Krúdy
Gyula: Mohács vagy két árva gyermek vergődése. (Budapest, 1926. Pantheon
r.-t. kiadása.) Trianon óta egyre elevenebben él a magyar lélekben Mohács
emléke. A tavalyi négyszázadik évforduló, a jubileumi ünnepségek, a Mohácsi Emlékkönyv s az ez alkalomból
írt számos visszaemlékezés, tanulmány - ezek közt Burgio,
pápai nuncius, nagy értékű jelentéseinek fordítása (Napkelet-könyvtár) - még
inkább, szinte napiérdekű eseménnyé tették az egykori
katasztrófát. Nem csoda hát, ha az utóbbi években irodalmunk is egyre
szívesebben fordul tárgyért a mohácsi időkhöz. Voinovich
drámája nyitotta meg a sort, majd Szomory II. Lajosa következett, most Krúdy Gyula
Mohácsa van előttünk s a minapában
került ki a sajtó alól P. Gulácsy Irén háromkötetes
regénye: A fekete vőlegények, mely a Zápolyák családi történetéből meríti anyagát s Tomori Pál és Czibak Imre a
hősei.
Krúdyt eddig inkább a közelebbi múlt, a XVIII.
század vége s a XIX. eleje érdekelte. Borongó, szentimentális lelke ezeknek
biedermeier levegőjében találta meg a maga életelemét. Most ő is a mohácsi zord
időkhöz pártolt s bár végigérezzük, hogy nincs igazán otthon e nem neki való
korban, el kell ismernünk, hogy komoly tanulmánnyal igyekezett benne otthonossá
lenni. Krúdy nem tartozik sem a nagy cselekvény, sem a mélyebb jellemalkotó
írók közé; ezek az erének nem tündökölnek ebben a regényében sem. Ő az akkori
idők krónikása akar lenni s végül át is adja a szót
egy krónikásnak, a király íródeákjának, aki aztán a történetet befejezi. Nem is
a politikai helyzet, a nemzeti lét nagy kérdése, az államférfiak törekvései, a
magyarság élet-halálharca érdekelték Krúdyt, hanem a «két árva gyermek vergődésen», Lajosé, meg Máriáé, akinek nevét
igazabban viselhetné címül is a regény, mert hiszen elsősorban az ő
élettörténetét tartalmazza azalatt a négy-öt esztendő alatt, amíg II. Lajos
neje és Magyarország királynéja volt. Ez az előkelő, szép, eszes, erélyes,
parancsolásra termett Habsburg-ivadék aki éppoly
otthonos az udvari élet légkörében, az uralkodás fortélyaiban, mint a lovaglás
és vadászat sportjában, egyenesen a Krúdy ízlése szerint való nők közé
tartozik. Nem csoda hát, ha megszerette. Mária mindössze tizenhat éves volt,
mikor II. Lajos nejévé lett s még így is egy évvel idősebb, minta magyar
gyermekkirály. Ennek a két ifjú léleknek egymás iránti szerelme a regény
főtárgya. Körülöttük ezer veszély, amely napról-napra még szaporodik; ők
ifjúságuk tapasztalatlansága ellenére is látják a közeledő katasztrófát
s mintegy egymás karjaiba menekülnek előle. Mária az erélyesebb, a
tehetségesebb, az érettebb s kétségbeesett gonddal igyekszik megvédeni a minden
veszedelem ellenére is meleg fészket s a párviszályoktól dúlt országot, hogy
benne férjét is megmentse. Természetének keménysége, származásának gőgje,
melyet Krúdy kedvtelve rajzol a regénynek elején; szinte felolvad Lajos iránti
szerelmében; férje csak az odaadó nőt ismeri meg benne, aki mindenét kész
érette feláldozni. Ennek a viszonynak rajzában Krúdy nem egyszer talál igazi
hangokat s főleg azoktól a jelenetektől, mikor a két gyermek összebúvva a
trónteremben, szinte lopva vált egy-két, de annál jelentősebb, bizalmas szót,
nem tagadhatjuk meg a melegséget. Azonban messze maradt attól a művészettől,
ahogyan Gárdonyi és Mikszáth rajzolják a fakadó, ifjú szerelmet.
