ZELK ZOLTÁN:

Hány Krúdy Gyula van?

Három Krúdy Gyula van.

Két Krúdy Gyula közismert.

A Legismertebb Krúdy Gyula sohasem alszik, sohasem ír. Éjszakáit az óbudai kiskocsmák piros abroszú asztalára könyökölve virrasztja, leginkább magányosan. S ha néha társak közt, akkor is mintha egymagában, állát mellére ejtve, szótlanul. A pincért se szóval, kézfejjel inti magához, s a fehér kötényes, beteg lábú, ám mégis fürge ember nem a fölmutatott kézujjak számából, hanem a mozdulat ívéből tudja: három decit, fél litert vagy litert kell hoznia.

Konfliskocsi mindig annak a kocsmának kapuja előtt áll, amelyikben Legismertebb Krúdy úr éjszakázik. De jót lehet aludni pokrócba takarózva, féloldalt dőlve a bakon! Ám kora reggel már ébren, mert jön a kocsmából Legismertebb Krúdy úr szálfaegyenesen, pihentebben s józanabbul, mint a reggelig alvó polgárok. Szólnia most se kell, tudja a kocsis, s a ló is: irány a gőzfürdő. Amíg Legismertebb Krúdy úr zuhanyoz, hideg s langyos medencét gázol, gőzkamrában verejtékezik, hátát odatartja a masszőr tenyerének, fölöltözik, a portás tisztelgését kalapemelve fogadva vissza, az utcára lép, mit csinál a konfliskocsis?

Amit éjszaka. Várakozik. De most már ébren. Nincs az a mágnás, iparbáró, bankár, de még a Színházi Élet címlapjára fényképezett szubrett sem, akit csak hágcsóra lépni is engedne, akkor se, ha Legismertebb Krúdy urat ingyen kellene fuvaroznia. Hogy hova, merre? Az utas egyetlen szava, a kocsis egyetlen gyű-je se kell ahhoz. Hova máshova, mint a New York kávéházba, ahol fakult zsakettban, kialvatlan, piros szemekkel Oszkár bácsi, a mese

mondó várja, hogy komplett reggelijét (tejeskávé habbal, lágytojás, vaj, dzsem, s bizony nem egy, hanem három zsömle) Legismertebb Krúdy úr kifizesse vagy a „többihez fölírassa”. Viszonzásul mesélnie kell. Nem a királykisasszony kezét elnyerő vándorlegényről vagy Hamupipőkéről, hanem arról, hogy melyik író vagy szerkesztő bácsi mennyit nyert vagy veszített éjszaka az Otthonban? Mert Legismertebb Krúdy úr nem tudhatja, merre billent a szerencse éjféltől hajnalig? Ő éjfélkor már fölkelt a kártyaasztaltól, hogy kedves óbudai kocsmájába menjen. Persze, az Otthontól Óbudára is konflison.

Tehát Legismertebb Krúdy úr kártyázik. S a lóversenyt is fölöttébb kedveli. Megyerre, Alagra, majd 1925 óta az Albertirsai úti futtatóra jár. Igaz, nem a „tribün tetején ül, mint egy várrom”, miként Heltai Jenő, ő a tribün előtti sétány egyik székén ülve, behunyt szemmel napozik. Csukott pillák mögül is tisztábban látja az istállók mezének színeit, mint a páholyából távcsővel előrehajló Pejacsevich Albert gróf vagy a lovakat szintén távcsövön néző Dréher sörgyáros.

Italozással átvirrasztott éjszakák. Kártya. Lóverseny. Csak ennyi? Ugyan! Hát a józsefvárosi vendéglők, a pályaudvarok restije, ama szalontartó asszonyságok házainak terített asztalú konyhái, s a zenés kávéház, ahonnan egy tucat dragonyostisztet hajít utcára, mert azok a Gotterhaltét húzatják a prímással?

Egyetlen olyan napja van, amikor a fönt írtakat nem műveli. Azon a napon nem csonthúsra, nem is gombóccal dúsított pájslira, hanem borjúpaprikásra vágyik, s mert Magyarországon Balatonfüreden készítik a legízesebb borjúpaprikást, mi mást tehet, odautazik ebédelni. Hogy az ebédből estebéd lesz, csak azért, mert Balatonfüredre se vonattal, oda is konflison.

A Legismertebb Krúdy úr 96 éves. Kortársa néhány ha él. Mégis, sereg tanú vallomása hitelesíti a róla mondottakat. Van-e olyan halott kocsmáros, pincér, konfliskocsis, zsoké, krupié, aki föl ne kelne sírjából, hogy szavaim megismételje, s az általam nem tudottak százával tetézze? De így az élők is. Néhány hónapja egy nyugdíjas pincér (betegtársam a kórházban), meglátva éjjeliszekrényemen Rezeda Kázmér szép életét, fölsóhajtott:

Milyen szép, magas ember!

Ihat, amennyit akar, be sohase rúg!

Mégcsak spicces se lesz!

Hány jó tippet adtam neki!

Igaz, én is kaptam tőle!

Egyszer olyant, hogy öt pengőt tettem föl

és 873 pengőt nyertem!

Az is igaz, hogy kétszer annyival tartozik nekem!

Nem baj, gáláns ember,

jó pénz, duplán visszafizeti!

Csak az, hogy

egy tízemeletes panelházat

építettek a vendéglő helyére,

hát nem tudom, hogyan találkozunk?

Aztán sokízületes, jellegzetesen hattyúnyakú ujjait rátette a szép, magas, gáláns ember könyvére:

Könyvet is írt?

Tudni tudhatott.

Ha nem szólt is,

a szeme okosabban beszélt,

mint más embernek a szája!

De mikor volt rá ideje?

