NAPRAFORGÓ.
Carla Romanelli és Darvas Iván 

NAPRAFORGÓ

Krúdy, bármiről meséljen is, mindig elragadó. S emberséges is mindig, minden romantikus, keserű-szigorú történetében. Az a sokáig élt közhit, amely legalábbis novelláit, afféle anekdotizmusnak tartotta, úgy foszlott el, ahogyan igazán, lényege szerint megértettük ezt a hatalmas, kincsestár életművet.

Stílusáról, gyönyörű álmairól, valóságot és látomást igaz harmóniában azonosító látásmódjáról szólni, azt felfedezni – nem ez a hely és alkalom De a Napraforgó című televíziós film is érzékletesen és hatásosan közelít a Krúdy-világ emberségéhez. Mert Pistolinak, a nagy magányosnak, aki ugyan mindig asszonyokról álmodik, asszonyok körül forgolódik, utánuk leselkedik, róluk mond képzelt, hazug-igaz meséket, abban van igazsága – s attól marad asszonygazdagságában is magányos –, hogy a tiszta, teljes értékű értelmeket keresi. Le is mond minden szerelem-lehetőségről, ha abban az érdek vagy hamisság keserű ízét megérzi. S végül különös halálát is éppen az okozza, hogy már utolsó gyengeségében egy ilyen hazug lehetőséget nem tud elutasítani.

Emlékezetes másfél órát töltöttünk együtt Krúdy-Pistolival s társaival, akik az érzelmes világnak oly egymástól távoli típusait idézték képzeletünkbe. Kissé talán sajnáltuk, hogy a szerepek jórészét nem magyar színészek játszották, hiszen ők érezték volna igazán e furcsa felnőttmese légkörét, meg hát Krúdy világa mindenekelőtt az övék volna, de a közös vállalkozás olasz vendégei is igen szép, meggyőző teljesítményt nyújtottak. Különösen Mario Maranzona, aki nemcsak hangjában (szinkronhangjában), de játéka szerint is Szirtes Ádám stílusa-figurája volt. (Éppen erre gondolva mondhatjuk, milyen nagyszerűen eljátszotta volna ezt a Pistolit Szirtes.) De valóban hiteles volt Carla Romanelli és Paola Pitagora is. Legendai hitelességű, persze, ahogyan az egész produkció – erre Horváth Z. Gergely rendezőként is ügyelt.

—i

(Film Színház Muzsika, 1976/2. /január 10./ 26. p.)