Mária királyné alakjáról eltérő nézetek vannak
történelmünk forrásaiban följegyezve. Az olasz krónikások épen nincsenek tőle
elragadtatva. Burgio a királyné szerény szellemi
képességeit, pazarló hajlamát emlegeti s a magyarok is
úgy látják, hogy amióta a királyné a palotába jött, a könnyelmű élet, a fényes
ünnepségek, a költekezés még fokozottabb mértékben tobzódtak, mint annak előtte. Bizonyos, hogy Mária ez években még nem volt
az az uralkodásra termett nő, amilyennek későbbi
éveiben ismerjük, mikor bátyja, V. Károly, Németalföld kormányzását bízta reá s
ő e feladatnak fényesen megfelel, mind kellő erélyt és
bölcsességet, mind magánéletében erkölcsösséget tanúsítván. E tulajdonai épen a
magyarországi viszontagságok folytán a Mohács utáni években
való magárautaltságában fejlődhettek ki benne. Mohács előtt ő még szinte
gyermekleány volt; nem csoda, ha egy másik gyermekkel egyesülve elragadta
korának természetes könnyelműsége. A történelem nem igazolja tehát azt a
jellemzést, amelyet Krúdy ad róla; ő inkább a későbbi Máriának jellemvonásait
előlegezi neki s idealizált képet rajzol a Habsburg
királyleányról. Realista vonásul jóformán csak nagy étvágyát tartotta meg; oly
vonás, melyet az egykorú források több ízben emlegetnek s egyébként Krúdy is szereti az ünnepségek étlapjait is felsorozni.
Mária királyné személyére vonatkozólag kitűnő
kalauzul szolgált Krúdynak Ortvay Tivadar szép könyve
a Dézsi Lajos szerkesztette Magyar Történeti Életrajzokban. Részletes adataival, szinte már
szépirodalmi értékű leírásaival és jellemzéseivel a költő számára egyenesen
forrásul kínálkozik. Mária arcképeit élete különböző
korából is közli, valamint a paloták, városok képeit, ahol tartózkodott,
megannyi hangulatkeltő elem a kutató író részére. Krúdy két
kézzel merített a becses gyűjteményből s regénye nagyrészt költői
megelevenítése annak az anyagnak, amit a történetíró szorgalma és tudása
egybehordott: Látjuk Máriát a komor innsbrucki kolostorban, majd jelképes
esküvőjét, amelyen a távollevő királyt megbízott személyek helyettesítették, a
dunai út színes leírását, midőn Budára hajózik, a királyi palotában folyó
életet, a szórakozások, bálok, vadászatok rajzát s végül a menekülés izgató
képeit a mohácsi szerencsétlen csata hírére. Krúdy tehát a történeti
regényeknek azt a ma különben kedvelt formáját választotta, amely nem költött
személyek és kalandos események kitalálásában keresi
érdemét, mint régebben általán, hanem a korabeli
adatok nagy számában, ezek művészi megelevenítésében s a történeti személyek
tárgyszerű jellemzésében. Az első feladat sikerült neki legjobban, kevésbé az
alakok jellemzése s még kevésbé a kornak a maga igazi szellemében való
megragadása.
Krúdy, hogy Mária és Lajos személyét kiemelje s kedvező világításba helyezze, túlságos sötéten
festette meg hozzá a hátteret, az akkori magyar társadalmat. Míg a külföldi
személyiségek, olaszok vagy németek, csupa finomság, nyugati kultúra nála, a
magyar nemesség mellettük valami nyers turáni horda, amelybe a két, jobb sorsra
érdemes Jagelló- és Habsburg-ivadék végzetesen belesodródik. Semmi okunk sincs
a mohácsi magyarságért különösebben lelkesedni, de Krúdy beállítását mégis
túlságosan sötétnek, igazságtalannak kell minősítenünk. A magyar urak közt
nincs nála egy valamire való, szimpatikus egyéniség. Bornemissza önző, fukar
kincstartó, aki csak a pénzes zsákot szorongatja s a királytól nemcsak megtagad
minden segítséget, de még a királyné magánvagyonát is jogtalanul lefoglalja. Burgio, aki elég sötét képet festett az akkori nemzedék
erkölcseiről, Bornemisszát «becsületes és jó embernek» mondja s kívüle még vagy
nyolc-tíz «igen finom emberről» emlékezik meg (16. l.); Krúdynál senki sem
ilyén. Zápolya; a «tót király» egyenesen visszataszító, testileg-lelkileg
tökéletlen, korlátolt oligarcha, valóságos hazaáruló. Még Tomori, a szőrcsuhás, aszkéta barát is, kiért Burgio legjobban lelkesedik s kit a királyné is kedvelt,
inkább visszariasztó, mint vonzó egyéniség a regényben, aki kardtokjával
verdesi a padlót a trónteremben s oroszlánként ordít, hogy «a száraz, csontos
embert csaknem meglegyinti a szél.» A magyarság ily jellemzésével szemben
visszásan hat a királyi párnak oly nagy ellentétbe helyezése, mikor a
valóságban ők sem voltak jobbak környezetüknél. Hogy ebben a
társadalomban sok volt meg a középkori vadság és reneszánsz féktelenség, az
igaz, de ez másutt is így volt akkor Európában s ezt történeti regényírónak
tudnia kellene. A wormsi gyűlésről, mely ép ez
időben, 1521 tavaszán folyt le s melyben Werbőczi és Balbo Jeromos mint II. Lajos
kiküldöttei vettek részt s egy ízben asztaluknál Luthert is vendégül látták,
ilyen képet fest egy szemtanú: «Nincs itt böjtölés, olyan az élet, mint Vénusz
asszony hegyében; a rendek az időt lakomákkal és szerencsejátékokkal töltik ki.
