Krúdy Gyula: Mohács vagy két árva gyermek vergődése. (Budapest, 1926. Pantheon r.-t. kiadása.) Trianon óta egyre elevenebben él a magyar lélekben Mohács emléke. A tavalyi négyszázadik évforduló, a jubileumi ünnepségek, a Mohácsi Emlékkönyv s az ez alkalomból írt számos visszaemlékezés, tanulmány - ezek közt Burgio, pápai nuncius, nagy értékű jelentéseinek fordítása (Napkelet-könyvtár) - még inkább, szinte napiérdekű eseménnyé tették az egykori katasztrófát. Nem csoda hát, ha az utóbbi években irodalmunk is egyre szívesebben fordul tárgyért a mohácsi időkhöz. Voinovich drámája nyitotta meg a sort, majd Szomory II. Lajosa következett, most Krúdy Gyula Mohácsa van előttünk s a minapában került ki a sajtó alól P. Gulácsy Irén háromkötetes regénye: A fekete vőlegények, mely a Zápolyák családi történetéből meríti anyagát s Tomori Pál és Czibak Imre a hősei.

Krúdyt eddig inkább a közelebbi múlt, a XVIII. század vége s a XIX. eleje érdekelte. Borongó, szentimentális lelke ezeknek biedermeier levegőjében találta meg a maga életelemét. Most ő is a mohácsi zord időkhöz pártolt s bár végigérezzük, hogy nincs igazán otthon e nem neki való korban, el kell ismernünk, hogy komoly tanulmánnyal igyekezett benne otthonossá lenni. Krúdy nem tartozik sem a nagy cselekvény, sem a mélyebb jellemalkotó írók közé; ezek az erének nem tündökölnek ebben a regényében sem. Ő az akkori idők krónikása akar lenni s végül át is adja a szót egy krónikásnak, a király íródeákjának, aki aztán a történetet befejezi. Nem is a politikai helyzet, a nemzeti lét nagy kérdése, az államférfiak törekvései, a magyarság élet-halálharca érdekelték Krúdyt, hanem a «két árva gyermek vergődésen», Lajosé, meg Máriáé, akinek nevét igazabban viselhetné címül is a regény, mert hiszen elsősorban az ő élettörténetét tartalmazza azalatt a négy-öt esztendő alatt, amíg II. Lajos neje és Magyarország királynéja volt. Ez az előkelő, szép, eszes, erélyes, parancsolásra termett Habsburg-ivadék aki éppoly otthonos az udvari élet légkörében, az uralkodás fortélyaiban, mint a lovaglás és vadászat sportjában, egyenesen a Krúdy ízlése szerint való nők közé tartozik. Nem csoda hát, ha megszerette. Mária mindössze tizenhat éves volt, mikor II. Lajos nejévé lett s még így is egy évvel idősebb, minta magyar gyermekkirály. Ennek a két ifjú léleknek egymás iránti szerelme a regény főtárgya. Körülöttük ezer veszély, amely napról-napra még szaporodik; ők ifjúságuk tapasztalatlansága ellenére is látják a közeledő katasztrófát s mintegy egymás karjaiba menekülnek előle. Mária az erélyesebb, a tehetségesebb, az érettebb s kétségbeesett gonddal igyekszik megvédeni a minden veszedelem ellenére is meleg fészket s a párviszályoktól dúlt országot, hogy benne férjét is megmentse. Természetének keménysége, származásának gőgje, melyet Krúdy kedvtelve rajzol a regénynek elején; szinte felolvad Lajos iránti szerelmében; férje csak az odaadó nőt ismeri meg benne, aki mindenét kész érette feláldozni. Ennek a viszonynak rajzában Krúdy nem egyszer talál igazi hangokat s főleg azoktól a jelenetektől, mikor a két gyermek összebúvva a trónteremben, szinte lopva vált egy-két, de annál jelentősebb, bizalmas szót, nem tagadhatjuk meg a melegséget. Azonban messze maradt attól a művészettől, ahogyan Gárdonyi és Mikszáth rajzolják a fakadó, ifjú szerelmet.

