„Elmúltak az őszi versenyek…”
Ismerek egy költőt, aki sohase látott
lóversenyt, aki nem tudja, mi a „tét”, mi a „hely”, mi a „befutó”, de ha
társaival azt játssza, melyik a legszebb magyar verssor, fejét a mellére ejtve,
áhítatos lassún mormogja: „Elmúltak az őszi versenyek…”
– Nem érvényes! – kiáltják a többiek –,
ez nem verssor, hanem egy elbeszélés kezdő mondatának az első négy szava!
– Tudom én – feleli a költő –, hiszen
legkedvesebb íróm, Krúdy Gyula írta, húsz éve ott van éjjeliszekrényemen, húsz
éve minden este előveszem, néha az egészet elolvasom, de van úgy, hogy csak ezt
a négy varázslatos lejtésű szót, verssor ez, barátaim, mindenképp a legszebbek
közül való.
Ne vitatkozzunk a költővel, hiszen igaza
van, a sok ezer versben megölt költői mondandót, hogy ősz, elmúlás, halál,
kevesen támasztották föl olyan szépen, olyan költőien, mint Krúdy Gyula, mikor
ezzel a négy szóval belefogott az öngyilkos zsoké történetébe.
Mi ennek a varázslatnak a titka? Könnyű
volna feleletnek csak annyit mondani, hogy az író varázstudó képessége. Persze,
hogy elsősorban az, de – nem tudom másképp mondani – az író „tárgyismerete” is,
szenvedélye is, mert épp úgy világa, ihletője volt a lóversenypálya, annak
sajátos figurái, a híres zsokék csillaghulláshoz hasonló sorsa, akárcsak Óbuda,
Margitsziget, s azok a múlt századbeli utcák, udvarok, melyeket sohase látott,
de jobban ismert mindenkinél, aki járta s látta őket. Igen, azt akarom mondani,
hogy a téli hónapok, amik hóval temették az ő világának egyik részét, az őszi
versenyek elmúlása, neki kétszeresen is az elmúlást jelentette. Ezért, hogy a
próza legnagyobb poétája a szokottnál is poétikusabbra hangolta ezt az
elbeszélését.
S jut ez eszembe éppen akkor, amikor
elkezdődtek a tavaszi versenyek. Talán azért, mert délután hatkor az utolsó
futam után arra gondoltam: ha most repülőgépből látná valaki a galopp-pályát,
illetve a tribünök lépcsőit, a tribünök előtti rétnagyságú teret, azt hinné:
néhány szép márciusi nap után visszajött és havat hozott a tél. Igaz, ezt hinné
a nyári versenynapokon is, már a második, a harmadik, hát még az utolsó, a
tizedik futam után: kőlépcsőt, gyepet, mindent fehérség takar: az eldobott, a
vesztő tikettek tízezrei. Ha nem volnának söprűvel is dolgozó alkalmazottai a
Lósport Vállalatnak, áprilisban bokáig, májusban térdig járnának a fogadók az
eldobott tikettekben – az eldobott karórákban, télikabátokban, zálogcédulákban,
álmodott gépkocsikban…
Ha így igaz, akkor miért szólok erről a
pályáról abban a rovatban, ahol sportpályákról kell szólnom? Van-e köze, s több
köze a lóversenynek a sporthoz, mint más szerencsejátéknak? Van. Mégis van. A
látványosság, a váltakozó látvány, a szurkolás. Igaz, hogy
itt nem kedvenc csapata, nem városa, nem hazája színeiért ágaskodik, kiabál a
szurkoló, hanem pénzéért, amit föltett, s aminek sokszorosában reménykedik, de
az is igaz, hogy a finis pillanatai, amikor négy, öt ló orra közt néha
centiméternyi sincs a különbség, mikor a zsoké hirtelen ötletén, egyetlen
mozdulatán múlik, melyik ló orra éri előbb a céltábla bűvös fehér vonalát –
ezek a pillanatok valóban a verseny pillanatai. Csak később jön az
ocsúdás, a pénzvesztés keserűsége, a nyerés öröme. De keserűség is, öröm is
elpárolog futamtól futamig, ha másképp nem megy, hát egy hirtelen eladott
karóra árával, ott áll már a fogadó a pénztárnál, s mondja a varázsszavakat,
hogy Kettő-öt oda-vissza…
Miért, hogy a ló versenyző öröme, ha
„elviszi a pálya pénzét” is, akkor se csap úgy az egekig, mint a
futballszurkoló öröme, miért, hogy a lóversenyző
keserűsége, ha a tikettekkel eldobálta heti fizetését is, nem olyan
torokszorító érzés, mint a szurkoló keserűsége? Miért nagyobb dolog egy jól
eltalált, a háló felső sarkában táncoló labda utolsó forintunknál? Mert így
van. Aki a lóversenypályák s a labdarúgópályák lelátóin is otthonos, aki ismeri
a lóversenyző s a labdarúgó-szurkoló lelkivilágát,
tudja, hogy így van. S ezért, hogy a focira szavaz, akkor is, ha ott volt a
galopp-nyitón, s ha ott lesz ezután is, minden vasárnap, míg el nem múlnak az
őszi versenyek. De ne higgyünk neki, ha azt mondja, azért bámulja olyan
szomorúan a tikettek hómezejét, mert Krúdy Gyula és Hunyady
Sándor lábanyomát keresi…
Zelk Zoltán
(Élet és Irodalom, 1971/13.
/március 27./ 4. p.)