Hetvennyolc éves Poldi bácsi, a Mélypince egykori tulajdonosa. A Mélypince a magyar irodalom és újságírás jelességeinek volt találkozóhelye a tízes és húszas években. A vendégek javarésze már távozott ebből az árnyékvilágból, de él Poldi bácsi, aki még pirospozsgás arccal, de, sajnos, már reszkető kézzel, fáradt lábbal és kicsit ziháló tüdővel mintha a múlt üzenetét hozná. Elérzékenyülten mondja:

– 1933-ban, tizenöt esztendeje szűnt meg a Mélypince. Maga talán már azt sem tudja, hol volt. A Görög-utca és a Fehérsas-utca tarkán állott egészen addig, amikor lebontották a Tabánt. Akkor azt a szép városrészt halálra ítélték...

– Kicsit az emberiséget is, Poldi bácsi – tesszük hozzá.

Bólint az öreg:

– Bizony... Akkor jött Hitler...

A Mélypincében a nyolcvanéves Kálnay Laci bácsi az asztal tetején táncolt, Ábrányi Kornél és Krúdy Gyula Herczegh Elemérrel és Kállay Pistával iddogált csendesen. Gyakran fordult meg itt Bródy Sándor is. Aztán jöttek a fiatalok: Márai Sándor, Zsolt Béla, Gaál Andor, Szerb Antal és Kellér Andor. A Mélypincét azért nevezték így, mert alája három emelet mélységben három pincét építettek még a törökök. A legalsóból alagút vezetett a Várba, a középsőben befalazott kazamata volt.

Poldi bácsi emlékezik:

– Már évek óta én ültem a korcsmában, de írónak, újságírónak még színét sem láttam. Egy éjszaka Bródy Sándor és Krúdy Gyula álltak meg a vendéglő előtt. Bejöttek is évekig sokszor vissza is jöttek. Bródy Sándor 1925-ig, Krúdy Gyula 1933-ig, amíg csak meg nem haltak. Sok különös is érdekes vendégem volt. Várkonyi Titusz, a színes elbeszélő, a lelkes és tehetséges Hargitay Pista, aki akkoriban Vác mellett lakott és gyakran gyalog jött fel a fővárosba eladni elbeszéléseit és egy-két liter bort meginni. Bródy Sándor külföldről visszatérve az én korcsmámban adta első magyarországi interjúját a „Világ” akkori fiatal munkatársának, Zsolt Bélának. Egyszer, István-napi körmenetkor sok vidéki ült a vendéglőben. Bródy Sándor éles fülével csakhamar felismerte a hevesi tájbeszédet. Oda telepíttette asztalához földieit, a havasi parasztokat s meséltetett magának a hevesiek ügyes-bajos dolgairól.

– Persze, a földet csak nem osztják? – kérdezte Bródy Sándor.

A hevesiek szomorúan legyintettek:

– Nem is fogják soha.

– A fiaitoknak lesz földjük a hazában – jósolta Sándor bácsi, – mondjátok meg nekik, hogy egy öreg hevesi ember üzeni ezt nekik. Akkor talán elhiszik.

Könnyek táncolnak Poldi bácsi öreg szemében, amikor arról beszél, hogy a vendégeket éjszaka nem lehetett eltávolítani soha. Ott maradtak reggelig, amikor már a Tabán felett kisütött a nap. Ha a vendég fáradt volt, bent a lakásban megágyaztak neki. Két neves írónk úgy ismerkedett meg egymással, hogy italosan tévedésből egyik a másik után ugyanabba az ágyba feküdt. Amikor felébredtek, nagy szertartásos komolysággal mutatkoztak be egymásnak.

A fehér terror idején a szálfatermetű nyíri álmodó, Krúdy Gyula oltalmazta a korcsmát, mert Poldi bácsi és felesége bizony az üldözöttek közé tartoztak. Akkoriban „Gyula úr”, ahogy Poldi bácsi ma is nevezi Krúdyt, öccsével, a testőrkülsejű Krúdy Péter egykori huszártiszttel, védte az ivót a terroristák ellen.

– Emlékszem – pergeti az emlékek orsóját az öregúr, amikor néhai Lendvay Istvánt egyszer félkézzel emelte ki az ablakon Gyula úr, mert Lendvay szidta a „gyengé”-ket.

– Ilyen finoman fejezi ki magát Poldi bácsi. – Május 12-én lesz Krúdy Gyula halálának évfordulója, de még mindig nem áll sírköve. Nagyon fáj ez nekem.

Poldinak nem maradt vagyona. Mindene az az elsárgult vendégkönyv, amelyben ilyen beírás olvasható. „Bizonyítvány. Ezennel bizonyítom, Krausz Poldi „Mélypince” című vendéglőjében életem szép napjait és éjszakáit töltöttem. Krúdy Gyula.”

Poldi lapozgatja a vendégkönyvet:

– Majdnem csupa halott... De ha visszagondolok azokra a felejthetetlen időkre, mindig eszembe jut, hogy Bródy Sándor igazat beszélt: van már földjük a hevesi parasztoknak...

Zsolt Ágnes

(Szivárvány, 1948/14. /április 3./ 6. p.)