Krúdy-emléktábla
Podolinhan
A Magas-Tátra fehér bércei alól
indulunk a Poprád-völgyi vasúttal, hogy megkeressük azt a városkát, amely
Krúdy Gyula írásaiban úgy megszínesedett, mint a mesében. A vonat a lengyel
földre siető Poprád folyó és az országút között ballag – szó szerinti
értelemben –, van idő az ablakon át elmélázni a tájon. A mellettünk kanyargó
úton döcögtek hajdan azok a nehéz furmányos szekerek, amelyek a tokajit vitték
Lengyelbe, meg hozták e tájra a magyar cseregyerekeket, német szóra a szepesi
városkákba. Így vitték egykor Podolinba Krúdy Gyulát
is, tágra nyílt szemű gyerekként.
Ez a kis hóba süppedt városka
Krúdynál a fiatalság mindent megszépítő ködén át
mesevárossá
lett, amelynek „csipkés ereszű háztetőiről a vöröslő
napsugár aranyló port szórt le” és amelynek öreg házakkal övezett főterén, úgy
áll a harangtorony, „mint egy piroskabátos
generális”. A Poprád ott folyik el régi várfalai alatt, vizében pirospettyes pisztrángok siklanak a nagy kerek kövek
fölött.
Szerencsénk volt, mert barátaink
ajánlásával megismerhettük azt a házat, ahová Krúdy sokat járt és azt az
asszonyt, aki még a szemtanú hitelességével mesélhetett nekünk Krúdy
aranyporos ifjúságáról.
Magashátú székeken ülünk, régimódi, múlt századi bútorok között.
Velem szemben hófehér hajú, magas termetű hölgy – mintha Krúdy Gyula
valamelyik írásának várúrnője lépett volna elénk. Vitkó Márta ő, Vitkó Irmának, Krúdy
unokahúga, egy régi podolini
takácsfamília utolsó sarja. Vitkó Irma 91 éves
korában halt meg, sohasem felejtette a lázas szemű ifjút, aki írásaiban
halhatatlanná tette. Ahogy elnézem vendéglátónk ezüsthajjal koszorúzott finom
arcélű fejét – igen hasonlít nagynénjéhez –, megértem az írót, aki egész életén
át fájó nosztalgiával hordta első szerelme emlékét.
A szoba, a bájos, idős hölgy
ajkáról pergő szavak, a visszaidézett évek Krúdy ifjúkorát ébresztik fel
bennünk, akik hallgatjuk. Még áll a ház, amelyben diákkorában lakott, egykor Chlebak Mihály városi főjegyző háza; diákszobájában mindig
volt cseregyerek. A kis szobában, amelynek ablakából nézte Krúdy a téren
játszadozó gyerekeket, ma gabonát tárolnak. Honnan is tudná mai tulajdonosa,
ki lakott abban?
Nemsokára lebontják a házat –
falai már vizesek –; újat építenek helyette. A Városi Nemzeti Bizottság nem is
e házra helyezte el Krúdy Gyula emléktábláját szép ünnepség keretében, hanem a
városi iskola falára, amelyben tanult.
Örülök, hogy még láttam
és a Fő téren la a 62. számút, amelyben ma illatszeres
bolt van, de a kapuján belépve, a sötét boltíves folyosón megcsapja az embert
az a levegő, ami Krúdyt a Podolini kísértet megírására késztethette. Felmegyünk az emeletre vezető
recsegő falépcsőn, ezen járt valamikor Ancsurka, a kedves kis szlovák leány
és Riminszky úr, a regény hőse.
A tér végén pedig ott áll a régi
gimnázium, az egykori vár magja, a négy sarkán álló hatalmas tornyok –
egyben-egyben elfér egy tanterem – ma is tiszteletet ébresztenek. Rákóczi
Ferenc fejedelmünk öles falai között szállt meg, amikor bécsújhelyi börtönéből
menekült.
Járom a tantermeket, buksi fejű
kis gyermekek ugranak fel és néznek velem farkasszemet, amikor kísérőmmel,
odavaló tanárral, belépünk termükbe. Lépéseink zaját visszaverik a boltozatos
folyosók, termek. Aztán a külső falon elhelyezett szlovák-magyar nyelvű
Krúdy-emléktáblára zöld babérkoszorú kerül. Gépkocsik rohannak el alatta, azon az úton, amelyen
egykor postakocsik döcögtek, ilyenkor télen meg prémbundákba öltözött szerelmes
asszonyok és leányok siklottak csengettyűs szánon. Csak elő kell venni Krúdy
írásait, és megelevenedik ez a táj, amely most téli takarója alatt egy
ábrándvilágot mutat.
Még a fogadóba is el kell menni,
amely ott áll a városháza szomszédságában. Egykor „A krakkói kalap” lengett a cégérén, egyik termében volt
Ünnepi
estéin Szindbád is részt vett, hogy megtekintse a hagyományos létramászást,
amelynek során a leányok versenyt kapaszkodtak át a kétágú létrán, de „egyiken
sincs ám nadrág”.
A tornyokon ott gubbasztanak Krúdy madarai, a csókák, mintha mi sem változott volna azóta.
Csak mikor a vasútállomásnál meghallom a
fűrésztelep gőzsípját, s az országúton elfutó gépkocsik robaját,
érzem meg, milyen elsüllyedt világban jártam. Átlépett rajta a rohanó idő, de
hősei örök életet nyertek Krúdy
írásaiban.
Zákonyi Ferenc
(Magyar
Nemzet, 1971/18. /január 22./ 4. p.)