ZELK ZOLTÁN
Hát azért kapaszkodtam vissza
vérlucskos testekből rakott
létrán városomba, hazámba,
odahagyván félszememet,
hogy legyek A KISPOLGÁR?
Ki voltam nyilas nyilak céltáblája,
viseljem mellemen a táblát:
A SELYPEGŐ A SZÉPELGŐ KISPOLGÁR-t?
Pedig az első hónapok! a boldogságos ínség,
a tányér bableves a művészek konyháján,
a Jókai utcában,
egyasztalnál Heltaival,
ki oly előkelően kanalazta
a levest, hogy karja ívén is látszott:
szmokingban ül bemutató után
a New York mélyvizében.
De aztán miért, istenem, miért?
Ugye, Te se tudod, miért?
se lap, se kiadó...
Igaz, vigasznak szívmelegítő volt
Illyés Gyula és Palotai Erzsi
baráti ölelése, jószava.
De az a pucér konyhaasztal!
szegény nővéreim!
S ha csak az írás, ha csak a kenyér,
de városomat is elveszítettem,
el a Körutat és a Margitszigetet.
Margitsziget! nemcsak hogy a szigetre,
a hídra se mertem rálépni már,
mert hittem, föltámad Krúdy, a drága,
és ejtve oldalt koronás fejét,
ujját mellemre bökve kérdezi:
„Mért éppen te, miért te,
ki halkan is oly bátran javasoltad:
be kell deszkázni a Dunát,
el ne nyelje mind a szegényeket!
Mért éppen te, aki
ezerkilencszáztizenkettő Moszkváját bejárva,
megírtad, hogy a cár lovasai
milyen hörgő bőszen gázoltak a
muzsikok és munkások
föl vérzett szájú szavakat
kiáltó, elszánt tömegébe?
Így volt, Gyulám, felelném, így volt,
de ha éltemben nem hazudtam,
holtomban sem fogok:
Tudod Te is, nem voltam forradalmár,
voltam csupán, aki
a világtalant szánja,
a varrónőket szánja,
a nyomorékot szánja,
a cselédeket szánja,
a siketnémát szánja,
a koldusokat szánja,
voltam, aki éppoly nagyon szerettem
a szegényeket, mint a
felhőket s a Tiszát!
De mit beszélek, hol van Krúdy már!
ténfergek az utcákon egyedül.
Az utcákon ? Dehogy: utcák s terek alatt,
én szerelmetes városom alatt,
míg egyszer a fiatal lektor,
a kedves R. P. rám talál,
és mondja: húsz ív, annyi lesz
novelláskötetem.
De valaki tizenkét ívet
elhajított? elégetett?
vagy megette talán?
lett füzetem nyolc íves
véznácska szegény.
De oly mindegy már akkor,
mert az öregség akkor,
mert az ispotály akkor,
az ágyról, tolókocsiról
legyintve lecsüngő kezem.
Aztán, mert oly nagyon akartam
a szép halált: változtam falevéllé,
s kuncogtam is, milyen huncut vagyok,
mindenkit sikerült becsapnom,
nem látják, hogy egy sárgult falevélre
szögeznek deszkafödelet!
(Kortárs, 1976/11. 1700-1701. p.)