Irodalmi remekműből – filmremek
„Ha valamire, a széles közönség érdeklődésére
ez a film bizonyára nem számíthat: a Szindbád-novellák alapos ismerőjének, s a
képi vagy filmi kifejezésmódra érzékeny nézőnek kell lenni ahhoz, hogy ebbe a
filmbe valaki valóban bele tudja élni magát, s annak ritmusával együtt tudjon
rezegni (...) Előreláthatóan kevesek filmje lesz ez; de ezek a kevesek újra meg
újra vissza kívánnak majd járni ehhez a filmhez, hogy újra kortyinthassanak
költőisége, nosztalgiája, technikai és vizuális tökéletessége tiszta forrásvizéből”
– írta
Nagy Péter, a film egyik legértőbb kritikusa, a nyilvános bemutató előtt
papírra vetett elismerő bírálatában.
Valószínűleg
a biztos ítéletű esztéta is örömmel konstatálja, hogy a közönségreakcióra
vonatkozó szkeptikus jóslatában ezúttal tévedett: ötödik hete telt házakkal
megy a fővárosi és a vidéki mozikban a Szindbád, Huszárik Zoltán és Sára Sándor költői filmremeke.
Mi a titka
ennek a rendhagyó sikernek; hogyan tudta par excellence filmmé transzponálni
ezt a sajátos hangvételű írói művet? Mi volt e különleges irodalmi „adaptáció”
receptje; hogyan látja irodalom és film viszonyát? – erről beszélgettünk
Huszárik Zoltánnal.
– Ha az
eredeti koncepcióról kérdez, csak egy közhelyet felelhetek: hűség a szerzőhöz
és hűség önmagamhoz – mondja a rendező. – Igyekeztem oly módon közelíteni az
irodalmi alapanyaghoz, hogy a filmképekben megjelenjen a szerző is, én is.
Ehhez belső kontaktus szükséges; olyasféle viszony, ami valóságos
együttlélegzést tételez fel. Szinte cinkosságot: ha a másik hallgat, akkor is
tudom, mire gondol, mit közöl velem.
– Honnan
ez a különös vonzalma Krúdy iránt?
– Első
találkozásom alkalmával Krúdynál csak a mese ejtett rabul. Egy gáláns lovag
tette a szépét, ette a jót, kóstolt bele a fonnyadó avarba és a fanyar borokba.
Az ódon városokat, szalonokat, kocsmákat színes nyomatként raktározta az
emlékezet. Nyelvét is inkább andalító fuvolaszónak minősítettem, csak ahogy a műhöz és saját önismeretemhez közelítettem, akkor vettem
észre, hogy nem a mese a lényeg; a hangja is több szólamú. Fátyolos közlése
mögött ekkor éreztem meg a férfias szemérmet. S ahogy önmagában tovább
bogoztam, úgy távolodott a stilromantikus
behatároltságtól és érkezett meg napjainkba, ide is annyi titokkal, talánnyal,
amivel már a jövőnek kell megbirkóznia.
– Pedig
éppen akkoriban – jó tíz-tizenöt évvel ezelőtt –, amikor a Szindbád-film
gondolatával kezdett foglalkozni, Krúdyt afféle különös csodabogárnak, „periférikus
jelenségnek” tekintette az irodalmi közvélemény...
– Izgatott
és bosszantott az az egy vágányú irodalomszemlélet, amely a magyar irodalom
hossztengelyét kizárólagosan a Jókai–Mikszáth–Móricz vonal mentén húzta meg. Ha
irodalomtörténész volnék, bizonyára megkísérelném a párhuzamos – éppoly gazdag –
rétegek feltárását is a magyar irodalomban. Azokra az írókra gondolok, akik az
extenzív ábrázolásmód helyett az intenzivitásra, a belterjességre, az emberi
személyiség belső rétegeinek megjelenítésére törekedtek. Mint Krúdy, Cholnoky, Csáth Géza, Gelléri vagy a maiak közül Mándy,
Mészöly, Örkény és mások ... Krúdy látszólag a verbalitásban és a verbalitásból
él, mintha teljes mértékben varázslatos nyelvére bízná magát, holott ez a
nyelvi struktúra elsődlegesen képi fogalomjegyekből, zenei ritmusléptekből áll
össze. Ha a Szindbád-filmnek sikerült bizonyos mértékben megközelítenie az
eredeti írások hangulatát, az ezeknek az összetevőknek a felismeréséből fakad.