Mária királyné alakjáról eltérő nézetek vannak történelmünk forrásaiban följegyezve. Az olasz krónikások épen nincsenek tőle elragadtatva. Burgio a királyné szerény szellemi képességeit, pazarló hajlamát emlegeti s a magyarok is úgy látják, hogy amióta a királyné a palotába jött, a könnyelmű élet, a fényes ünnepségek, a költekezés még fokozottabb mértékben tobzódtak, mint annak előtte. Bizonyos, hogy Mária ez években még nem volt az az uralkodásra termett nő, amilyennek későbbi éveiben ismerjük, mikor bátyja, V. Károly, Németalföld kormányzását bízta reá s ő e feladatnak fényesen megfelel, mind kellő erélyt és bölcsességet, mind magánéletében erkölcsösséget tanúsítván. E tulajdonai épen a magyarországi viszontagságok folytán a Mohács utáni években való magárautaltságában fejlődhettek ki benne. Mohács előtt ő még szinte gyermekleány volt; nem csoda, ha egy másik gyermekkel egyesülve elragadta korának természetes könnyelműsége. A történelem nem igazolja tehát azt a jellemzést, amelyet Krúdy ad róla; ő inkább a későbbi Máriának jellemvonásait előlegezi neki s idealizált képet rajzol a Habsburg királyleányról. Realista vonásul jóformán csak nagy étvágyát tartotta meg; oly vonás, melyet az egykorú források több ízben emlegetnek s egyébként Krúdy is szereti az ünnepségek étlapjait is felsorozni.

Mária királyné személyére vonatkozólag kitűnő kalauzul szolgált Krúdynak Ortvay Tivadar szép könyve a Dézsi Lajos szerkesztette Magyar Történeti Életrajzokban. Részletes adataival, szinte már szépirodalmi értékű leírásaival és jellemzéseivel a költő számára egyenesen forrásul kínálkozik. Mária arcképeit élete különböző korából is közli, valamint a paloták, városok képeit, ahol tartózkodott, megannyi hangulatkeltő elem a kutató író részére. Krúdy két kézzel merített a becses gyűjteményből s regénye nagyrészt költői megelevenítése annak az anyagnak, amit a történetíró szorgalma és tudása egybehordott: Látjuk Máriát a komor innsbrucki kolostorban, majd jelképes esküvőjét, amelyen a távollevő királyt megbízott személyek helyettesítették, a dunai út színes leírását, midőn Budára hajózik, a királyi palotában folyó életet, a szórakozások, bálok, vadászatok rajzát s végül a menekülés izgató képeit a mohácsi szerencsétlen csata hírére. Krúdy tehát a történeti regényeknek azt a ma különben kedvelt formáját választotta, amely nem költött személyek és kalandos események kitalálásában keresi érdemét, mint régebben általán, hanem a korabeli adatok nagy számában, ezek művészi megelevenítésében s a történeti személyek tárgyszerű jellemzésében. Az első feladat sikerült neki legjobban, kevésbé az alakok jellemzése s még kevésbé a kornak a maga igazi szellemében való megragadása.

Krúdy, hogy Mária és Lajos személyét kiemelje s kedvező világításba helyezze, túlságos sötéten festette meg hozzá a hátteret, az akkori magyar társadalmat. Míg a külföldi személyiségek, olaszok vagy németek, csupa finomság, nyugati kultúra nála, a magyar nemesség mellettük valami nyers turáni horda, amelybe a két, jobb sorsra érdemes Jagelló- és Habsburg-ivadék végzetesen belesodródik. Semmi okunk sincs a mohácsi magyarságért különösebben lelkesedni, de Krúdy beállítását mégis túlságosan sötétnek, igazságtalannak kell minősítenünk. A magyar urak közt nincs nála egy valamire való, szimpatikus egyéniség. Bornemissza önző, fukar kincstartó, aki csak a pénzes zsákot szorongatja s a királytól nemcsak megtagad minden segítséget, de még a királyné magánvagyonát is jogtalanul lefoglalja. Burgio, aki elég sötét képet festett az akkori nemzedék erkölcseiről, Bornemisszát «becsületes és jó embernek» mondja s kívüle még vagy nyolc-tíz «igen finom emberről» emlékezik meg (16. l.); Krúdynál senki sem ilyén. Zápolya; a «tót király» egyenesen visszataszító, testileg-lelkileg tökéletlen, korlátolt oligarcha, valóságos hazaáruló. Még Tomori, a szőrcsuhás, aszkéta barát is, kiért Burgio legjobban lelkesedik s kit a királyné is kedvelt, inkább visszariasztó, mint vonzó egyéniség a regényben, aki kardtokjával verdesi a padlót a trónteremben s oroszlánként ordít, hogy «a száraz, csontos embert csaknem meglegyinti a szél.» A magyarság ily jellemzésével szemben visszásan hat a királyi párnak oly nagy ellentétbe helyezése, mikor a valóságban ők sem voltak jobbak környezetüknél. Hogy ebben a társadalomban sok volt meg a középkori vadság és reneszánsz féktelenség, az igaz, de ez másutt is így volt akkor Európában s ezt történeti regényírónak tudnia kellene. A wormsi gyűlésről, mely ép ez időben, 1521 tavaszán folyt le s melyben Werbőczi és Balbo Jeromos mint II. Lajos kiküldöttei vettek részt s egy ízben asztaluknál Luthert is vendégül látták, ilyen képet fest egy szemtanú: «Nincs itt böjtölés, olyan az élet, mint Vénusz asszony hegyében; a rendek az időt lakomákkal és szerencsejátékokkal töltik ki. Egy magas rangú egyházi férfiú 3400 forintot vesztett el játékban egy héten; 72 nemes egy éjszaka több mint ezerkétszáz frank mérőnyi bort ivott meg. Nem jó itt Wormsban éjszaka kijárni; alig van éj, melyen háromnégy embert meg nem gyilkolnának. Sok úr és idegen hal meg itten, mert halálra isszák magukat az erős borokkal. (Martin: II. Lajos követsége. 14. l.) Pedig ezek mind művelt, előkelő férfiak voltak akkori értelemben. Logus Tamásnak, a misztikus humanistának idejemúlt alakja helyett inkább szerettünk volna valamit az erazmisták fellépéséről hallani. Az ő hatásuk sokkal jellemzőbb már erre a korra. Mária maga is érdeklődött irántuk, sőt a reformáció iránt is, hisz Luther egyik zsoltárfordítását neki ajánlotta, amiért bátyja, Ferdinánd; érdeme szerint meg is rótta.

