Újabb regényeink.
[…]
2. Egészen a ma világába vezet bennünket Krúdy Gyulának itt ismertetendő három elbeszélő kötete. Az első, A vörös postakocsi – mint a szerző maga is hangoztatja – tipikus budapesti regény. De olyan zavaros is, mint ez a budapesti élet. Valami egységes meséről ebben szó sem lehet; tömérdek apró jelenetek egymás mellé rakosgatott csoportja az egész, amelyben két színésznő, meg egy Rezeda nevű újságíró szerepel végig, de azért ezek sem főszemélyek s köréjük sem fűződik valamelyes összefüggő esemény. Csak velük kapcsolatban kerülnek elő bizonyos «urak és hölgyek, akik ruha nélkül közlekednek; szívfájások és gyilkos keserűségek; erdei séták; színésznők, igazi és ál-kurtizánok, családanyák és iskolás lányok; züllött férfiak és eladott nők; korán jött ősz hajak és fölriadások az ágyban, a sötét szobában; enyhe öngyilkossági tervek; sötét gondolatok a gyilkosságról, a rablásról, a bosszúállásról; a halálnak várása és óhajtása, mire fölkel a nap és a lámpások ébredése esténként, amint a színházba lépő nők fehér nyakán és fényes cipősarkán megtörnek a villamos sugarak; kártya– és lóversenyjáték, szerencse és szerencsétlenség; kéjvágyó öreg emberek és fürdőző Zsuzsannák» – mind a legnagyobb összevisszaságban.
Valóban effajta fogalmak, ferdeségek és félszegségek feltüntetése teszi ki a regény tartalmát. És nem tudja az ember, mit csodáljon inkább: a szerkezet feltűnő pongyolaságát-e, vagy azt a komolytalan felfogást, melyet az író egyes jellemalakjainak vagy a különféle társadalmi jelenségeknek feltüntetésében tanúsít ? Amellett, hogy jellemei túlzottak és valószínűtlenek, bizonyos cinikus léhaság az, mely őket szavaikban és tetteikben irányítja. És ez – úgy látszik – magának az írónak ethikai felfogását is híven visszatükrözteti.
Ugyanezt mondhatjuk az író másik két regényéről is, amelyek a Palotai álmok és a Mákvirágok kertje jellemző címeket viselik. Az ethikai felfogás ezekben szintén ugyanaz, mint a föntebb méltatott regényben, csak a szintér és a környezet más. A Palotai álmok-ban a vidéki életnek elmaradottságát s babonás naivságát akarná megrajzolni a szerzőnél általában megszokott laza szerkezetben. De az az egész világ, amely e regényben elénk tárul, minden izében csinált és mesterkélt. Olyan alakok, amilyen az álmoskönyvben hivő Radics mama, a lutri-számokat megálmodó ravaszan naiv Szekszti kisasszony, az örökösen pörlekedő nyugalmazott színészpár, az álmos leányszöktető gavallér és a többi hasonlók ma már a vidéken is elavultak, sőt kivesztek. Az a világ, amelyet itt az író rajzol, a kötethez fűzött néhány novellát is ideszámítva, nem igaz világ; olyan az, mint a valódi virágról készített papiros-masé.
Nem
sokkal valószínűbb az a világ sem, amelyet a Mákvirágok kertje tár elénk. Az egyik oldalon látjuk a margitvári azilum lakóit: a szeretőiről jegyzéket vezető Milfayt, az örökösen alvó Levinszky
herceget s a bankók után kutató Xypszy baronettet, akiket – mivel sokat vétkeztek a pénz és a nők
ellen – az azilum tulajdonosa, Merseházy, teljes
eltartás mellett örökös pénztelenségre és nőtlenségre kárhoztat. Ezzel
szembeállítja az asszonylaki kastélyt, amelyben néhány «levitézlett» előkelő
hölgy tölti férjetlenül idejét. Ezt a kastélyt
ostromolja azután meg egy erdei mulatság ürügye alatt Merseházy
az ő margitvári ápolt vitézeivel. E regény meséje
talán kerekebb, mint a két előzőé, de egész felfogása épen olyan léha; hősei és
hősnői épen olyan félszegek, könnyelműek, kiéltek és erkölcstelenek. Egyáltalán
olyan világot rajzol előttünk az író, amelynek egyes alakjai és jelenetei előfordulnak
ugyan az életben, de ilyen undorító társadalmi réteg, amelynek csak erkölcsi
rokkantjai vannak, a valóságban még sem található. Krúdy az életnek erkölcsileg
félszeg oldalát szereti regényeiben visszatükröztetni, de anélkül, hogy ezzel
szemben volna valami elitélő szava. Sőt bizonyos könnyelmű felfogással még
túlozza is ezt a ferde világot, ami a komoly olvasóra csak lehangoló hatással
lehet.
[…]
b.
j.
(Katholikus Szemle, 1915/1. 56-57. p.)