– A modem
filmművészetben némileg gyanús mellékzöngéje van az „irodalmi adaptáció”
fogalmának. Bizonyára azért, mert az adaptációk zöme megmarad szimpla
illusztrációnak ...
– Krúdyt
nem lehet illusztrálni. Egyszerűen alkalmatlan rá. Ha az ember a novelláknak
csak a mese jellegét, a tartalmi vonulatát veszi észre, az írások hamarosan
érdektelenné válnak, hiszen voltaképpen mind ugyanazt mondja. Krúdy írásainak a
belső vonulata érdekes: a motiváció, ahogyan hőseit más-más pszichológiai
töltéssel, más-más környezetben megfigyeli... Visszatérve az irodalmi
filmillusztrációkra: azt hiszem, a maguk helyén azok is hasznosak, mert
felkeltik az érdeklődést az eredeti művek iránt. Minden filmnek van ilyen
hatása. Most, néhány héttel a Szindbád-bemutató után, a könyvtárakban,
antikváriumokban a Szindbádból egyetlen példány sem található. Gondolom, nem
ártana újra kiadni.
(S ha
szabad a riporternek megtoldania a javaslatot: nyilván számos könyvbarátnak szerezne
örömet egy olyan Szindbád-kiadás, amelyben a képzőművésznek is elsőrangú
Huszárik rajzai – a filmhez készített motívumvázlatai – illusztrálnák Krúdy
remekét.)
–
Befejezésül engedjen meg egy – talán ostoba, talán csak naiv – kérdést: mivel
magyarázza filmje váratlan és kirobbanó közönségsikerét? Hiszen nemcsak a
legkiválóbb kritikusok jósoltak „kamara-sikert”, hanem saját maga is azt
mondta, mikor egy évvel ezelőtt, a film forgatásának kezdetén beszélgettünk,
hogy „engem a kamara jellegű dolgok érdekelnek, s még sose verték szét a
Zeneakadémiát az emberek egy kamarakoncerten ...
– Valóban.
Nem számítottam ilyen közönségsikerre. Egy dolgot azonban tudtam – és titkon
ebben reménykedtem –: az embereknek szükségük van érzelmekre. Arra, hogy a
maguk belső viszonylatait – akár egy film tükrében – világosabban
megpillanthassák. A magyarázat másik fele, hogy a film – nem utolsósorban Sára
Sándor érdeméből – esztétikai élmény. Meglehet, sok mindent nem minden néző ért
meg első nézésre a filmben, hiszen nem egyenesvonalú
dramaturgiával dolgoztunk. De a látvány átsegíti őket ezeken a buktatókon. S
megvallhatom: ma már sajnálom, hogy nem rejtettem bele még több titkot és
homályt. Mert bebizonyosodott: a képek belső sugárzása képes arra, hogy
bonyolultabb tartalmakat is átsegítsen a „rivaldán”. Hiszen a nagy misztérium:
az elmúlás, az élet és halál – s a percnyi öröm, ami az ember életét e két
végpont között kitöltheti – olyan fogalmi jegyek, melyeket mindenki megél
valamiképpen; ki-ki a maga szintjén. S Krúdy művét – akárcsak a belőle készült
filmet – az a teljesíthetetlen becsvágy hozta létre, hogy az ember minduntalan
megpróbálja felkutatni a minél gazdagabb emberi élet receptjét...
Zsugán
István
(Könyvvilág, 1972/1. 9. p.)