Mitől
film a film
A Szindbádról beszélgetünk: „Szép ez a film, jó is” –
mondja valaki –„csakhogy nem Krúdy”. „Persze, hogy nem” – válaszolják –, „nem
Krúdy, hanem Huszárik. Krúdy nem a szerző, hanem az ihlető volt”. „Dehogynem Krúdy”
– vitatkozik másvalaki. – „Nagyon is Krúdy. Pontosan azt érzem a filmet látva,
amit éreztem, amikor Krúdyt olvastam. Mégis Huszárik. Ez rendben is van.
Csakhogy ez a film nem film. Talán képzőművészet
Mozgó képzőművészet.”
Ezt a véleményt el
kellett fogadni, aki mondta, szereti és érti Krúdyt. Ismeri is; ha ő azt
vallja, hogy a filmen látottak ugyanazt a hatást tették rá, mint a Szindbád
olvasása, ez perdöntő vallomás. Akad mégis aggályoskodó. „Könnyű neked” –
mondja. – „Te jól ismered Krúdyt. De hányan ismerik, hányan olvassák? Hány
hétig töltik meg a mozit a Krúdy-kedvelők ? Hány napig?” Kis csönd után egy
fiatalember szól közbe: „Restellem a dolgot, de én nem olvastam eddig a Szindbádot.
Kölcsönadná valaki? A film egyébként nagyon tetszett. A
barátaimnak is. Én azt tapasztalom, hogy a filmet sok fiatal nézi meg, s a
legtöbbjüknek tetszik.’’
Az előbbi aggályoskodót azonban ez sem
nyugtatta meg egészen. Szindbád életformája a mai fiataloktól idegen. Ugyan
miért tetszik mégis a film olyan sok fiatalnak? Huszárik Zoltán egy másik beszélgetésen
elmondta erről a véleményét. Olyasmit mondott, hogy nemcsak az ember
lakmározhatja föl a világ minden ételét és élvezetét, hanem – s a film erről
szól – az ételek, az élvezetek is fölfalhatják az embert. Huszáriknak igaza
van, hogy ez az emberiségnek időszerű gondja, s az ifjúságot nagyon is
érdekli, többféleképpen is. Ha Krúdy annak idején Szindbád alakjában alighanem
a társadalmi cselekvés lehetőségétől megfosztott ember – mondhatni: tüntető –
tétlenségét is megfogalmazta, akkor ez a jelképes ábrázolás rárímel a világ
számos mai fiatal nemzedékének magatartására, a háború és elnyomás ellen a
virágok szeretetével, a világról megfeledkező szeretkezéssel, tétlen
tengődéssel tiltakozó fiatalok törekvéseire.
Lehetséges, hogy a nézők nagyobb részében
sem ez a gondolat, sem más hasonló ilyen módon
nem fogalmazódik meg. Krúdy jó ismerője és kedvelője is azt mondta, mit érez
a filmet látva. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a filmet ne filmnek
tartsa, hanem valamiféle mozgó képzőművészetnek.
Valóban: egy kép vagy szobor szemlélése
is inkább érzésvilágunkat gyönyörködteti, s csak másodlagosan, mintegy
járulékosan, gondolkoztat meg. Ami természetes a képzőművészetben,
elképzelhető-e, megengedhető-e a filmművészetben?
S egyáltalán: mitől film a film? Ez a
fiatal művészet meglehetősen mostoha múltra tekinthet vissza. Elég csak emlékeztetni
arra, hogy szinte megszületésekor máris az üzleti szellem kiszolgáltatottja
lett, s csak nagyon ritkán tudott az üzleti nyomás alól felszabadulva a
szellem munkatársa lenni. Ha az esztétikai meghatározásoknak is döntő eleme
volna a mennyiségi tapasztalat, akkor a filmet valóban egészen másvalaminek
kellene tartanunk, mint ami – például – Huszárik Zoltán Szindbád-filmje is.
Csakhogy a regény esztétikai tulajdonságait sem aszerint fogalmazzuk meg, hogy
mi jellemzi a legtöbb regényt, hanem, hogy mi
jellemzi a legjobbakat, s bizonyos mértékig
éppen az eltérő, az egyéni jellegzetességeket tekintjük a fő vonásoknak.
A filmtörténet valóban ahhoz szoktatta a
nézőket, hogy a film mozgó képre fényképezett, rögzített színházi előadás,
amelynek többlete a színházhoz képest elsősorban a helyszínek
változatosságában és természetességében keresendő.
