Krúdy-emléktábla Podolinhan

 

A Magas-Tátra fehér bér­cei alól indulunk a Poprád-völgyi vasúttal, hogy megke­ressük azt a városkát, amely Krúdy Gyula írásaiban úgy megszínesedett, mint a mesé­ben. A vonat a lengyel föld­re siető Poprád folyó és az országút között ballag – szó szerinti értelemben –, van idő az ablakon át elmélázni a tájon. A mellettünk ka­nyargó úton döcögtek haj­dan azok a nehéz furmányos szekerek, amelyek a tokajit vitték Lengyelbe, meg hozták e tájra a magyar cseregyere­keket, német szóra a szepesi városkákba. Így vitték egy­kor Podolinba Krúdy Gyulát is, tágra nyílt szemű gyerek­ként.

Ez a kis hóba süppedt vá­roska Krúdynál a fiatalság mindent megszépítő ködén át

mesevárossá

lett, amelynek „csipkés ereszű háztetőiről a vöröslő napsugár aranyló port szórt le” és amelynek öreg házak­kal övezett főterén, úgy áll a harangtorony, „mint egy piroskabátos generális”. A Poprád ott folyik el régi várfalai alatt, vizében piros­pettyes pisztrángok siklanak a nagy kerek kövek fölött.

Szerencsénk volt, mert ba­rátaink ajánlásával megis­merhettük azt a házat, ahová Krúdy sokat járt és azt az asszonyt, aki még a szemtanú hitelességével mesélhetett ne­künk Krúdy aranyporos ifjú­ságáról.

Magashátú székeken ülünk, régimódi, múlt századi búto­rok között. Velem szemben hófehér hajú, magas terme­tű hölgy – mintha Krúdy Gyula valamelyik írásának várúrnője lépett volna elénk. Vitkó Márta ő, Vitkó Irmá­nak, Krúdy

diákkori szerelmének

unokahúga, egy régi podolini takácsfamília utolsó sarja. Vitkó Irma 91 éves korában halt meg, sohasem felejtette a lázas szemű ifjút, aki írá­saiban halhatatlanná tette. Ahogy elnézem vendéglátónk ezüsthajjal koszorúzott fi­nom arcélű fejét – igen ha­sonlít nagynénjéhez –, meg­értem az írót, aki egész éle­tén át fájó nosztalgiával hordta első szerelme emlé­két.

A szoba, a bájos, idős hölgy ajkáról pergő szavak, a vis­szaidézett évek Krúdy ifjú­korát ébresztik fel bennünk, akik hallgatjuk. Még áll a ház, amelyben diákkorában lakott, egykor Chlebak Mi­hály városi főjegyző háza; diákszobájában mindig volt cseregyerek. A kis szobában, amelynek ablakából nézte Krúdy a téren játszadozó gye­rekeket, ma gabonát tárol­nak. Honnan is tudná mai tulajdonosa, ki lakott abban?

Nemsokára lebontják a há­zat – falai már vizesek –; újat építenek helyette. A Városi Nemzeti Bizottság nem is e házra helyezte el Krúdy Gyula emléktábláját szép ünnepség keretében, hanem a városi iskola falára, amely­ben tanult.

Örülök, hogy még láttam

a régi házat

és a Fő téren la a 62. szá­mút, amelyben ma illatszeres bolt van, de a kapuján belépve, a sötét boltíves fo­lyosón megcsapja az embert az a levegő, ami Krúdyt a Podolini kísértet megírására késztethette. Felmegyünk az emeletre vezető recsegő fa­lépcsőn, ezen járt valamikor Ancsurka, a kedves kis szlo­vák leány és Riminszky úr, a regény hőse.

A tér végén pedig ott áll a régi gimnázium, az egykori vár magja, a négy sarkán álló hatalmas tornyok – egyben-egyben elfér egy tan­terem – ma is tiszteletet ébresztenek. Rákóczi Ferenc fejedelmünk öles falai között szállt meg, amikor bécsújhe­lyi börtönéből menekült.

Járom a tantermeket, buksi fejű kis gyermekek ugranak fel és néznek velem farkas­szemet, amikor kísérőmmel, odavaló tanárral, belépünk termükbe. Lépéseink zaját visszaverik a boltozatos fo­lyosók, termek. Aztán a külső falon elhelyezett szlovák-magyar nyelvű Krúdy-emléktáblára zöld babérkoszorú kerül. Gépkocsik rohannak el alatta, azon az úton, ame­lyen egykor postakocsik dö­cögtek, ilyenkor télen meg prémbundákba öltözött sze­relmes asszonyok és leányok siklottak csengettyűs szánon. Csak elő kell venni Krúdy írásait, és megelevenedik ez a táj, amely most téli takarója alatt egy ábrándvilágot mutat.

Még a fogadóba is el kell menni, amely ott áll a város­háza szomszédságában. Egy­kor „A krakkói kalap” len­gett a cégérén, egyik termé­ben volt

a híres tánciskola.

Ünnepi estéin Szindbád is részt vett, hogy megtekintse a hagyományos létramászást, amelynek során a leányok versenyt kapaszkodtak át a kétágú létrán, de „egyiken sincs ám nadrág”.

A tornyokon ott gubbasztanak Krúdy madarai, a csó­kák, mintha mi sem változott volna azóta. Csak mikor a vasútállomásnál meghallom a fűrésztelep gőzsípját, s az országúton elfutó gépkocsik robaját, érzem meg, milyen elsüllyedt világban jártam. Átlépett rajta a rohanó idő, de hősei örök életet nyertek Krúdy írásaiban.

Zákonyi Ferenc

(Magyar Nemzet, 1971/18. /január 22./ 4. p.)