával érzékel­tette. Mint mondta, Reviczky az álom-lírát, Krúdy az álom-regényt teremtette meg irodal­munkban. Helyét irodalmunk fejlődésében a nyugatos új irodalom harcosai között jelölte ki, minthogy írásművészete a szubjektivizmus, az álmodozás, a merész asszociációk fölszabadí­tása jegyében fogant. Ezután Szabó Ede olvasta fel esszéjét a sokarcú Krúdyról, „Szerep- játszás és szenvedés” címmel. Krúdy világának meghökkentő eredetiségét, fájdalmas meghasonlottságát azzal magyarázta: gyöngéd érzelmessége mögött szenvedély izzik. Biedermeier édeskésségét, modorosságát eltúlozták eddig. Krúdy művei tele vannak disszonanciával, nem mindent szépít meg. Egy központi kérdésre keres választ mindenütt: mit tegyünk? Az érett Krúdy-műben Szabó Ede három réteget választ szét: az idilli érzelmek, romantikusság, líra rétegét, a dezillúzió, kritika, irónia, cinizmus rétegét, vagyis a burkolt epikát és végül a dé­monit: a szenvedés, a pusztulás drámáját. A három réteg stiláris megfelelői: a meghatott fi­nomság, gyengédség, gordonkahang, az ideges szaggatottság pongyola szofizmákkal s harma­diknak a ditirambus, szürrealista metaforazuhogás, dadogás. Az irodalomtörténész feladata a szerepjátszó rejtekezésben magáravett sokféle arc mögött a szenvedő, az igazi Krúdyt meg­keresni. Katona Béla Krúdy és az 1918/19-es forradalmak kapcsolatát vizsgálva arra hívta fel a figyelmet, hogy a publicisztika Krúdy életművében nem melléktermék, s hogy Krúdy társadalmi haladásához való viszonyának értékelése nem lehet helyes, ha nem fejlődésükben vizsgáljuk nézeteit, hanem csak egy-egy kiszakított cikkben vagy idézetben. Barta András előadása („Krúdy pokoljárása”) a vázlatos pályaképpel és az „Asszonyságok díja” c. regény elemzésével azt bizonyította, hogy Krúdy legjobb műveit válságos időszakaiban írta, egyéni írói hangja akkor született meg, amikor rádöbbent, hogy az önvizsgálat parancsoló kényszer. Krúdynál tehát nem az a lényeges és jellemző, hogy honnan valók alakjai, hanem az, amit alakjai szimbolikájával kifejez. Baránszky Jób László a magyar és európai irodalmi egyidejűség különös esetét: Krúdy és Proust stílusimpresszionizmusának párhuzamosságait és különbsé­geit fejtegette, szintetizáló, illetve analizáló emlékezéstechnikájukat vizsgálva. A specifikusan krúdys vonásokat az alábbiakban jelölte meg: a múltidézes az aktív cselekvés-alakítás for­máját ölti, bomló világot mutat, stílusa fölötte áll személyeinek, stílusában részvét van, a múlt nála nem önmaga árnyéka, hanem élő valóság. Proust magyarországi megjelenése után Krúdy stílusa megváltozik. „A vörös postakocsi”-tól kezdve már a különböző típusú időszer­kezeteket avatja jelentéshordozóvá. Nagy Miklós Krúdy és Jókai közös vonásaira hívta fel a figyelmet előadásában. írói eljárásukat az rokonítja, hogy a magyar fél-múlt a témájuk, s ezt a fél-múltat boldogítóra színezik. A polgárosuló nemesség szemléletmódja ez: álmok alá igézni a valóságot: További mélyebb párhuzamosságuk, hogy az idill már Jókainál is ellentmondásos; ő is megérez valamit a dzsentri halálraítéltségéből. Krúdynál ez hatványozottabban jelent­kezik: ő szintén felépíti az álmot, de mögötte már a haláltáncot mutatja.

[...]

Wintermantel István

 

(Irodalomtörténeti Közlemények, 1968/6. 728-730. p.)