Figyelő
A
vörös postakocsi elindul
Gyula Krúdy: Die rote Postkutsche; Paul Zsolnay Verlag,
Wien=Hamburg 1966, 458 lap.
Sindbad, Reisen im Diesseits und Jenseits; Paul Zsolnay Verlag,
Wien=Hamburg 1967, 306 lap.
Krúdy Gyula álmainak
batárja, a vörös postakocsi átgördült a magyar határon és napnyugati kalandra
indult. Kincses könyvvel gazdagodott a polc, melyen a németre fordított magyar
írók köteteit gyűjtjük: Babits, Illyés, Ottlik, Déry, Füst, Szabó Magda, Mészöly,
Juhász Ferenc, Németh László, Mándy és Kosztolányi mellé sorjázott Fátyol
Szilvia megálmodója is. (A fenti névsor – hálisten –
távolról sem teljes.) A bécsi Zsolnay kiadó szemre is pompás tavalyi Krúdy
kötete két művet tartalmaz: a Vörös
Postakocsi és az Őszi utazások a vörös postakocsin című regényeket, valamint a fordító, Sebestyén
György, tanulmánynak is beillő, kiválóan tájékozott és tapintatosan
tájékoztató, szellemes utószavát, melyet szinte harmadik műnek is mondhatnánk. Doris Bernatzik játékosan-erotikus
kötéstervének bizonyára maga Gyula úr is örvendezett volna (életében és
hazájában egy munkája sem kapott ilyen parádés köntöst) – bár még így is
sajnáljuk, hogy nem láthatjuk újra Ferenczi Béni és Csernus Tibor mesteri
rajzait az újabb pesti kiadásokból. A kötet a közeljövőben sokezeres
zsebkiadásban is meg fog jelenni a hamburgi Rohwolt
cég népszerű, olcsó sorozatában, és valószínűleg ennek a sikernek köszönhetjük
az újabb Krúdy=kiadást
is: az augusztusban a Szindbád-novellákból megjelent német válogatást. A
fordítás Franz Meyer, az utószó Sebestyén György értékes munkája. Ez a kötet
szemet gyönyörködtető kiállításával, gazdag és értő válogatásával talán még
elődjénél is több örömet nyújt az olvasónak. Türelmetlenül várjuk, mikor
érkezik el a sorozat az életmű csúcsáig, mikor olvashatjuk németül is a „magyar
regényírás koronájá=t (Genthon István
értékelése), a Boldogult
úrfikoromban=t,
az N. N.=t, Az
élet álom késői novelláit és a
páratlan Isten veletek
ti boldog Vendelinek!=et.
Ötvenhárom évvel megjelenése
után nagyon is ideje volt a „Postakocsi” lefordításának, annál is inkább, mert
eddig Krúdyval még a szokottnál is mostohábban bántak a nyugati kiadók. Kozocsa Sándor részletes bibliográfiája mindössze ennyit
tud mondani erről a kérdésről: „Önállóan három fordítása jelent meg: eszperantó
(La prauloj – Az ősök a „Hét szilvafá”=ból), olasz (Castello addormento – Francia kastély) és szlovák (Podolinske Strasidlo – A podolini kísértet) nyelven.” – Ez bizony édeskevés, sőt
keserűen, szégyenletesen kevés: szinte semmi! Kozocsa
Sándor, legjelesebb Krúdy=kutatónk példamutatóan gondos bibliográfiája a
Tóbiás Áron szerkesztette kötetben jelent meg. (Krúdy világa, Fővárosi Szabó
Ervin Könyvtár kiadása, Budapest 1964.) Erre a gazdag gyűjtésre itt is
szeretném nyomatékkal felhívni a figyelmet; elmélyült tanulmányozása nélkül
talán nem is volna szabad Krúdy=ról egy mondatot sem szólni vagy leírni: krúdyána=lelőhelynek teljesen egyedülálló és
olvasmánynak, szépirodalomnak is feledhetetlen. Szomorú, hogy ez az úttörő
munka sem Magyarországon, sem itt kint nem kapott máig sem illő figyelmet és
részletes méltatást.
Úgyszólván minden
jelentős német irodalmi fórum foglalkozott a „Postakocsival”: az irodalmi
folyóiratok, újságok és a rádióállomások irodalmi szerkesztősége. Idézzünk
mutatóba hosszabban is ezekből a recenziókból, hiszen egy klasszikus írónk első
nyugati (világirodalmi?) visszhangjáról van szó. Valentin Polcuch
„Élni, és rettegni az élettől – egy magyar regény urakról, ringyókról és egyéb
csudabogarakról” címen többek között így ír egy jelentős irodalmi lapban
„...Krúdy óriási mese-hulláma megállítja és visszafordulásra készteti az időt,
alakjai egyszerre vének és ifjak, Bécsben élnek és Pesten ágálnak; a tér a
valószínűtlenségig meggörbül, az idő elolvad a nagy mesemondó lehelletétől, és valahol az időn túl – vagy innen? – végül
is minden rendbejön; talán az ágy békéjében, ahol a
‚tyúklevesen táplált férjek fehérhúsú, jóillatú
nejüket ölelgetik‚’, talán a kétségbeesettek életundorában, ‚akik már mindent unnak
és ugyanezért elutaznak’, talán a vágyban az elvesztett Éden, a régi ház után,
melynek ereszén túlnőnek a fák (’...és éjjelente az ebek vonítanak
az udvaron ...’), talán a csak a puszta álmodozásokban beteljesedett szerelem
csodás kielégülésében.” (Die Welt der Literatur,
Hamburg.) „A könyv szinte teljes egészében a szerelem kínjait festi” – írja a Basler Nachrichten. „Krúdy alakjait mindazzal
összehasonlíthatjuk, ami mérhetetlenül mély és titokzatos: a tengerrel és az
éggel.” Johannes von Guenther kereken „halhatatlan
költői műről” beszél, Clara Menck
pedig a gondosan mérlegelő Frankfurter Allgemeine Zeitung irodalmi
mellékletében Krúdy irályáról ír elragadtatással: „Szinte laponként káprázatos
mondat-zuhatagokra bukkanunk, melyekben a színes leírás barokk metafórába torkollik, a metafórák
aztán új impressziókat és a múltba való visszavetítéseket vonnak maguk után;
mint az „Ezeregyéjszaka” történeteiben időnként itt is elkeverednek a
mesemondás vetéllőjén a történetek szálai és az
idősíkok.” Clara Menck és Polcuch – mint az ismertetők nagy többsége – azzal fejezi
be recenzióját, hogy köszönetét mond a fordítónak, aki a „költőien zsúfolt
szöveg fordításának hallatlan nehézségeit mesterien legyőzve” hozzáférhetővé
tette a német olvasó számára ezt az „elhanyagolt remeket”.
