Mitől film a film

 

A Szindbádról beszélgetünk: „Szép ez a film, jó is” – mond­ja valaki –„csakhogy nem Krúdy”. „Persze, hogy nem” – válaszolják –, „nem Krúdy, hanem Huszárik. Krúdy nem a szerző, hanem az ihlető volt”. „Dehogynem Krúdy” – vitat­kozik másvalaki. – „Nagyon is Krúdy. Pontosan azt érzem a filmet látva, amit éreztem, amikor Krúdyt olvastam. Még­is Huszárik. Ez rendben is van. Csakhogy ez a film nem film. Talán képzőművészet Mozgó képzőművészet.”

Ezt a véleményt el kellett fogadni, aki mondta, szereti és érti Krúdyt. Ismeri is; ha ő azt vallja, hogy a filmen látot­tak ugyanazt a hatást tették rá, mint a Szindbád olvasása, ez perdöntő vallomás. Akad mégis aggályoskodó. „Könnyű neked” – mondja. – „Te jól ismered Krúdyt. De hányan ismerik, hányan olvassák? Hány hétig töltik meg a mozit a Krúdy-kedvelők ? Hány na­pig?” Kis csönd után egy fia­talember szól közbe: „Restel­lem a dolgot, de én nem olvastam eddig a Szindbádot. Kölcsönadná valaki? A film egyébként nagyon tetszett. A barátaimnak is. Én azt tapasz­talom, hogy a filmet sok fiatal nézi meg, s a legtöbbjüknek tetszik.’’

A fölfalt ember

Az előbbi aggályoskodót azonban ez sem nyugtatta meg egészen. Szindbád életformája a mai fiataloktól idegen. Ugyan miért tetszik mégis a film olyan sok fiatalnak? Hu­szárik Zoltán egy másik be­szélgetésen elmondta erről a véleményét. Olyasmit mondott, hogy nemcsak az ember lakmározhatja föl a világ minden ételét és élvezetét, hanem – s a film erről szól – az éte­lek, az élvezetek is fölfalhat­ják az embert. Huszáriknak igaza van, hogy ez az embe­riségnek időszerű gondja, s az ifjúságot nagyon is érdekli, többféleképpen is. Ha Krúdy annak idején Szindbád alak­jában alighanem a társadalmi cselekvés lehetőségétől meg­fosztott ember – mondhatni: tüntető – tétlenségét is meg­fogalmazta, akkor ez a jelképes ábrázolás rárímel a világ szá­mos mai fiatal nemzedékének magatartására, a háború és elnyomás ellen a virágok szeretetével, a világról megfeledkező szeretkezéssel, tétlen tengődéssel tiltakozó fiatalok törek­véseire.

Lehetséges, hogy a nézők nagyobb részében sem ez a gondolat, sem más hasonló ilyen módon nem fogalmazó­dik meg. Krúdy jó ismerője és kedvelője is azt mondta, mit érez a filmet látva. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a fil­met ne filmnek tartsa, hanem valamiféle mozgó képzőművé­szetnek.

Mostoha múlt

Valóban: egy kép vagy szo­bor szemlélése is inkább érzés­világunkat gyönyörködteti, s csak másodlagosan, mintegy járulékosan, gondolkoztat meg. Ami természetes a képzőmű­vészetben, elképzelhető-e, meg­engedhető-e a filmművészet­ben?

S egyáltalán: mitől film a film? Ez a fiatal művészet meglehetősen mostoha múltra tekinthet vissza. Elég csak em­lékeztetni arra, hogy szinte megszületésekor máris az üz­leti szellem kiszolgáltatottja lett, s csak nagyon ritkán tu­dott az üzleti nyomás alól fel­szabadulva a szellem munka­társa lenni. Ha az esztétikai meghatározásoknak is döntő eleme volna a mennyiségi ta­pasztalat, akkor a filmet való­ban egészen másvalaminek kellene tartanunk, mint ami – például – Huszárik Zoltán Szindbád-filmje is. Csakhogy a regény esztétikai tulajdonsá­gait sem aszerint fogalmazzuk meg, hogy mi jellemzi a leg­több regényt, hanem, hogy mi jellemzi a legjobbakat, s bizo­nyos mértékig éppen az eltérő, az egyéni jellegzetességeket tekintjük a fő vonásoknak.

A filmtörténet valóban ah­hoz szoktatta a nézőket, hogy a film mozgó képre fényképe­zett, rögzített színházi előadás, amelynek többlete a színház­hoz képest elsősorban a hely­színek változatosságában és természetességében keresendő.