Visszás érzéseket kelt a regény zárófejezete is, mely Szapolyait mutatja be abban a jelenetben, mikor Mária előtt mint kérő jelentkezik. Mária, tudjuk, férje halála után kész lett volna a királyi hatalomért az előtte bár nem rokonszenves, de dúsgazdag erdélyi főúr nejévé lenni. Bátyja, Ferdinánd és a Habsburg-ház kedvéért azonban lemondott róla, sőt azután sem ment férjhez soha. Krúdynál Mária meg van botránkozva a vajda hallatlan vakmerőségén s a «királygyilkos» szót vágva szemébe, arcába köp. Ez a gesztus sem Máriához, sem az erdélyi vajdához nem méltó.

Krúdy a dolgoknak ilyetén beállításával, bizonyára akarata ellenére, közel jut ahhoz a felfogáshoz a magyarság és németség viszonyát illetőleg, amelyet Sacher Masoch vallott, mikor mintegy hatvan évvel ezelőtt - még komoly írói babérokra törekedve - két regényében is feldolgozta e kort: az Ungarns Untergang und Maria von Österreich (1862) és a Der letzte König der Magyaren (1870) címűekben. Vádjait akkor Salamon Ferenc utasította vissza a Budapesti Szemlében (1862.): «Hogy az erkölcsök a németeknél sem lehettek különbek, mint nálunk, mutatja az, hogy ott előbb lázadtak föl a parasztok a földesurak ellen, mint nálunk s a papság romlása ellen ott tört ki a reformáció. Maximiliánnak ép annyi oka lehetett panaszra a Götz von Berlichingen-féle urakra és papi fejedelmekre, mint Ulászlónak és Lajosnak a magyar oligarchák s püspökökre: A pénzt éppoly makacsul megtagadták tőle a rendek, mint a Rákoson összegyűlt magyarok II. Lajostól. Ha ellenben Magyarországnak egy oly külföldi kincsekben s katonákban gazdag császárja akad, aminő V. Károly volt, nemcsak regenerálja magát, hanem tán erősebb állammá alakul, aminővé Németország azután is tudott alakulni».

A regény nyelve mindvégig gondos, bár akárhányszor nem korszerű, például, mikor tizenhatodik századbeli emberek «idegeikre» panaszkodnak, sőt nyelvtanilag is kifogásos, mint a többször is előforduló: eszébe jutott neki vala (209), nyomtalanul tűnnek el vala (185), tán csak nem azért hívták meg vala (179) féle szórend.

Krúdy történeti regényt írt, de a választott kort inkább csak külsőségeiben tudta jellemezni; saját magát azonban éppúgy ismétli ebben az újszerű környezetben is, mint többi munkáiban.

Zlinszky Aladár.

 

(Napkelet, 1927/4. /április/ 363-365. p.)