A másik közismert Krúdy Gyula mást se tesz, csak ír. Gondoljuk meg, még csak 55 éves, s már több könyvet tett az ország asztalára, mint bárki más író ilyen fiatalon. S micsoda könyveket! A magyar nyelv értője dúskálhat jelzőkben, s mégis, ki tudna olyan jelzőt találni, amely csak árnyéka lehetne is annak, amit illőn az ő neve s műve elé írhatnánk?

Írjam, amit botor tollnokok már annyiszor írtak róla, hogy: fellegjáró? Róla, a mindig földönjáróról, a sikátorok és körutak, a földbe süppedt házak és kúriák, a temetők és piacok ismerőjéről? Csak azért, mert bír azzal a képességgel, hogy átlásson a falakon, s a háztetők fölé magasodva, belessen a kéményeken? Nem írom, mert nem akarok tévedni tevedőkkel.

Írjam, hogy realista? Nem írom, mert másképp értenék, mert sehogyse értenék, akik nem tudják, hogy realizmus és költészet, realizmus és képzelet, realizmus és mesélőkészség kéz a kézben testvér lehet.

Írjam, hogy múltba révedő? Nem írom, mert a Krúdy Gyula mutatta múltból csak olyan jelen nőhetett, mint az ő kora. S azért ne szeressem az ő szerette ómódi embereket, mert ómódiak? Istenem, ha én is láthatnám azt az ablakban tótágast álló asszonyt! Kürtőkalapot tennék fejemre, úgy ácsorognék naphosszat ablaka alatt, csak egyszer is láthassam!

Írjam, hogy ő a „magyar Proust”? Nem írom, mert csalóka visszfénye az igazságnak. Az ő világa nem nagyúri lakás, család, irodalmi szalon (melyeket Proust valóban nagy művészetté varázsolt!), az ő világa: minden falu és város Tátralomnic és Fiume között. S hány ember! Hány múlhatatlan arcú ember! Három ország benépesülne velük!

S hogy világa a lóversenypálya, az óbudai kiskocsma, a józsefvárosi vendéglő is? Miért ne? Azok is emberi világ. Ahogyan börtönbe is csak embereket csuknak. Hogy Krúdy Gyulát elítélték-e párbajért, sajtóvétségért? Nem tudom. Azt igen, hogy a civódó cellatársak s a foglárok minden szavát hallja, ismeri. S ha nem látja is, látja azt a tébollyal tajtékzó zendülést, mikor a vasárnapi misére vezényelt rabok a börtönkápolna vasrácsait rázva, világi nótákat énekelnek.

Magyar Proust? Krúdy Gyula!

E másik Krúdy Gyulának nem írók nevét se tudó, úgynevezett olvasói: hívei vannak. Országos szektája. S ha majd minden szekta kiveszőben, az övé növekedőben. Ahogy a boldog műgyűjtő őrzi szobája falán Egry valamelyik festményét, úgy őrzik polcukon Krúdy könyveit a hívők. Kölcsön nem adják, villamoson, vonaton, kempingekben nem olvassák, csak otthon. Hogy „borongós” olvasmányok? Ha betegség vagy egyéb földi nyavalya tör rám, tudom a medicinát: leveszem polcomról az Asszonyságok díját, vagy az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél-t, vagy az Őszi versenyek-et.

A Harmadik Krúdy Gyula? Szégyenemre, csak néhány napja ismerem. Olvastam, sok éve már, a „Szép Ernőről, a margitszigeti rigóról” című írását, olvastam, hogy „Valamely csoda történt itt 1928-ban, az esztendő vége felé, amikor valamely versek hangzanak ki a téli Margitszigetről, amely verseknek nem lehet nevet adni abból az anyakönyvből, amelybe a költők az utolsó évtized alatt beírták nevüket, hangjukat, állásukat, összeköttetéseiket”. Olvastam, s örültem annak, hogy Krúdy úrnak is oly kedves költője, mint Adynak, aki azt várta Szép Ernőtől (emlékezetből idézek!), „reméljük, revoltálni fog...” Nem olyan alkat lévén, nem revoltált, mégis nagy költő, a magyar költészet ama „másik vonulatához” tartozva is.

De azért, mintha néhányszor revoltált volna. Például abban a versében, melynek nyitó szakasza:

A hat hidat el kell zárni

Be kell a Dunát deszkázni

Vagy dróthálót kell rá tenni

Ne lehessen nekimenni

Bizony, ha idejében bedeszkázzák a Dunát, nem pusztul bele Cholnoky László, s nem vész a víz alá sok munkátlan, hajléktalan ember. S az öngyilkosságra keseredő Tersánszkynak se kell ruhástól megmártózni a Dunában, ahonnan, szerencsénkre, hirtelen támadt életösztönnel vissza, a partra kapaszkodott.

Rájuk, s még mi minden akkorvoltakra gondolhatott a Harmadik Krúdy Gyula, a — valljuk be — szubjektív, de kemény társadalombírálatra is kész kritikus. Szép Ernő fönt idézett versét említve, így zárja írását:

„Valamit tud, ez a költő, amit 1928-ban senki se tud Magyarországon. Azt javasolja, hogy a Dunát be kell deszkázni, hogy senki se mehessen neki. Hm.” Annak idején első olvasáskor, s később évek múltán se vettem észbe, mily mélyen elemző, a rendszer arcába öklözőn bátor, ám ügyész és cenzúra által mégis kikezdhetetlen bírálat ez a „Hm”.

Hódolat a sohasem alvó, sohasem dolgozó Krúdy Gyulának! Hódolat a szüntelen dolgozó, remekre remeket rakó Krúdy Gyulának! Hódolat a magyar irodalom legtömörebb bírálatát író Krúdy Gyulának!

(Élet és Irodalom, 1974/50. /december 14./ 5. p.)