ARANYKÉZ-UTCAI SZÉP NAPOK
KRUDY GYULA ÚJ KÖNYVE
A könyvben legérdekesebb, legizgatóbb az „Előhang.” Őszinte,
majdnem brutális feltörése az író lelki világának. Vallomás, amitől írónak,
olvasónak keserű lesz a szája. Az élet megtagadása, az irodalom megtagadása, az
igazság megtagadása gőgös fanyarsággal, tragikus mélységgel és cinikus
iróniával jajdul ki tolla alól. „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit
sem írtam, csak színhazugságokat.” Krudy Gyula külső sikerekben feltétlenül
emelkedő írói pályáját figyelve ez a két mondat, felsóhajtás, mondhatnám átok –
átrezdül az olvasó és kritikus szívén és szinte félve betűzi tovább a könyvet,
melynél artisztikusabb és stílusosabb dísszel aligha adták ki mostanában magyar
író munkáját. És olvasván, elszomorodunk. Megértjük az „Előhang” nekikeseredett
bús lemondását, az író lelki letörését, tisztes munkálkodásának kiáltó
lebecsülését. Mert az Aranykéz-utcai Szép Napok oh mily jól ismertek Krudy
minden régi olvasója előtt. A Nagybotos ólálkodó senki más, mint Szindbád,
talán csak a köcsögkalapja változott a miliő szerint. S az aranymívesné
szerelmesen muzsikáló szívét hányszor nem hallottuk már dobogni? Krudy Gyula
palettáján a pasztell színek finom, érzelmes tónusa
megmerevült már, tolla – a hegyesre faragott lúdtoll, immár évek óta nem ír
egyebet, a változatlanul egyforma, változatlanul érzelmes, finomkodó apró
gonoszkodásokban, csélcsap titkos szerelmeskedésekben gazdag
biedermayer-korról. – Senki nem tudja nála színesebben, izgatóbban,
hűségesebben megrajzolni ezt a divatos korszakot; olykor leheletszerű
gyöngédséggel, olykor pedig szentimentalizmussal, újabban
nyers erotikával és lenge frivolitással dolgozik. A nyíri pajkosak vidám,
becsületes, szilaj világából, a felvidéki városok rostély ablakú regényes
házaiból teleszítta magát nagyanyáink tiszta, kedves, levendula illatával s
régebbi könyvein – egyszerű, komoly írású könyvek voltak – intim gyönyörűséggel
élveztük kevesen, akiknek érzékük és velünk született ösztönünk volt a múlt
szépségei iránt. De Krudy Gyula akkor nem is volt,
azon az úton nem is lesz „híres” író. Jól emlékszünk vállveregető kritikákra,
fensőbbséges érték megállapításokra s ami még a
legkedvezőbb volt: hallgatásra. Akkor Krudy az
irodalom szegénylegényeként járt, élt, dolgozott, küzdött, csalódott, ázott,
fázott, melegedett, de valahogyan keresztény író hírébe keveredett
s holott üdébb, eredetibb s változatosabb volt, mint manapság, őszintébb és
reálisabb: az irodalmi areopágok sikerpálmája
elhajlott tőle. A „Vörös postakocsi”-nak kellett jönnie, hogy Krudy kikiáltott nagyság, elismert író, zseniális talentum
lehessen. Hogy felkapják a kritikusok és sokunk által szeretett egyéniségét a
dicsőség közprédájává avassák. Hogy kiadók
és lapok keresve keressék minden sor írását s a hízelgő szóáradatban
elkáprázzék a publikum szeme. Miért? Úgy képzelem, hogy Krudy
Gyulában a sűrű úri magyar vér fellázadt a nemtörődés,
a kis fajsúlyúak szuverén uralkodása ellen. Befogatott a vörös postakocsiba és
megállt az útszélén az irodalom-csárda mellett. Beletessékelte, belegyömöszölte
a csárda lakóit, ismert nagyságokat, írókat, színészeket, színésznőket, – néven
nevezte valamennyit és gondoskodott bőségesen ínyöknek,
ízlésöknek tetsző útravalóról. Gondoljunk csak rá, mi
minden volt abban a postakocsiban: szédelgés, rafinéria, kokottszerelem,
fűszerezett perverzitás a Krudy hasonlíthatatlanul
behízelgő, érzékiesen puha stílusán. És nevek, ma is élő írói és irodalmi
hatalmasságok nevei, valódi és nem költött nevek – pazar szópompával
bebalzsamozva a nekik tetsző társaságban – és Krudy Gyula ennek a könyvének a megjelenésétől kezdve bejegyzett cég. Ott ül a bakon és
hallgatja a postakocsis trombitáját. Azóta neki fújja
és neki fújják azok, akik belekerültek a kocsi belsejébe és azok, akik még a
kocsi mellett szaladnak és a pezsgőspalackok kidobott dugóit szopogatják. Mi
megállapíthatjuk ezt a tényt bátran, mert Krudy Gyula
valamikor közénk tartozott, Isten adta magyar talentumának értékét szépséges
első nyílása idején ismertük és szerettük s a „nyíri pajkos” leszállását a
pesti irodalmi sikátorokba bizony gyakran búsongva szemléltük. Szükségesnek
tartottuk, hogy megállapítsuk ezt a tényt, melyet senki le nem tagadhat, mert
alig van ennél jellemzőbb a mai irodalom korhadt erkölcsi tartalmára. Krudy Gyulának úri kocsissá kellett szegődnie a parvenü
irodalmi nábobhoz, hogy bőségesebb morzsákhoz juthasson. Szép magyar talentumát
megfürdetik erotikus parfümű vizükben, hogy asztalukhoz ülhessen. Most ott ül,
de bár teste-lelke kikívánkozik közülük, ott marad. A levendula illata elillan
lassan-lassan lelke körül s talán utolsó lebbenését
érezte írván: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit sem írtam, csak
színhazugságokat.”
S az „Aranykéz-utcai napok”? A
kiadás szenzáció, – Tevan nem kímélt sem anyagot, sem művészetet,
Major Henrik fametszetei stílusosan bájos furcsaságok, – de a történetek a
könyvben hibátlan, tökéletes stílus rutinnal megirt esztétikusan cizellált
egyhangúságok. A vidám postakocsi, az embereket ismerő, a gyengeségeiken
mulató, a bánatukon-bajukon segítő szunyókál; csak oda-vissza hajt s mindig
ugyan azokat az utasokat szedi fel. Kényelmes munka,
kifizeti magát, de mi Krudy Gyulától mégis azt a
könyvet várjuk, amelyről az „Előhang”-ban így ír: „Az igazi, az egyetlen, a
legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtató műhelyben. Amit magamban
gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban
kinevettem vagy sajnáltam!” Ezt a könyvét írja meg. Már megteheti. Vigye
útszéli kőnek a vörös postakocsit és borítsa ki megunt utasait. Temesse el
végre-valahára Szindbádot, a Nagybotost és társait,
vakarja le az elszáradt pasztellt és ha ismeri a nőket
és férfiakat és tudja „miről álmodnak, gondolkoznak, mit cselekednek saját
akaratukból és mit a végzet szándékából” dobja el a megtompult lúdtollat és
acéltollát mártsa be végre-valahára izzó, élő, piros, tiszta magyar vérbe.
a. j.
(Élet, 1916/32. /augusztus 6./ 138-139. p.)