Krudy Gyula: Bukfenc. Erdődy Elek:
Simorka Ulrik orgonista históriája.
A Krudy Gyula által már régóta invokált biedermeierizmus
jelentkezik immár s a fent jelzett író nem az egyedüli, a Krudy-epigonokból
egész sereg támadt legújabban. Ezek a szorgalmas utódok hamar észrevették, hogy
a mester napja lemenőben van – ezt a munkáját is csak szánakozó megdöbbenéssel
tudtuk végigolvasni – s hogy a perverz, de romantizált erotika leöntve
lagymataggá és langyossá tett szláv lírizmussal a ma ínyenc csemegéje. Krudy
megállásában volt valami tragikum, hogy nem tudott szabadulni az oroszaitól,
átvette a hangjukat, stílusukat az erejük nélkül, az epigonjai azonban csak
kicsi betűvető kulik – ma már szinte fájdalmas nézni is, hogy szaporodnak
gomba módra. Ennek a langyos erotikának ez az orma; megmaradt a stiláris
langyossága, modoros émelygőssége, cukrossága s hogy a mai közönség szája ízének
is tessék, már szinte patologikus tünet az a keresés, hogyan lehetne ezt a
megszokott és korhadt modorosságot valami csinált perverzitással életre
kelteni.
Most úgyis mindegy: minden könyvet elolvasnak az
emberek. Köröttünk és bennünk világok dőlnek össze s az időnek álmos lustái
beállnak altatót, profán, perverz altatót fújni a günyögő gyerekek
bölcsődalának naiv és tiszta dallamára. Ilyen még nem volt a magyar
irodalomban: Krudy megírja egy kislány szende éveit, akinek a nagyanyja abból
él, hogy szerelembúvót tart Budapest számára. Itt él ez a fiatal lány ebben a
rothadt környezetben. Az író felvonultat egy sereg ismert alakot is
„regényében” s ezzel a regény irodalmi riporttá válik. A regénynek sehol sincs
realitása, a téma szenzációja kell csak az írónak, hogy az ablakba kitehesse,
mutogathassa s meg se kísérli, hogy a történetet valószerűvé tegye. A közönség
is szerepel benne; úgy látszik az írói lelkiismeret mégse engedi mindezt megokolatlanul
s igyekszik áthárítani a felelősséget. „Ebben a világban, – írja Krudy – amely
itt a színházi premiereken, divatos estélyeken, szállodák éttermeiben
mutogatja magát”, olyan hideg kedvvel kell járni a férfinak, mint a
panoptikumban. Ezek a félművelt úrhölgyek, akik sohasem olvastak elmerülve
egyetlen könyvet sem, a műveltség látszatát a színházban szerzik, ott tanulják
meg, mit kell mondani viccesen vagy snájdigan: ezek a kis élni vágyók, akik
azért mennek koncertbe, mert divat... és így tovább...
Alább: „Rajongtak Adyért, aztán Drégelyért, Zerkovitzért
és Debussyért.” Ez mind szép, de hogyan, hogy az író mégis behódol ennek a lagymatag
közönségnek és egyenesen számítva erre a közönségre, piacra dob olyan munkát,
amelyen még a rutinié keze nyomát se érezni?
Erdődy Elek munkájával kár lenne az időt tölteni. Mai
időben ilyen íróknak, kik csak ennyit látnak a világból, – kellemetlenül esetleges
erotikát – nem szabad megszólalniok s ha megszólalnak eleve halálra ítélik
magukat. Így is akadékoskodnunk kell legalább azzal, hogyha a szerző egyszer
nagypénteken elmegy a katolikus templomba, ott délután nem búg az orgona, mint
a regényében.
-[Boros Feren]c.
(Élet, 1918/11. /március 17./ 260. p.)