ARANYKÉZ-UTCAI SZÉP NAPOK

KRUDY GYULA ÚJ KÖNYVE

 

A könyvben legérdekesebb, legizgatóbb az „Előhang.” Őszinte, majdnem brutális feltörése az író lelki világának. Vallomás, amitől írónak, olvasónak keserű lesz a szája. Az élet megtagadása, az irodalom megtagadása, az igazság megtagadása gőgös fanyarsággal, tragikus mélységgel és cinikus iróniával jajdul ki tolla alól. „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit sem írtam, csak színhazugságokat.” Krudy Gyula külső sikerekben feltétlenül emelkedő írói pályáját figyelve ez a két mondat, felsóhajtás, mondhatnám átok – átrezdül az olvasó és kritikus szívén és szinte félve betűzi tovább a könyvet, melynél artisztikusabb és stílusosabb dísszel aligha adták ki mostanában magyar író munkáját. És olvasván, elszomorodunk. Megértjük az „Előhang” nekikeseredett bús lemondását, az író lelki letörését, tisztes munkálkodásának kiáltó lebecsülését. Mert az Aranykéz-utcai Szép Napok oh mily jól ismertek Krudy minden régi olvasója előtt. A Nagybotos ólálkodó senki más, mint Szindbád, talán csak a köcsögkalapja változott a miliő szerint. S az aranymívesné szerelmesen muzsikáló szívét hányszor nem hallottuk már dobogni? Krudy Gyula palettáján a pasztell színek finom, érzelmes tónusa megmerevült már, tolla – a hegyesre faragott lúdtoll, immár évek óta nem ír egyebet, a változatlanul egyforma, változatlanul érzelmes, finomkodó apró gonoszkodásokban, csélcsap titkos szerelmeskedésekben gazdag biedermayer-korról. – Senki nem tudja nála színesebben, izgatóbban, hűségesebben megrajzolni ezt a divatos korszakot; olykor leheletszerű gyöngédséggel, olykor pedig szentimentalizmussal, újabban nyers erotikával és lenge frivolitással dolgozik. A nyíri pajkosak vidám, becsületes, szilaj világából, a felvidéki városok rostély ablakú regényes házaiból teleszítta magát nagyanyáink tiszta, kedves, levendula illatával s régebbi könyvein – egyszerű, komoly írású könyvek voltak – intim gyönyörűséggel élveztük kevesen, akiknek érzékük és velünk született ösztönünk volt a múlt szépségei iránt. De Krudy Gyula akkor nem is volt, azon az úton nem is lesz „híres” író. Jól emlékszünk vállveregető kritikákra, fensőbbséges érték megállapításokra s ami még a legkedvezőbb volt: hallgatásra. Akkor Krudy az irodalom szegénylegényeként járt, élt, dolgozott, küzdött, csalódott, ázott, fázott, melegedett, de valahogyan keresztény író hírébe keveredett s holott üdébb, eredetibb s változatosabb volt, mint manapság, őszintébb és reálisabb: az irodalmi areopágok sikerpálmája elhajlott tőle. A „Vörös postakocsi”-nak kellett jönnie, hogy Krudy kikiáltott nagyság, elismert író, zseniális talentum lehessen. Hogy felkapják a kritikusok és sokunk által szeretett egyéniségét a dicsőség közprédájává avassák. Hogy kiadók és lapok keresve keressék minden sor írását s a hízelgő szóáradatban elkáprázzék a publikum szeme. Miért? Úgy képzelem, hogy Krudy Gyulában a sűrű úri magyar vér fellázadt a nemtörődés, a kis fajsúlyúak szuverén uralkodása ellen. Befogatott a vörös postakocsiba és megállt az útszélén az irodalom-csárda mellett. Beletessékelte, belegyömöszölte a csárda lakóit, ismert nagyságokat, írókat, színészeket, színésznőket, – néven nevezte valamennyit és gondoskodott bőségesen ínyöknek, ízlésöknek tetsző útravalóról. Gondoljunk csak rá, mi minden volt abban a postakocsiban: szédelgés, rafinéria, kokottszerelem, fűszerezett perverzitás a Krudy hasonlíthatatlanul behízelgő, érzékiesen puha stílusán. És nevek, ma is élő írói és irodalmi hatalmasságok nevei, valódi és nem költött nevek – pazar szópompával bebalzsamozva a nekik tetsző társaságban – és Krudy Gyula ennek a könyvének a megjelenésétől kezdve bejegyzett cég. Ott ül a bakon és hallgatja a postakocsis trombitáját. Azóta neki fújja és neki fújják azok, akik belekerültek a kocsi belsejébe és azok, akik még a kocsi mellett szaladnak és a pezsgőspalackok kidobott dugóit szopogatják. Mi megállapíthatjuk ezt a tényt bátran, mert Krudy Gyula valamikor közénk tartozott, Isten adta magyar talentumának értékét szépséges első nyílása idején ismertük és szerettük s a „nyíri pajkos” leszállását a pesti irodalmi sikátorokba bizony gyakran búsongva szemléltük. Szükségesnek tartottuk, hogy megállapítsuk ezt a tényt, melyet senki le nem tagadhat, mert alig van ennél jellemzőbb a mai irodalom korhadt erkölcsi tartalmára. Krudy Gyulának úri kocsissá kellett szegődnie a parvenü irodalmi nábobhoz, hogy bőségesebb morzsákhoz juthasson. Szép magyar talentumát megfürdetik erotikus parfümű vizükben, hogy asztalukhoz ülhessen. Most ott ül, de bár teste-lelke kikívánkozik közülük, ott marad. A levendula illata elillan lassan-lassan lelke körül s talán utolsó lebbenését érezte írván: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit sem írtam, csak színhazugságokat.”

S az „Aranykéz-utcai napok”? A kiadás szenzáció, – Tevan nem kímélt sem anyagot, sem művészetet, Major Henrik fametszetei stílusosan bájos furcsaságok, – de a történetek a könyvben hibátlan, tökéletes stílus rutinnal megirt esztétikusan cizellált egyhangúságok. A vidám postakocsi, az embereket ismerő, a gyengeségeiken mulató, a bánatukon-bajukon segítő szunyókál; csak oda-vissza hajt s mindig ugyan azokat az utasokat szedi fel. Kényelmes munka, kifizeti magát, de mi Krudy Gyulától mégis azt a könyvet várjuk, amelyről az „Előhang”-ban így ír: „Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem azonban nem jelent meg nyomtató műhelyben. Amit magamban gondoltam, amit egyedülvalóságomban láttam, amit gőgös elvonultságomban kinevettem vagy sajnáltam!” Ezt a könyvét írja meg. Már megteheti. Vigye útszéli kőnek a vörös postakocsit és borítsa ki megunt utasait. Temesse el végre-valahára Szindbádot, a Nagybotost és társait, vakarja le az elszáradt pasztellt és ha ismeri a nőket és férfiakat és tudja „miről álmodnak, gondolkoznak, mit cselekednek saját akaratukból és mit a végzet szándékából” dobja el a megtompult lúdtollat és acéltollát mártsa be végre-valahára izzó, élő, piros, tiszta magyar vérbe.

a. j.

 

(Élet, 1916/32. /augusztus 6./ 138-139. p.)