A filmkészítés nagyüzemi módszerével
elsősorban olyan filmek árasztották el a mozikat, amelyekben valóban a színházi
előadásmódra emlékeztető, párbeszédes jelenetsorok követték egymást, s amelyekben
mindazt szavakban is elmondják, amit a nézőnek tudnia kell. Ezeknek a filmeknek
a színpadi előadásokra emlékeztető cselekményük is van, s ez ugyancsak
megkönnyíti a megértést.
Ha elfogadjuk is, hogy a film
legközelebbi rokona a művészetek családjában a színház, a dráma, a művészi
ábrázolás lehetőségei akkor is gazdagabbak, semmint a hollywoodi sémára, egy
kaptafára készülő filmek hozzászoktatták a közönséget Hiszen színház és dráma
is milyen sokféle lehet! A sematikus filmek színházi kaptafája a középfajú –
voltaképpen inkább középszerű – társalgási színmű, a prózai operett.
Mennyiféle színház és dráma van még ezen kívül! A modernekről nem is szólva,
mennyire eltérnek ettől a kaptafától például a görög klasszikusok, mennyire a reneszánsz
drámák, de akár még az igazi szellemi párviadalokkal gyönyörködtető játékos
„francia színművek” is!
Mégis nagy kár, ha a
filmművészetet csupán a színház rokonának tartjuk. A művészetek családjában
az ilyesféle szigorú elkülönítés egyébként is alighanem hibás próbálkozás, ha
másért nem, hát azért, mert a művészetnek, s a műélvezésnek egyik
legfőbb tényezőjéről, a képzeletről feledkezik meg. Ki
mondhatja például azt, hogy a jó regény a szemet csak a betűk sorával
foglalkoztatja, nem pedig az egymásba fűződő képek látványával; csakhogy ez a
képsor nem a szemgolyó hátfalán, hanem a tudatunkban, a gondolatainkban, a
képzeletünkben keletkezik. Vagy a zeneművészetre behunyt szemmel figyelő
tudatában tétlen-e a képzelet? A vers nem zene is? Minél jobb egy műalkotás,
annál többféle művészet fedezhető fel benne.
A film ráadásul valóban képek sora,
tehát a képzőművészethez fűződő rokonsága természetes lehetne. A filmtörténetben
azonban ez a rokonság általában a festőiségben
merült ki. Az „i” betű, amellyel olykor különféle bajok támadtak az
évszázadok során, etekintetben is csalfa játékot űzhet
velünk. Mekkora a különbség a két szó: művész és
művészi között! Ha például egy emléktárgyra azt mondják művészi,
csaknem biztosra vehető, hogy – giccs. Noha a művészfilmet gyakran éri
gúnyolódás, első hallásra érezni, micsoda különbség, ha valaki művészfilmet
látott, vagy csak egy művészi filmet. Így áll a
dolog a festői filmmel, a filmek festői képeivel is; ez a jelző csaknem mindig
a tartalmatlan látványosságot rejti, takarja el, öltözteti félrevezető
magyarázatba.
Persze, ha egy film nem így, nem festői
képek egymásutánjával akarja a rokonságot tartani a képzőművészettel, hanem
valóságosabban, akkor ebből több minden következik. A festői látvány első
tekintetre „érthető”, hiszen rendszerint éppen az a szerepe, hogy vizuális
hatással legyen a szemlélőre. A valóban műalkotás nem elégszik meg egyetlen
pillanatnyi élvezettel, nem engedi át ajándékait egyszerre, hanem fokozatosan,
egyre újabb és mélyebb élményt kínál. A múzeumban végig lehet szaladni a
tárlaton, egyetlen pillantását vetve minden képre vagy szoborra. A művészetbarát,
a műértő nem elégszik meg ezzel a pillantással. Előbb az egész
képet nézi meg, aztán a részleteket. Közben újra
meg újra rátekint az egészre, egyik részletet a másikkal egybeveti. A tartalom,
a mondanivaló, a gondolat így bontakozik ki előtte, a pillanatot az időben is
kiterjesztve.
Miért éppen a filmet fosztanánk meg
attól, hogy érzelmi és gondolati tartalmát fokozatosan. s a műélvező aktív közreműködésével
adja át a nézőnek? Ettől nem lesz kevésbé film, sőt éppen ezáltal lesz
valóban művészet.
Zay László
(Magyar Nemzet, 1972/7. /január 9./ 11. p.)