Figyelő

A vörös postakocsi elindul

Gyula Krúdy: Die rote Postkutsche; Paul Zsolnay Verlag,
Wien
=Hamburg 1966, 458 lap.

Sindbad, Reisen im Diesseits und Jenseits; Paul Zsolnay Verlag,
Wien
=Hamburg 1967, 306 lap.

Krúdy Gyula álmainak batárja, a vörös postakocsi átgördült a magyar határon és napnyugati kalandra indult. Kincses könyvvel gazdagodott a polc, melyen a németre fordított magyar írók köteteit gyűjtjük: Babits, Illyés, Ottlik, Déry, Füst, Szabó Magda, Mészöly, Juhász Ferenc, Németh László, Mándy és Kosztolányi mellé sorjázott Fátyol Szilvia megálmodója is. (A fenti névsor – hálisten – távolról sem teljes.) A bécsi Zsolnay kiadó szemre is pompás tavalyi Krúdy kötete két művet tartalmaz: a Vörös Postakocsi és az Őszi utazások a vörös postakocsin című regényeket, valamint a fordító, Sebestyén György, tanulmánynak is beillő, kiválóan tájékozott és tapintatosan tájékoztató, szellemes utószavát, melyet szinte harmadik műnek is mondhatnánk. Doris Bernatzik játékosan-erotikus kötéstervének bizonyára maga Gyula úr is örvendezett volna (életében és hazájában egy munkája sem kapott ilyen parádés köntöst) – bár még így is sajnáljuk, hogy nem láthatjuk újra Ferenczi Béni és Csernus Tibor mesteri rajzait az újabb pesti kiadásokból. A kötet a közeljövőben sokezeres zsebkiadásban is meg fog jelenni a hamburgi Rohwolt cég népszerű, olcsó sorozatában, és valószínűleg ennek a sikernek köszönhetjük az újabb Krúdy=kiadást is: az augusztusban a Szindbád-novellákból megjelent német válogatást. A fordítás Franz Meyer, az utószó Sebestyén György értékes munkája. Ez a kötet szemet gyönyörködtető kiállításával, gazdag és értő válogatásával talán még elődjénél is több örömet nyújt az olvasónak. Türelmetlenül várjuk, mikor érkezik el a sorozat az életmű csúcsáig, mikor olvashatjuk németül is a „magyar regényírás koronájá=t (Genthon István értékelése), a Boldogult úrfikoromban=t, az N. N.=t, Az élet álom késői novelláit és a páratlan Isten veletek ti boldog Vendelinek!=et.

Ötvenhárom évvel megjelenése után nagyon is ideje volt a „Postakocsi” lefordításának, annál is inkább, mert eddig Krúdyval még a szokottnál is mostohábban bántak a nyugati kiadók. Kozocsa Sándor részletes bibliográfiája mindössze ennyit tud mondani erről a kérdésről: „Önállóan három fordítása jelent meg: eszperantó (La prauloj – Az ősök a „Hét szilvafá=ból), olasz (Castello addormento – Francia kastély) és szlovák (Podolinske Strasidlo – A podolini kísértet) nyelven.” – Ez bizony édeskevés, sőt keserűen, szégyenletesen kevés: szinte semmi! Kozocsa Sándor, legjelesebb Krúdy=kutatónk példamutatóan gondos bibliográfiája a Tóbiás Áron szer­kesztette kötetben jelent meg. (Krúdy világa, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiadása, Budapest 1964.) Erre a gazdag gyűjtésre itt is szeretném nyo­matékkal felhívni a figyelmet; elmélyült tanulmányozása nélkül talán nem is volna szabad Krúdy=ról egy mondatot sem szólni vagy leírni: krúdyána=lelőhelynek teljesen egyedülálló és olvasmánynak, szépirodalomnak is feledhetetlen. Szomorú, hogy ez az úttörő munka sem Magyarországon, sem itt kint nem kapott máig sem illő figyelmet és részletes méltatást.

Úgyszólván minden jelentős német irodalmi fórum foglalkozott a „Posta­kocsival”: az irodalmi folyóiratok, újságok és a rádióállomások irodalmi szerkesztősége. Idézzünk mutatóba hosszabban is ezekből a recenziókból, hiszen egy klasszikus írónk első nyugati (világirodalmi?) visszhangjáról van szó. Valentin Polcuch „Élni, és rettegni az élettől – egy magyar regény urakról, ringyókról és egyéb csudabogarakról” címen többek között így ír egy jelentős irodalmi lapban „...Krúdy óriási mese-hulláma megállítja és visszafordulásra készteti az időt, alakjai egyszerre vének és ifjak, Bécsben élnek és Pesten ágálnak; a tér a valószínűtlenségig meggörbül, az idő elolvad a nagy mesemondó lehelletétől, és valahol az időn túl – vagy innen? – végül is minden rendbejön; talán az ágy békéjében, ahol a ‚tyúk­levesen táplált férjek fehérhúsú, jóillatú nejüket ölelgetik‚’, talán a kétségbeesettek életundorában, ‚akik már mindent unnak és ugyanezért elutaz­nak’, talán a vágyban az elvesztett Éden, a régi ház után, melynek ereszén túlnőnek a fák (’...és éjjelente az ebek vonítanak az udvaron ...’), talán a csak a puszta álmodozásokban beteljesedett szerelem csodás kielégülésé­ben.” (Die Welt der Literatur, Hamburg.) „A könyv szinte teljes egészében a szerelem kínjait festi” – írja a Basler Nachrichten. „Krúdy alakjait mind­azzal összehasonlíthatjuk, ami mérhetetlenül mély és titokzatos: a tengerrel és az éggel.” Johannes von Guenther kereken „halhatatlan költői műről” beszél, Clara Menck pedig a gondosan mérlegelő Frankfurter Allgemeine Zeitung irodalmi mellékletében Krúdy irályáról ír elragadtatással: „Szinte laponként káprázatos mondat-zuhatagokra bukkanunk, melyekben a színes leírás barokk metafórába torkollik, a metafórák aztán új impressziókat és a múltba való visszavetítéseket vonnak maguk után; mint az „Ezeregyéjszaka” történeteiben időnként itt is elkeverednek a mesemondás vetéllőjén a történetek szálai és az idősíkok.” Clara Menck és Polcuch – mint az ismertetők nagy többsége – azzal fejezi be recenzióját, hogy köszönetét mond a fordítónak, aki a „költőien zsúfolt szöveg fordításának hallatlan nehézségeit mesterien legyőzve” hozzáférhetővé tette a német olvasó szá­mára ezt az „elhanyagolt remeket”.

