BUKFENC.

(Krúdy Gyula regénye.)

Bájos és érdekes regény.

„Az ifjúság himnusza” – ahogy kitűnő írója előszavában találóan maga is megállapítja.

A régi Pest kedves romantikája vonja be minden sorában lebilincselő cselekményét, melynek hátterében mélységes bölcseleti igazságok rejlenek.

A cselekmény külső váza egyszerű, ám megragadó nyelvezete és főleg megható irányossága Krúdy Gyula legelső művei közé emelik a „Bukfencet”.

A regény magát az életet adja, hamisítatlan, cicomátlan életet, minden szépségében és minden csúnyaságában.

Egy fiatal leány, egy tiszta leány vergődéses ifjúsága vonul el előttünk. Egy leány, aki szent romlatlanságát megőrzi híven a legszörnyűbb erkölcsi fertő közepette is, aki bűnös környezete minden gonosz csábítása dacára megmarad érintetlenül, eszményi szűziességében.

Elszökik az örömtanyáról, házsártos és zsémbelődő öreganyja: a hírhedt „grófné”, közismert zöld házából, majd ismét visszakerül a rút mesterségű nagymamához. Ekkor színiiskolába lép, gyönge erkölcsű társnői minden módon barátságukba fogadják, körülhálózzák, sőt az egyik tiltott szerelme gyümölcsétől való végleges szabadulni vágyástól sarkalva arra a nagy áldozatra készteti, hogy törvénytelen gyermekét ő vigye el és tegye le a Fehérkereszt csecsemővédő-intézet küszöbére.

Gyöngyvirág minden kísértésnek szilárdan ellenáll, hű marad gyermekkorának ábrándos első szerelméhez, Imre úrfihoz, akivel még az iskolában találkozott, akitől az első, az egyetlen csókot kapta... És ekkor, haldokló nagyanyja villája kertjében vetődik eléje véletlen folytán a regény főhőse, „Don Kihóté”. Mert csak ezen a néven szerepelteti a költő.

„Don Kihóté” gondviselőjévé, élettársává lesz az árván hagyott Gyöngyvirágnak, aki egykori megtévedt barátnőjének gyermekét is, jó szíve sugallatát követve a magáénak vallja és – hogy meggondolatlan gyermeki jóságának következményét eltörölhesse lelke tavaszának most felcsillanó derűjéből – inkább magára vállalja a leányanyaságot.

Mily üde, finom, fehér romantika lengi át e megkapó kis történetet.

A régi Pest művészi leírása, a hajdani gavallérok remek rajza, a zöld ház lakói szánalmas életének hű bemutatása, a pesti nők nagyszerű jellemzése mind külön-külön mesteri munka.

És amiket „Don Kihóté” elmond, az mind csupa gyöngyszem, az mind csupa aranyigazság.

A regény legszebb, legnemesebb része kétségkívül „Don Kihóté” és Gyöngyvirág ragyogó párbeszéde.

Ebben a nagy, emberi igazságoktól szinte sűrített beszélgetésben nyilvánul a „Bukfenc” legigazibb értéke.

Örök érvényű bölcsességek mesteri alakban, zamatos nyelven, leheletszerűen ínyenc módjára elénk tálalva.

„A fiataloknak kell szeretni s nem az öregeknek.”

„Bukfencet kell vetni ennek a mostani világrendszernek, hogy megint szép emberek jöjjenek a földre, a nők megelégedettek, a férfiak urak legyenek, mint a Keleten.” „Aki nem szeret ifjan, az már akár belé se kóstoljon a szerelembe. Hogy megszépülne az emberi faj! Az ifjú szerelme erőssé, széppé, tehetségessé tenné a következő nemzedéket.”

„Csak annak az emberpalántának van létjogosultsága a földön, akit szerelem hozott a világra.”

„A boldogság ábécéje az ifjúság.”

„Az élet csak addig ér valamit, amíg felfelé megy a hegyen.” „Csak annak volna szabad élni, aki fiatal.”

Az ifjúság szentséges apoteózisát, az élet tavaszának örök glosszáját adja az író mondatokban.

Báró Wlassics Tibor.

(A Cél, 1918/4. /április 1./ 247-248. p.)