Krudy Gyula: Bukfenc. Erdődy Elek: Simorka Ulrik orgonista históriája.

A Krudy Gyula által már régóta invokált biedermeierizmus jelentkezik immár s a fent jelzett író nem az egyedüli, a Krudy-epigo­nokból egész sereg támadt legújabban. Ezek a szorgalmas utódok hamar észrevették, hogy a mester napja lemenőben van – ezt a munkáját is csak szánakozó megdöbbenéssel tudtuk végig­olvasni – s hogy a perverz, de romantizált erotika leöntve lagymataggá és langyossá tett szláv lírizmussal a ma ínyenc csemegéje. Krudy megállásában volt valami tragikum, hogy nem tudott szabadulni az oroszaitól, átvette a hang­jukat, stílusukat az erejük nélkül, az epigonjai azonban csak kicsi betűvető kulik – ma már szinte fájdalmas nézni is, hogy szaporodnak gomba módra. Ennek a langyos erotikának ez az orma; megmaradt a stiláris langyossága, mo­doros émelygőssége, cukrossága s hogy a mai közönség szája ízének is tessék, már szinte patologikus tünet az a keresés, hogyan lehetne ezt a megszokott és korhadt modorosságot va­lami csinált perverzitással életre kelteni.

Most úgyis mindegy: minden könyvet elolvas­nak az emberek. Köröttünk és bennünk világok dőlnek össze s az időnek álmos lustái beállnak altatót, profán, perverz altatót fújni a günyögő gyerekek bölcsődalának naiv és tiszta dallamára. Ilyen még nem volt a magyar irodalomban: Krudy megírja egy kislány szende éveit, akinek a nagyanyja abból él, hogy szerelembúvót tart Budapest számára. Itt él ez a fiatal lány ebben a rothadt környezetben. Az író felvonultat egy sereg ismert alakot is „regényében” s ezzel a regény irodalmi riporttá válik. A regénynek sehol sincs realitása, a téma szenzációja kell csak az írónak, hogy az ablakba kitehesse, mutogathassa s meg se kísérli, hogy a történetet valószerűvé tegye. A közönség is szerepel benne; úgy látszik az írói lelkiismeret mégse engedi mindezt megoko­latlanul s igyekszik áthárítani a felelősséget. „Eb­ben a világban, – írja Krudy – amely itt a szín­házi premiereken, divatos estélyeken, szállodák ét­termeiben mutogatja magát”, olyan hideg kedv­vel kell járni a férfinak, mint a panoptikumban. Ezek a félművelt úrhölgyek, akik sohasem olvas­tak elmerülve egyetlen könyvet sem, a művelt­ség látszatát a színházban szerzik, ott tanulják meg, mit kell mondani viccesen vagy snájdigan: ezek a kis élni vágyók, akik azért mennek kon­certbe, mert divat... és így tovább...

Alább: „Rajongtak Adyért, aztán Drégelyért, Zerkovitzért és Debussyért.” Ez mind szép, de hogyan, hogy az író mégis behódol ennek a lagy­matag közönségnek és egyenesen számítva erre a közönségre, piacra dob olyan munkát, amelyen még a rutinié keze nyomát se érezni?

Erdődy Elek munkájával kár lenne az időt tölteni. Mai időben ilyen íróknak, kik csak ennyit látnak a világból, – kellemetlenül eset­leges erotikát – nem szabad megszólalniok s ha megszólalnak eleve halálra ítélik magukat. Így is akadékoskodnunk kell legalább azzal, hogyha a szerző egyszer nagypénteken elmegy a katolikus templomba, ott délután nem búg az orgona, mint a regényében.

-[Boros Feren]c.

 

(Élet, 1918/11. /március 17./ 260. p.)