Ezzel el is jutottunk a kérdés velejéhez, a szinte mindent eldöntő pont­hoz: a fordítás megítéléséhez.

Krúdy hol körmönfontan költői, hol látszólag hanyag, a századvég pesti „tájszólásának” szavaival átszőtt stílusát, egy Breughel-festményhez hason­lóan emberekkel zsúfolt regényeit egy más nyelv közegében fölzengetni embertelenül nehéz feladat. Sebestyén valószínűleg mindnyájunknál jobban ismeri ezeket a nehézségeket, hiszen a mondatokkal vívott hónapokig (vagy évekig?) tartó közelharcban ismerte meg őket. Mutatóba, és félig tréfásan fel is mutatja a „Boldogult úrfikoromban” cím betűszerinti német fordí­tását: „Die entschwudene selige Zeit, in der ich noch ein junger Herr gewesen bin” (!) – amihez persze még hozzáfűzhette volna, hogy „junger Herr” még mindig nem egészen „úrfi”. Cs. Szabó László majdnem tíz éve szinte lehetetlennek nevezte a Krúdy fordítást: „Hogyan értse meg Krúdyt az idegen olvasó anélkül, hogy látta volna a Margitszigetről Óbuda tor­nyait a gyülekező hófelhők alatt, a nyírfalevelek szemérmes kacérkodását a homokkal odalenn a nyíren, az almák magukramosolygását az Alsómaros vizében? Hogyan értse meg, ha sose hallott egy gordonkaszót a nyitott ablakon át, egy láthatatlan férfi magamulattatását a vonóval, mielőtt meg­szólalnak az esti harangok a Duna felől? – Reménytelen, reménytelen.” Érdekes lenne tudni – a fenti idézet ismeretében – hogy hogyan ítéli meg Cs. Szabó László saját munkáinak fordítását? Írás közben került kezembe egy ifjúkori, párizsi tárgyú, ritka kedves elbeszélése, Marcell Hammer német fordításában („Doktor Fruzsi Németh”). Az elbeszélés a Keresztúry Dezső által összeállított gazdag kötetben jelent meg. (Ungarnein Novellenbuch, G. Korn Verlag, Breslau é. n. de még 1945. előtt.)

Biztos vagyok benne, hogy éppen Cs. Szabó László fog legjobban örvendezni tételének cáfolatán, hiszen Sebestyén munkája – megítélésünk sze­rint – olyan közel hozza a német olvasóhoz a távoli gordonkaszót, mintha nem is a pesti, hanem a bécsi Dunaparton mulattatta volna magát az a magányos férfiú. Dehát éppen ez az irodalom köznapi csodája, hogy a teret és időt legyőzve, megvalósítja a látszólag lehetetlent. (Azt pedig kárunkra felejtjük el, hogy a műfordítás, a valóban ihletett átköltés a többinél semmivel sem kisebbrendű irodalmi műfaj!) – Volna nekünk is bíráló szavunk a fordítás néhány részletére, és szívesen szállnánk vitába az utószó némely tételével és szempontjával, de ezt – a munka nagyságát tekintetbe véve –, azt hiszem, csak hosszabb elemző tanulmányban, gondosan válogatott példákkal és összevetésekkel támogatva lenne ildomos megtenni. Egy rövidebb ismertetésben csak csatlakozhatunk a német bírálók vélekedéséhez, elismerve Sebestyén György egészében kiválóan megoldott igen nehéz munkáját. Krúdy német fordításairól szólva nem hagyhatjuk említés nélkül Friederika Schag úttörő munkáját. Az ő fordítása (Ein Landedelmann alten Schlags fahrt nach Budapest) volt Krúdy első sikeres német megszólaltatása. A novella a fordító által összeállított kötet­ben jelent meg (F. Schag: Ungarische Erzähler der Gegenwart, Reclam=Verlag, Stuttgart 1965.) Ez a válogatás Adytól a fiatal Csurka Istvánig mutatja be – értő összeállításban és színvonalas fordításokban – a XX. század magyar novellaíróit, alighanem a legérdemesebb munka a maga területén.

ZSIGMOND ENDRE

 

(Új Látóhatár /München/, 1968/1. /január-február/ 88-90. p.)