Ezzel el is jutottunk
a kérdés velejéhez, a szinte mindent eldöntő ponthoz: a fordítás
megítéléséhez.
Krúdy hol körmönfontan
költői, hol látszólag hanyag, a századvég pesti „tájszólásának” szavaival
átszőtt stílusát, egy Breughel-festményhez hasonlóan
emberekkel zsúfolt regényeit egy más nyelv közegében fölzengetni embertelenül
nehéz feladat. Sebestyén valószínűleg mindnyájunknál jobban ismeri ezeket a
nehézségeket, hiszen a mondatokkal vívott hónapokig (vagy évekig?) tartó
közelharcban ismerte meg őket. Mutatóba, és félig tréfásan fel is mutatja a
„Boldogult úrfikoromban” cím betűszerinti német fordítását:
„Die entschwudene selige
Zeit, in der ich noch ein junger
Herr gewesen bin” (!) – amihez persze még
hozzáfűzhette volna, hogy „junger Herr” még mindig
nem egészen „úrfi”. Cs. Szabó László majdnem tíz éve
szinte lehetetlennek nevezte a Krúdy fordítást: „Hogyan értse meg Krúdyt az
idegen olvasó anélkül, hogy látta volna a Margitszigetről Óbuda tornyait a
gyülekező hófelhők alatt, a nyírfalevelek szemérmes kacérkodását a homokkal
odalenn a nyíren, az almák magukramosolygását az
Alsómaros vizében? Hogyan értse meg, ha sose hallott egy gordonkaszót a nyitott
ablakon át, egy láthatatlan férfi magamulattatását a
vonóval, mielőtt megszólalnak az esti harangok a Duna felől? – Reménytelen, reménytelen.” Érdekes lenne tudni – a fenti idézet
ismeretében – hogy hogyan ítéli meg Cs. Szabó László saját
munkáinak fordítását? Írás közben került kezembe egy ifjúkori, párizsi tárgyú,
ritka kedves elbeszélése, Marcell Hammer német fordításában („Doktor Fruzsi
Németh”). Az elbeszélés a Keresztúry Dezső által
összeállított gazdag kötetben jelent meg. (Ungarn – ein Novellenbuch, G. Korn Verlag, Breslau
é. n. de még 1945. előtt.)
Biztos vagyok benne,
hogy éppen Cs. Szabó László fog legjobban örvendezni
tételének cáfolatán, hiszen Sebestyén munkája – megítélésünk szerint – olyan
közel hozza a német olvasóhoz a távoli gordonkaszót, mintha nem is a pesti,
hanem a bécsi Dunaparton mulattatta volna magát az a
magányos férfiú. Dehát éppen ez az irodalom köznapi
csodája, hogy a teret és időt legyőzve, megvalósítja a látszólag lehetetlent.
(Azt pedig kárunkra felejtjük el, hogy a műfordítás, a valóban ihletett
átköltés a többinél semmivel sem kisebbrendű irodalmi műfaj!) – Volna nekünk is
bíráló szavunk a fordítás néhány részletére, és szívesen szállnánk vitába az
utószó némely tételével és szempontjával, de ezt – a munka nagyságát tekintetbe
véve –, azt hiszem, csak hosszabb elemző tanulmányban, gondosan válogatott példákkal
és összevetésekkel támogatva lenne ildomos megtenni. Egy rövidebb ismertetésben
csak csatlakozhatunk a német bírálók vélekedéséhez, elismerve Sebestyén György
egészében kiválóan megoldott igen nehéz munkáját. Krúdy német fordításairól
szólva nem hagyhatjuk említés nélkül Friederika Schag úttörő munkáját. Az ő fordítása (Ein
Landedelmann alten Schlags fahrt nach Budapest) volt Krúdy
első sikeres német megszólaltatása. A novella a fordító által összeállított
kötetben jelent meg (F. Schag: Ungarische
Erzähler der Gegenwart, Reclam=Verlag, Stuttgart 1965.) Ez a válogatás Adytól a
fiatal Csurka Istvánig mutatja be – értő összeállításban és színvonalas
fordításokban – a XX. század magyar novellaíróit, alighanem a legérdemesebb
munka a maga területén.
(Új Látóhatár /München/, 1968/1.
/január-február/ 88-90. p.)