A filmkészítés nagyüzemi módszerével elsősorban olyan filmek árasztották el a mozikat, amelyekben valóban a színhá­zi előadásmódra emlékeztető, párbeszédes jelenetsorok kö­vették egymást, s amelyekben mindazt szavakban is elmondják, amit a nézőnek tudnia kell. Ezeknek a filmeknek a színpadi előadásokra emlékez­tető cselekményük is van, s ez ugyancsak megkönnyíti a meg­értést.

El a kaptafától!

Ha elfogadjuk is, hogy a film legközelebbi rokona a művészetek családjában a színház, a dráma, a művészi ábrázolás lehetőségei akkor is gazdagabbak, semmint a holly­woodi sémára, egy kaptafára készülő filmek hozzászoktatták a közönséget Hiszen színház és dráma is milyen sokféle le­het! A sematikus filmek szín­házi kaptafája a középfajú – voltaképpen inkább középsze­rű – társalgási színmű, a pró­zai operett. Mennyiféle színház és dráma van még ezen kívül! A modernekről nem is szólva, mennyire eltérnek ettől a kaptafától például a görög klasszikusok, mennyire a rene­szánsz drámák, de akár még az igazi szellemi párviadalok­kal gyönyörködtető játékos „francia színművek” is!

Mégis nagy kár, ha a film­művészetet csupán a színház rokonának tartjuk. A művé­szetek családjában az ilyesféle szigorú elkülönítés egyébként is alighanem hibás próbálko­zás, ha másért nem, hát azért, mert a művészetnek, s a műélvezésnek egyik legfőbb ténye­zőjéről, a képzeletről feledke­zik meg. Ki mondhatja pél­dául azt, hogy a jó regény a szemet csak a betűk sorával foglalkoztatja, nem pedig az egymásba fűződő képek látvá­nyával; csakhogy ez a képsor nem a szemgolyó hátfalán, ha­nem a tudatunkban, a gondo­latainkban, a képzeletünkben keletkezik. Vagy a zeneművé­szetre behunyt szemmel figye­lő tudatában tétlen-e a képze­let? A vers nem zene is? Mi­nél jobb egy műalkotás, annál többféle művészet fedezhető fel benne.

A film ráadásul valóban ké­pek sora, tehát a képzőművé­szethez fűződő rokonsága ter­mészetes lehetne. A filmtörté­netben azonban ez a rokonság általában a festőiségben me­rült ki. Az „i” betű, amellyel olykor különféle bajok támad­tak az évszázadok során, etekintetben is csalfa játékot űz­het velünk. Mekkora a kü­lönbség a két szó: művész és művészi között! Ha például egy emléktárgyra azt mond­ják művészi, csaknem biztos­ra vehető, hogy – giccs. Noha a művészfilmet gyakran éri gúnyolódás, első hallásra érez­ni, micsoda különbség, ha va­laki művészfilmet látott, vagy csak egy művészi filmet. Így áll a dolog a festői filmmel, a filmek festői képeivel is; ez a jelző csaknem mindig a tar­talmatlan látványosságot rejti, takarja el, öltözteti félrevezető magyarázatba.

Persze, ha egy film nem így, nem festői képek egymásután­jával akarja a rokonságot tar­tani a képzőművészettel, ha­nem valóságosabban, akkor ebből több minden következik. A festői látvány első tekintet­re „érthető”, hiszen rendsze­rint éppen az a szerepe, hogy vizuális hatással legyen a szemlélőre. A valóban műal­kotás nem elégszik meg egyet­len pillanatnyi élvezettel, nem engedi át ajándékait egyszerre, hanem fokozatosan, egyre újabb és mélyebb élményt kí­nál. A múzeumban végig lehet szaladni a tárlaton, egyetlen pillantását vetve minden képre vagy szoborra. A művészetba­rát, a műértő nem elégszik meg ezzel a pillantással. Előbb az egész képet nézi meg, aztán a részleteket. Közben újra meg újra rátekint az egészre, egyik részletet a másikkal egybeveti. A tartalom, a mondanivaló, a gondolat így bontakozik ki előtte, a pillanatot az időben is kiterjesztve.

Miért éppen a filmet foszta­nánk meg attól, hogy érzelmi és gondolati tartalmát fokoza­tosan. s a műélvező aktív köz­reműködésével adja át a né­zőnek? Ettől nem lesz kevés­bé film, sőt éppen ezáltal lesz valóban művészet.

Zay László

 

(Magyar Nemzet, 1972/7. /január 9./ 11. p.)