„Elmúltak az őszi versenyek…”

 

Ismerek egy költőt, aki sohase látott lóversenyt, aki nem tudja, mi a „tét”, mi a „hely”, mi a „befutó”, de ha társaival azt játssza, melyik a legszebb magyar verssor, fejét a mellére ejtve, áhítatos lassún mormogja: „Elmúltak az őszi versenyek…”

– Nem érvényes! – kiáltják a többiek –, ez nem verssor, hanem egy elbeszélés kezdő mondatának az első négy szava!

– Tudom én – feleli a költő –, hiszen legkedvesebb íróm, Krúdy Gyula írta, húsz éve ott van éjjeliszekrényemen, húsz éve minden este előveszem, néha az egészet elolvasom, de van úgy, hogy csak ezt a négy varázslatos lejtésű szót, verssor ez, barátaim, mindenképp a legszebbek közül való.

Ne vitatkozzunk a költővel, hiszen igaza van, a sok ezer versben megölt költői mondandót, hogy ősz, elmúlás, halál, kevesen támasztották föl olyan szépen, olyan költőien, mint Krúdy Gyula, mikor ezzel a négy szóval belefogott az öngyilkos zsoké történetébe.

Mi ennek a varázslatnak a titka? Könnyű volna feleletnek csak annyit mondani, hogy az író varázstudó képessége. Persze, hogy elsősorban az, de – nem tudom másképp mondani – az író „tárgyismerete” is, szenvedélye is, mert épp úgy világa, ihletője volt a lóversenypálya, annak sajátos figurái, a híres zsokék csillaghulláshoz hasonló sorsa, akárcsak Óbuda, Margitsziget, s azok a múlt századbeli utcák, udvarok, melyeket sohase látott, de jobban ismert mindenkinél, aki járta s látta őket. Igen, azt akarom mondani, hogy a téli hónapok, amik hóval temették az ő világának egyik részét, az őszi versenyek elmúlása, neki kétszeresen is az elmúlást jelentette. Ezért, hogy a próza legnagyobb poétája a szokottnál is poétikusabbra hangolta ezt az elbeszélését.

S jut ez eszembe éppen akkor, amikor elkezdődtek a tavaszi versenyek. Talán azért, mert délután hatkor az utolsó futam után arra gondoltam: ha most repülőgépből látná valaki a galopp-pályát, illetve a tribünök lépcsőit, a tribünök előtti rétnagyságú teret, azt hinné: néhány szép márciusi nap után visszajött és havat hozott a tél. Igaz, ezt hinné a nyári versenynapokon is, már a második, a harmadik, hát még az utolsó, a tizedik futam után: kőlépcsőt, gyepet, mindent fehérség takar: az eldobott, a vesztő tikettek tízezrei. Ha nem volnának söprűvel is dolgozó alkalmazottai a Lósport Vállalatnak, áprilisban bokáig, májusban térdig járnának a fogadók az eldobott tikettekben – az eldobott karórákban, télikabátokban, zálogcédulákban, álmodott gépkocsikban…

Ha így igaz, akkor miért szólok erről a pályáról abban a rovatban, ahol sportpályákról kell szólnom? Van-e köze, s több köze a lóversenynek a sporthoz, mint más szerencsejátéknak? Van. Mégis van. A látványosság, a váltakozó látvány, a szurkolás. Igaz, hogy itt nem kedvenc csapata, nem városa, nem hazája színeiért ágaskodik, kiabál a szurkoló, hanem pénzéért, amit föltett, s aminek sokszorosában reménykedik, de az is igaz, hogy a finis pillanatai, amikor négy, öt ló orra közt néha centiméternyi sincs a különbség, mikor a zsoké hirtelen ötletén, egyetlen mozdulatán múlik, melyik ló orra éri előbb a céltábla bűvös fehér vonalát – ezek a pillanatok valóban a verseny pillanatai. Csak később jön az ocsúdás, a pénzvesztés keserűsége, a nyerés öröme. De keserűség is, öröm is elpárolog futamtól futamig, ha másképp nem megy, hát egy hirtelen eladott karóra árával, ott áll már a fogadó a pénztárnál, s mondja a varázsszavakat, hogy Kettő-öt oda-vissza…

Miért, hogy a ló versenyző öröme, ha „elviszi a pálya pénzét” is, akkor se csap úgy az egekig, mint a futballszurkoló öröme, miért, hogy a lóversenyző keserűsége, ha a tikettekkel eldobálta heti fizetését is, nem olyan torokszorító érzés, mint a szurkoló keserűsége? Miért nagyobb dolog egy jól eltalált, a háló felső sarkában táncoló labda utolsó forintunknál? Mert így van. Aki a lóversenypályák s a labdarúgópályák lelátóin is otthonos, aki ismeri a lóversenyző s a labdarúgó-szurkoló lelkivilágát, tudja, hogy így van. S ezért, hogy a focira szavaz, akkor is, ha ott volt a galopp-nyitón, s ha ott lesz ezután is, minden vasárnap, míg el nem múlnak az őszi versenyek. De ne higgyünk neki, ha azt mondja, azért bámulja olyan szomorúan a tikettek hómezejét, mert Krúdy Gyula és Hunyady Sándor lábanyomát keresi…

Zelk Zoltán

 

(Élet és Irodalom, 1971/13. /március 27./ 4. p.)