Egy magas rangú egyházi férfiú 3400 forintot vesztett el játékban egy héten; 72
nemes egy éjszaka több mint ezerkétszáz frank mérőnyi bort ivott meg. Nem jó itt
Wormsban éjszaka kijárni; alig van éj, melyen
háromnégy embert meg nem gyilkolnának. Sok úr és idegen hal meg itten, mert
halálra isszák magukat az erős borokkal. (Martin: II. Lajos követsége. 14. l.)
Pedig ezek mind művelt, előkelő férfiak voltak akkori értelemben. Logus Tamásnak, a misztikus humanistának idejemúlt alakja
helyett inkább szerettünk volna valamit az erazmisták
fellépéséről hallani. Az ő hatásuk sokkal jellemzőbb már erre a korra. Mária
maga is érdeklődött irántuk, sőt a reformáció iránt is, hisz Luther egyik
zsoltárfordítását neki ajánlotta, amiért bátyja, Ferdinánd; érdeme szerint meg
is rótta.
Visszás érzéseket kelt a regény zárófejezete is,
mely Szapolyait mutatja be abban a jelenetben, mikor
Mária előtt mint kérő jelentkezik. Mária, tudjuk,
férje halála után kész lett volna a királyi hatalomért az előtte
bár nem rokonszenves, de dúsgazdag erdélyi főúr nejévé lenni. Bátyja, Ferdinánd
és a Habsburg-ház kedvéért azonban lemondott róla, sőt azután sem ment férjhez
soha. Krúdynál Mária meg van botránkozva a vajda hallatlan vakmerőségén s a
«királygyilkos» szót vágva szemébe, arcába köp. Ez a gesztus sem Máriához, sem
az erdélyi vajdához nem méltó.
Krúdy a dolgoknak ilyetén beállításával,
bizonyára akarata ellenére, közel jut ahhoz a felfogáshoz a magyarság és
németség viszonyát illetőleg, amelyet Sacher Masoch vallott, mikor mintegy hatvan évvel ezelőtt - még
komoly írói babérokra törekedve - két regényében is feldolgozta e kort: az Ungarns Untergang und Maria von Österreich (1862)
és a Der letzte König der Magyaren
(1870) címűekben. Vádjait akkor Salamon Ferenc
utasította vissza a Budapesti Szemlében (1862.): «Hogy az erkölcsök a
németeknél sem lehettek különbek, mint nálunk, mutatja az, hogy ott előbb
lázadtak föl a parasztok a földesurak ellen, mint nálunk s a papság romlása
ellen ott tört ki a reformáció. Maximiliánnak ép annyi oka lehetett panaszra a Götz von Berlichingen-féle urakra
és papi fejedelmekre, mint Ulászlónak és Lajosnak a magyar oligarchák s
püspökökre: A pénzt éppoly makacsul megtagadták tőle a rendek, mint a Rákoson
összegyűlt magyarok II. Lajostól. Ha ellenben Magyarországnak egy oly külföldi
kincsekben s katonákban gazdag császárja akad, aminő V. Károly volt, nemcsak
regenerálja magát, hanem tán erősebb állammá alakul, aminővé Németország azután
is tudott alakulni».
A regény nyelve mindvégig gondos, bár
akárhányszor nem korszerű, például, mikor tizenhatodik századbeli emberek
«idegeikre» panaszkodnak, sőt nyelvtanilag is kifogásos, mint a többször is
előforduló: eszébe jutott neki vala (209),
nyomtalanul tűnnek el vala (185), tán csak nem azért
hívták meg vala (179) féle szórend.
Krúdy történeti regényt írt,
de a választott kort inkább csak külsőségeiben tudta jellemezni; saját magát
azonban éppúgy ismétli ebben az újszerű környezetben is, mint többi munkáiban.
Zlinszky Aladár.
(Napkelet, 1927/4. /április/ 363-365. p.)