Irodalmi remekműből – filmremek

Huszárik Zoltán a Szindbádról

„Ha valamire, a széles közönség érdeklődésére ez a film bizonyára nem számíthat: a Szindbád-novellák alapos ismerőjének, s a képi vagy filmi kifejezésmódra érzékeny nézőnek kell lenni ahhoz, hogy ebbe a filmbe valaki valóban bele tudja élni magát, s annak ritmusával együtt tudjon rezegni (...) Előreláthatóan kevesek filmje lesz ez; de ezek a kevesek újra meg újra vissza kívánnak majd járni ehhez a filmhez, hogy újra kortyinthassanak költőisége, nosztalgiája, technikai és vizuális tökéletessége tiszta forrásvizéből” – írta Nagy Péter, a film egyik legértőbb kritikusa, a nyilvános bemutató előtt papírra vetett elismerő bírálatában.

Valószínűleg a biztos ítéletű esztéta is örömmel konstatálja, hogy a közönségreakcióra vonatkozó szkeptikus jóslatában ezúttal tévedett: ötödik hete telt házakkal megy a fővárosi és a vidéki mozikban a Szindbád, Huszárik Zoltán és Sára Sándor költői filmremeke.

Mi a titka ennek a rendhagyó sikernek; hogyan tudta par excellence filmmé transzponálni ezt a sajátos hangvételű írói művet? Mi volt e különleges irodalmi „adaptáció” receptje; hogyan látja irodalom és film viszonyát? – erről beszélgettünk Huszárik Zoltánnal.

– Ha az eredeti koncepcióról kérdez, csak egy közhelyet felelhetek: hűség a szerzőhöz és hűség önmagamhoz – mondja a rendező. – Igyekeztem oly módon közelíteni az irodalmi alapanyaghoz, hogy a filmképekben megjelenjen a szerző is, én is. Ehhez belső kontaktus szükséges; olyasféle viszony, ami valóságos együttlélegzést tételez fel. Szinte cinkosságot: ha a másik hallgat, akkor is tudom, mire gondol, mit közöl velem.

– Honnan ez a különös vonzalma Krúdy iránt?

– Első találkozásom alkalmával Krúdynál csak a mese ejtett rabul. Egy gáláns lovag tette a szépét, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba. Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat színes nyomatként raktározta az emlékezet. Nyelvét is inkább andalító fuvolaszónak minősítettem, csak ahogy a műhöz és saját önismeretemhez közelítettem, akkor vettem észre, hogy nem a mese a lényeg; a hangja is több szólamú. Fátyolos közlése mögött ekkor éreztem meg a férfias szemérmet. S ahogy önmagában tovább bogoztam, úgy távolodott a stilromantikus behatároltságtól és érkezett meg napjainkba, ide is annyi titokkal, talánnyal, amivel már a jövőnek kell megbirkóznia.

– Pedig éppen akkoriban – jó tíz-tizenöt évvel ezelőtt –, amikor a Szindbád-film gondolatával kezdett foglalkozni, Krúdyt afféle különös csodabogárnak, „periférikus jelenségnek” tekintette az irodalmi közvélemény...

– Izgatott és bosszantott az az egy vágányú irodalomszemlélet, amely a magyar irodalom hossztengelyét kizárólagosan a Jókai–Mikszáth–Móricz vonal mentén húzta meg. Ha irodalomtörténész volnék, bizonyára megkísérelném a párhuzamos – éppoly gazdag – rétegek feltárását is a magyar irodalomban. Azokra az írókra gondolok, akik az extenzív ábrázolásmód helyett az intenzivitásra, a belterjességre, az emberi személyiség belső rétegeinek megjelenítésére törekedtek. Mint Krúdy, Cholnoky, Csáth Géza, Gelléri vagy a maiak közül Mándy, Mészöly, Örkény és mások ... Krúdy látszólag a verbalitásban és a verbalitásból él, mintha teljes mértékben varázslatos nyelvére bízná magát, holott ez a nyelvi struktúra elsődlegesen képi fogalomjegyekből, zenei ritmusléptekből áll össze. Ha a Szindbád-filmnek sikerült bizonyos mértékben megközelítenie az eredeti írások hangulatát, az ezeknek az összetevőknek a felismeréséből fakad.

– A modem filmművészetben némileg gyanús mellékzöngéje van az „irodalmi adaptáció” fogalmának. Bizonyára azért, mert az adaptációk zöme megmarad szimpla illusztrációnak ...

– Krúdyt nem lehet illusztrálni. Egyszerűen alkalmatlan rá. Ha az ember a novelláknak csak a mese jellegét, a tartalmi vonulatát veszi észre, az írások hamarosan érdektelenné válnak, hiszen voltaképpen mind ugyanazt mondja. Krúdy írásainak a belső vonulata érdekes: a motiváció, ahogyan hőseit más-más pszichológiai töltéssel, más-más környezetben megfigyeli... Visszatérve az irodalmi filmillusztrációkra: azt hiszem, a maguk helyén azok is hasznosak, mert felkeltik az érdeklődést az eredeti művek iránt. Minden filmnek van ilyen hatása. Most, néhány héttel a Szindbád-bemutató után, a könyvtárakban, antikváriumokban a Szindbádból egyetlen példány sem található. Gondolom, nem ártana újra kiadni.

(S ha szabad a riporternek megtoldania a javaslatot: nyilván számos könyvbarátnak szerezne örömet egy olyan Szindbád-kiadás, amelyben a képzőművésznek is elsőrangú Huszárik rajzai – a filmhez készített motívumvázlatai – illusztrálnák Krúdy remekét.)

– Befejezésül engedjen meg egy – talán ostoba, talán csak naiv – kérdést: mivel magyarázza filmje váratlan és kirobbanó közönségsikerét? Hiszen nemcsak a legkiválóbb kritikusok jósoltak „kamara-sikert”, hanem saját maga is azt mondta, mikor egy évvel ezelőtt, a film forgatásának kezdetén beszélgettünk, hogy „engem a kamara jellegű dolgok érdekelnek, s még sose verték szét a Zeneakadémiát az emberek egy kamarakoncerten ...

– Valóban. Nem számítottam ilyen közönségsikerre. Egy dolgot azonban tudtam – és titkon ebben reménykedtem –: az embereknek szükségük van érzelmekre. Arra, hogy a maguk belső viszonylatait – akár egy film tükrében – világosabban megpillanthassák. A magyarázat másik fele, hogy a film – nem utolsósorban Sára Sándor érdeméből – esztétikai élmény. Meglehet, sok mindent nem minden néző ért meg első nézésre a filmben, hiszen nem egyenesvonalú dramaturgiával dolgoztunk. De a látvány átsegíti őket ezeken a buktatókon. S megvallhatom: ma már sajnálom, hogy nem rejtettem bele még több titkot és homályt. Mert bebizonyosodott: a képek belső sugárzása képes arra, hogy bonyolultabb tartalmakat is átsegítsen a „rivaldán”. Hiszen a nagy misztérium: az elmúlás, az élet és halál – s a percnyi öröm, ami az ember életét e két végpont között kitöltheti – olyan fogalmi jegyek, melyeket mindenki megél valamiképpen; ki-ki a maga szintjén. S Krúdy művét – akárcsak a belőle készült filmet – az a teljesíthetetlen becsvágy hozta létre, hogy az ember minduntalan megpróbálja felkutatni a minél gazdagabb emberi élet receptjét...

Zsugán István

 

(Könyvvilág, 1972/1. 9. p.)